Ivan Jefremov

A borotva éle

AZ EREDETI MŰ CÍME:

Иван Ефремов

Лезвие бритвы Роман приключений

Издательство ЦК ВЛКСМ

Fordította: Sárközy Gyula

1982

A SZERZŐ ELŐSZAVA

A borotva éle című regényt olyan kísérleti műnek nevezhetjük, amely megpróbálja bemutatni a tudománynak az életben betöltött szerepét.

A regény tudományos cselekménye — három fantasztikus feltevés kivételével — nem tartalmaz az ismeretek mai szintje mellett semmi lehetetlent, ezért nem nevezhető szűkebb értelemben vett tudományos-fantasztikus műnek.

A regény célja: bemutatni, mennyire fontos megismerni napjainkban az emberi lélektan lényegét a kommunista társadalomban élő emberek tudományos nevelő alapjának megteremtése szempontjából.

Az emberről szóló tudományokat nemrégiben még a teljes pangás jellemezte hazánkban. Ugyanakkor az életritmus, a technikai haladás, a közlekedés felgyorsulása, az emberek életébe parancsolóan behatoló temérdek tudományos felfedezés miatt a művésznek ma már nincs lehetősége a komótos gondolkodásra. Az új kifejező eszközöknek, de még az egyszerű leírás technikájának kimunkálása is azért marad el a gyors sodrású élettől, mert megköveteli a lezajló folyamatok alapos megértését és visszatükröződését az emberi lélekben. Ezért beszélnek oly sokat a regény válságáról, ezért jelennek meg absztrakt művek Nyugaton.

A társadalmi-filozófiai kérdéseket érintő tudományos-fantasztikus irodalom megjelenésével új, egyre jobban erősödő áramlat hatolt a művészetbe. Ez természetes is, hiszen a tudomány mind jelentősebb szerepet játszik minden ember életében, aki nem a tudósok életéből merített melodrámákra kíváncsi, hanem a tudomány segítségével el akar igazodni az őt körülvevő világban, az érzelmek, az érzetek és a vizuális képek világában, tisztázni akarja saját viselkedését és azt, hogy melyek a jogai és kötelességei őneki mint a társadalom tagjának és a Föld fiának.

Be kell vallanunk, hogy az irodalom még távolról sem készült fel arra, hogy ténylegesen megértse azokat az új létfeltételeket, amelyek oly váratlanul keletkeztek a háború utáni években, amikor a tudomány egyrészt végtelen hatalommal kecsegtette, másrészt ocsmány és értelmetlen pusztulással fenyegette az emberiséget.

Számos művész érzelmi zűrzavara nemcsak rengeteg pesszimista mű születését idézte elő, hanem azt is, hogy az írók és művészek bizonyos része teljesen elszakadt a reális élettől és érzékfeletti, egzisztencialista, absztrakt meg ehhez hasonló önkifejező próbálkozásokba fogott.

A jelen pillanatban különös figyelmet kell fordítani arra, hogy megismerjük az ember lelkiségét, világérzékelésének és társadalmi magatartásának törvényszerűségeit. Ez a megismerés alapvetően fontos lesz a magasabb típusú: a szocialista, de még inkább a kommunista társadalom szempontjából, mert ezekben majd nemcsak a társadalmi viszonyok; hanem maguk a termelő erők is az emberek tudatától és nevelésétől függenek.

A legújabb biológiai felfedezések fényében az ember pszichofiziológiájának kérdései megoldhatatlanul nehéz problémának bizonyultak a művészi igényű irodalmi kompozíció számára. Egy angol zoológus kijelentette, hogy az ember biológiájánál nincs bonyolultabb tárgy. Annak, aki a tanulmányozásába fog, egyszerre antropológusnak, demográfusnak, genetikusnak, történésznek, pszichológusnak és szociológusnak kell lennie. Ez pontosan ráillik az én regényemre is. A kelleténél jobban megterheltem tudományos adatokkal és magyarázatokkal, jóllehet megpróbáltam az anyagot ráépíteni egy dinamikus, kissé Haggard-féle kalandregény cselekményre.

Nehéz olyan művet írni, amelyben művészi szempontból egyensúlyban lennének az emberek bonyolult tudományos elképzelései, alakjai és érzelmei. Mindenesetre egy ilyen jövőbeli ideális regény megírása meghaladta az én erőmet. De ha ezt a regényt kísérletnek, helyesebben olyan műnek tekintjük, amely első ízben próbálja megközelíteni a jövő irodalmát, akkor szerintem megérdemli az olvasó figyelmét.

Befejezésül szeretném őszinte hálámat kifejezni azoknak az olvasóknak, akik — miután a regény folyóiratban megjelent — felkerestek soraikkal és hozzásegítettek ahhoz, hogy korrigáljam néhány hibáját és pontatlanságát, nevezetesen L. U. Dimarszkij, B. L. Efraimszon, B. P. Rappoport, L. P. Galkin és M. A. Beljajev orvosoknak, G. G. Permjakov írónak és keletkutatónak, Sz. I. Szkingyernek és sokan másoknak.

Moszkva, 1963 októbere.

I. Jefremov

PROLÓGUS

1916. március 5-én a pétervári Morszkaján megnyílt Alekszej Kozmics Gyenyiszov-Uralszkijnak, a neves szobrász- és ötvösművésznek, az uráli drágakövek gyűjtőjének a kiállítása.

Már odalent, a ruhatárban is — ahol az előzékenyen hajlongó szolgák nyüzsögtek, francia parfümök finom illata érződött és hölgyek vonultak méltóságteljesen suhogó, feszes ruhában — megállapíthatta az ember, hogy a kiállításnak nagy a sikere.

A Beszéd és a Pétervári Közlöny elismerően nyilatkozott a “hazafias művészetről”, így hát a főváros “előkelőségei” szintén hazafias tettnek tartották a kiállítás látogatását.

Pétervár borús nappali világánál komornak és üresnek hatottak az alacsony termek. Minden szoba közepén egy vagy két üvegezett tárló állt; bennük a legszebb uráli drágakövekből faragott kis méretű szoborcsoportok voltak láthatók. A kövek az időjárás szeszélyeitől és az emberi hajlék homályától független, saját fényüket sugározták.

Az a fiatal, sovány mérnök, aki kétsoros, hosszú ünneplő kabátot viselt, olyan mélyen elgondolkodott egy tárló előtt, hogy csak akkor fordult meg és üdvözölte szívélyes mosollyal a kecskeszakállú, piperkőc öltözékű, nagy darab embert, amikor az megérintette a vállát.

— Ivernyov — kiabálom, Makszimiljan Fjodorovics — kiabálom, de rám se hederít. Megdobogtatták bányászszívét a kövek? Vajon Alekszej Kozmics hol bányássza ezeket?

— Sok száz ember több évtizeden át gyűjtötte őket — válaszolt helyesbítőén a mérnök az utolsó kérdésre. — Valóban szépek… De amint itt állok, az jár a fejemben…

— Aha! Nem lett volna szabad ezeket a köveket és ezt a tudást semmiségekre fecsérelni!

A fiatal mérnök felrezzent.

— Milyen igaza van, Eduárd Eduardovics! No de menjünk, nézzük meg még egyszer.

Végigjárták a kiállítást, rövid időre megálltak egy-egy miniatűr szoborcsoport előtt, amelyeket maga a művész nevezett így. Egy ritka szép holdkőből faragott jegesmedve ült szelenitjégtáblán, mintegy védelmezve a lazúrkőből, vörös jáspisból és fehér márványból kimunkált háromszínű zászlót, a jégtábla körül pedig ametiszthullámok csapkodtak. Bársonyos zöld onixtalapzaton két, vörös kvarckőből faragott emberarcú disznó — Ferenc József, Ausztria-Magyarország császára és Abdul Hamid török szultán — egy szekeret húzott, ebben fekete turmalinból készült holló ült, német sisakban, hegyes dárdával felszerelve. A holló II. Vilmos híres, felfelé kunkorodó bajuszát viselte.

Aztán: az arany macskaszemű brit oroszlán; Franciaországot jelképező kecses leányalak, rendkívül sokféle árnyalatú amazonitból és jáspisból; az orosz állami címer sasa arannyal díszített hegyi kristályból, nagy smaragdszemekkel…

És végül: Kozma Krjucskov a nevezetes dárdájával és a rászúrt németekkel — kígyókőből, szokatlanul sötét színű ritka malachit talapzaton; csiszolt morionból faragott kövér szultándisznó, amely a Fekete-tenger partján felállított, topázból mintázott angol ágyú elől iszkol; a tengerpart széles hematit (vörös vasérc) lemez, csiszolt fekete színében vérpiros árnyalat, amely mintegy a Dardanellákban kiontott vérre emlékeztet…

A kőfaragó művészete lenyűgözte a látogatót. Legalább ilyen elbűvölőek voltak a figurák köveinek ritkaságszámba menő tulajdonságai is. Ugyanakkor sajnálatos volt, hogy ezt a művészetet és anyagot kérészéletű lapocskákba való olcsó karikatúrákra fecsérelték…

— Ebből talán elég ennyi — sóhajtott fel Ivernyov mérnök.

— Elég — bólintott a társa, Anyert, a neves geológus, és a távoli falra mutatott, amelyen képek: az uráli fejtéshelyek modelljei függtek. A természetes kőzetekből kiképezett gipszféldomborművek bányák és barlangok keresztmetszetét ábrázolták, görnyedt alakú, fekete drágakőkeresőkkel.

A falak és ablakok mentén sorakozó tárlókban az érintetlen természetes szépség csillogott: kristálytömörületek, ametisztdrúzák[2]*, malachitlerakódások, zsidókő tarka törései…

— Látja, Makszimiljan Fjodorovics? — Anyert egy nyolcéves forma, kerek, szőke fejű, sápadt kisfiú felé intett, aki nagy-nagy kék szemével megbűvölten nézte a gorkás tárlót — az ott az igazi, és egy csecsemő számára is érthető…

A gorkák, amelyeknek hírét a régi jekatyerinburgi mesterek alapozták meg, különösen jól sikerültek Gyenyiszov-Uralszkijnak és nagy volt a keletjük, akárcsak a nagy és kis ládák sejtágyaiban heverő uráli kőgyűjteményeinek.

A gorka a kövek kiállításának különleges módszere, amely a század elején még igen elterjedt volt, de ma már sajnálatosan feledésbe merült. A szebbnél szebb hegyi kőzetek különböző darabjait úgy ragasztják össze, hogy csúcsos sziklamodellt — gorkát, vagyis kis hegyet alkossanak, amelynek lábánál mély, néha több barlangocska is tátong. A berill, a turmalin tüskés kristályai, olykor pedig a ráragasztott különálló gipsz-szelenit csapok sztalaktitokat formálnak a kis barlangok boltívein. A barlangocskák mélyén a hegyi kristály, ametiszt, topáz vagy kék korund kristályszemcséi csillognak. A “szikla” kiszögelléseit achát, malachit, azurit, vörös vasérc, amazonit ízlésesen összeválogatott, csiszolt darabkái díszítik. Helyenként beépített fekete csillámtükröcskék, a “barlang” falain pedig fehér csillámlemezkék csillognak és alulról szórják fényüket az áttetsző kövekre.

Éppen egy ilyen gorka előtt, amely az ásványok számát illetően a leggazdagabb volt, cövekéit le megbabonázva a kisfiú.

— Hogy hívnak? — simogatta meg kerekded fejét Ivernyov.

A kisfiú kelletlenül pillantott fel.

— Ványának. Miért kérdi?

— Tetszik a gorka?

— Uhum!

— Hát még mi tetszett?

— Az — bökött a kisfiú egy ércdarabra, amelyet egy ismeretlen mester ki tudja, melyik Ilmeny-tó környéki hegy gödréből ásott elő: lapos, sárga szemcsés kvarcdarab volt, amelyen apró csillámfényfoltok játszottak és rövid csillogó fekete turmalin csapok meredeztek szeszélyes összevisszaságban — és ez — szaladt át a kisfiú egy másik vitrinhez.

Selyemsuhogás hallatszott, és a mérnök megpillantott egy magas fiatal hölgyet, aki hamvasán arányló, dús hajkoronát viselt, és akinek ugyanolyan nagy világoskék szeme volt, mint a kisfiúnak.

— Ványa, Ványa, gyere már, mennünk kell! Nagyon késő van! — És a kisfiú orra alá tartotta apró karkötős óráját.

— Elnézést, uraim, de el kell vinnem a fiamat. Csodabogár ez a gyerek, nem tud elszakadni a kövektől. Már másodszor vagyok itt a kedvéért…

— Ne tartsa csodabogárnak a fiát, hölgyem — mosolyodott el Ivernyov. — A szokatlan érdeklődés mögött gyakran szokatlan képesség rejtőzik. Mi rajta keresztül ellenőriztük saját benyomásaink helyességét.

– És nem csalódtunk! — hajtotta le kopaszodó fejét Anyert, akit láthatóan elbűvölt a hölgy szépsége.

Anya és fia eltávozott, a két barát pedig ráérősen folytatta a kiállítás körbejárását.

— Nem mennénk ki rágyújtani? — kérdezte Ivernyov, de Anyert mozdulata megállította.

— Várjon csak, Makszimiljan Fjodorovics! Emlékszik, amikor ön visszatért Turkesztánból, azt mondta, hogy olyan köveket talált, amelyeket talán a tudomány sem ismer. Csiszolás végett át akarta adni őket Gyenyiszov-Uralszkijnak. Mi lett az eredmény?

— Az eredményt ön is láthatja, itt vannak a kiállításon.

— Hogy kerülhették el a figyelmemet?

— Márpedig ez azt jelenti, hogy semmi különös nincs rajtuk.

Odaléptek egy oszlopszerűen magas vitrinhez, amelynek belsejében fekete bársonyon kész ékszerek csillogtak: mind ugyanannak a kőmetszőnek a vázlatai alapján készültek.

— Tessék! Itt vannak — mutatott a mérnök a négy kicsiny kőből álló függőre, amely egy oly élénk fényű, sárgatopáz nyakékről fityegett, hogy az ajtóból is látni lehetett.

A köveken, amelyekre a mérnök mutatott, az első pillantásra nem volt semmi vonzó. A sík “tükörlapokra” csiszolt és az akkoriban oly divatos platinába ágyazott kövek szürkéknek látszottak, és színük összeolvadt a foglalat meg a lánc matt fémanyagával. Csak egy hozzáértő szem képes felismerni ennek a drágakőnek rendkívüliségét: áttetsző, ugyanakkor alig észrevehető fémes fényű pontokkal van teli. Az áttetsző alapon szétszórt pontok árnyéka furcsa szürke színt ad a kőnek: olyan, mint egy kristályszerűen átlátszó fém, amely a platina tompa szürkeségével harmonizál.

— No de ez nem egészen így van — felelte hosszas hallgatás után Anyert. — Én is bányamérnök vagyok és szintén szeretem a köveket. Ami Alekszej Kozmicsot illeti, derék ember, és ön sokkal tartozik neki. Rögtön felismerte az ön drágaköveinek az értékét, l-igen… Aztán mi a szándéka velük?

— Igazán nem tudom. Szeretném megtartani őket, de attól félek, sokba fognak kerülni. Ostoba voltam, amikor nem állapodtam meg előre Alekszej Kozmiccsal, aki — hiszen ön jól tudja — zsugori kereskedő. Félek, hogy a bőrömet is lenyúzza a munkadíj fejében…

Anyert bosszúsan elkomorodott.

— Zsugori, de ön is tudja, miért: sok pénzre van szüksége, de nem a saját maga számára, hanem ahhoz a harchoz, amelyet az uráli kőművészetért folytat. Ezen meg hol nyer, hol veszít. Nem bűn megadni érte az árát, elvégre önnek szép fizetése van! Alekszandr Pavlovicstól hallottam, hogy az Ásványtani Társaság a turkesztáni kutatásaiért önnek szánja az Antyipov mérnök érdemérmet. Bizonyára a pénzjutalom sem késik sokáig.

— Ez mind így van — bólintott Ivernyov —, de… — Aztán kis tétovázás után kibökte: — Megnősülök, Eduárd Eduardovics!

— No hát! Gratulálok! Bocsánat, de az idősebb jogán megkérdem: olyan sürgős? Ami a korát illeti, helyénvaló a nősülés… de háború van!

– Épp ez az, hogy háború van! Háború, amely oly visszataszító, hosszadalmas és amelyre senkinek sincs szüksége. Az én Verám meg ápolónővérként akar szolgálni a fronton. Ő már ilyen. És mi sül ki ebből: én Szibériában, ő meg a fronton? De a házassággal visszatartom! — A mérnök elmosolyodott, de ez a mosoly valahogy félresikerült.

Anyert válasza komolyan csengett:

— Ha így áll a dolog, áldásom rá! Lakást már talált?

— Egy szépet, a Vaszilij-szigeten.

— Hívjon meg a lakodalomba, Makszimiljan Fjodorovics! Vallomása hízelgő számomra, a barátság jelének tartom. De ami a köveket illeti, valamit nem értek. Ha nem váltja ki a függőt, otthagyja Gyenyiszov-Uralszkijnak? Akkor már inkább én vásárolom meg! Apropó, milyen nevet adott az új kőnek?

— Még semmilyet! El akartam készíteni a leírását, de tudja, ezek a mai idők! Nekünk, geológusoknak nincs nyugtunk a termelő erőktől, attól a bizottságtól, aztán a Távol-Keleten is terveznek valamit, ön ezt nálam jobban tudja. Ha befejeződik a háború, isten segedelmével, nekivágunk a tudománynak!

— Ok van huszonkettő is, de a lényeg, hogy kifogyott a puskapor! — mosolyodott el Anyert. — Attól tartok, hogy nem a puskapor hiánya itt a fő ok. Cherehez la femme… No de a régi barátságunk kedvéért ez egyszer teljesítse a kérésemet.

— Jól van. De Alekszej Kozmics úgy megnyúzza Anyert tényleges államtanácsost, hogy a kőmetszés hasznosságáról szóló összes prédikációját elfelejti! Következésképpen, a köveket én váltom ki az ön számára! Még mindig ott lakik, ahol régen?

— Ugyanott, a Troickaja 23-ban. De itt jön maga Gyenyiszov. Most emlegettük, és máris megjelent.

A terembe belépett a minden drágakőkedvelő által jól ismert Gyenyiszov-Uralszkij, az ősi bányászfamília sarja, a berjozovszkiji ércbánya munkásának fia, Jekatyerinburg szülötte. Ez az orosz őstehetség volt a “kőmetszés utolsó kiemelkedő mestere Oroszországban” — írták róla a lapok. Kamaszkorában apa nélkül maradt, de azért eltartotta a családot, és a “mozaikképeivel”, vagyis kövekből kirakott tájképeivel még hírnevet is szerzett magának. A múlt század végén Gyenyiszov-Uralszkij, az akkor már neves kőfaragó művész a Műpártoló Egylet iskolájában tanult jóformán ingyen.

Ivernyov nézte a közeledő ismerős alakot, akinek engedetlen sörénye örökké kócos volt az óhitűekére emlékeztető, magas homlokú arcát keretező szakálla meg csomókban állt.

Gyenyiszov-Uralszkij már messziről azt kiáltotta: “Jónapot, Ivernyov!” — majd nyomban a mellette haladó magas férfihoz fordult és folytatta a félbeszakított beszélgetést.

— Ki az ott mellette, Eduárd Eduardovics, hiszen ön jól ismeri a petyerburgi, ejnye no, a pétervári társaságot?

— Elég fontos személyiség: Wittgenstein herceg!

— Ohó, a multimilliomos?

— Nem az! Az unokafivére. De ez is gazdag!

— Hát akkor várunk egy keveset. Menjünk le és szívjunk el egy cigarettát, este majd felhívom Alekszej Kozmicsot a lakásán.

— Nem, én máris megyek. Be kell néznem még az Orosz Orientalisták Társaságába, itt van a szomszédban, a Morszkaján — köszönt el Anyert.

Gyenyiszov-Uralszkij ahhoz a tárlóhoz kísérte a herceget, amelynek bársonyán a furcsa szürke kövek csillogtak.

– Íme, fenséges uram, a soha nem látott ritkaság — mondta, szokásához híven az “o” betűket hangsúlyozva, mivel szerette fitogtatni egyszerű népi kiejtését-ezekből a kövekből az egész Oroszországban, de valószínűleg az egész világon sincs több!

Az a mérnök találta őket, akit az imént üdvözöltem, ő maga sem tudja, miféle drágakövek ezek, és ideadta nekem, hogy vizsgáljam meg. Még az ásványtan sem ismeri őket!

A herceg lehajolt és sokáig vizsgálgatta a platina függőt, végül kiegyenesítette fáradt hátát és végigsimította festett bajuszát.

A művész mohón fürkészte a herceg arcát, szerette volna kilesni, mennyire keltették fel érdeklődését a kövek, aztán csak úgy mellékesen megjegyezte:

— Tegnap itt járt Nyikolaj Nyikolajevics Letunovszkij, tudja, az a milliomos, akinek a Pokrovszkaján van a villája. Ma el akarta hozni a feleségét, hogy megmutassa neki.

— Adnék értük… — kezdte Wittgenstein herceg, és rövid tétovázás után megnevezte az összeget.

A művész elképedt arca elárulta neki, hogy sokkal nagyobb összegre számított. Ez baklövés volt. A kövek megtetszettek a hercegnek. Ha a reális értéket megközelítő árat mond, a művész természetesen meghátrál, de ezek után neki kell kapitulálni, és a kapitulálás, mint mindig, sokba kerül majd a legyőzöttnek.

A herceg — hogy időt nyerjen — hirtelen közelebbről szerette volna látni a köveket. Gyenyiszov-Uralszkij elküldött a kulcsért, kinyitotta a vitrint, és a kövek az ablakból rájuk eső fénytől még élénkebben, furcsán-fémesen csillogtak.

A művész ravaszul mosolygott a bajusza alatt. A herceg összehúzta szemöldökét, az ablakra nézett és így szólt:

— Rendben van, máris magammal viszem a köveket. Hozasson egy tokot.

Első rész

A HARAG GYÖKEREI

1. FEJEZET

Anna

Girin lába csúszkált a latyakos hóban. Egész talpával a földre nehezedve, katonásan lépkedett, sárgás lét fröccsentett szét. Két hónap telt el azóta, hogy Moszkvába érkezett, de csak most tudja teljesíteni barátjának kérését. A két hónap zsúfolva volt félreértésekkel, vég nélküli kérdezősködésekkel és instanciázásokkal. “Ki rendelte fel? Miért rendelték fel?” — ezzel fogadták mindenütt. Gyanakvóan méregették, mint valami ügyeskedő törtetőt, aki “vidékről” mindenáron fel akar jutni a fővárosba. Girin nem jött rá rögtön, hogy leszerelése és felrendelése ügyes húzás volt egy játszmában, amelynek lényegét nem értette. Csak annyit tudott meg, hogy jelölésével, mint egy gyaloggal a sakktáblán, lezárták egy olyan valakinek a lépését, akinek az előbbrejutása a tudományos ranglétrán kellemetlenné vált egy ismeretlen személy számára, aki viszont elég hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy elintézze Girin moszkvai meghívását.

Girin biztosra vette, hogy majd mindenre rájön, de egyelőre az a rossz érzés, hogy csaló és bitorló, megakadályozta abban, hogy istenigazában kiálljon a jogai mellett. “Hagyjuk ezt egyelőre…” Girin elővett zsebéből egy gyűrött levelet, amely — tizenhat évvel ezelőtt a fronton elesett — szobrász barátjának utolsó kívánságát tartalmazta. A kérés teljesítése sokáig váratott magára, de magának Girinnek is sokáig kellett várnia erre, hiszen ő, katonai sebész és egy hadikórház parancsnoka lévén, nem tudott időt szakítani rá.

No de itt is van ez a Dinamó stadionja mögötti utca! Girin még egyszer megnézte a művész által gondosan megrajzolt vázlatot.

A Művészek Házának Maszlovka utcai nagy szürke épülete komornak tűnt. A földszinti műtermekben emberek mozogtak a nagy poros ablakok mögött. Girin belépett a széles kapun, és befordult a lépcsőnél jobbra nyíló folyosóra, amely tele volt zsúfolva szobrok, mellszobrok, fejszobrok gipszöntéseivel, és teljesen formátlan gipszdarabokkal, amelyekből rozsdás vázhuzalok meredeztek ki. Kellemetlen emlékeket idéztek fel Girinben, mert a gipszkötések törmelékeire emlékeztették, amelyekből nagy rakás halmozódott fel hadikórházának udvarán egy sarokban. Girin a sötét folyosón tapogatózva haladt előre, olykor elővette zsebéből az elemlámpáját. Első, második, harmadik ajtó… ez az! Ám az ajtón karikára fűzött lakat függött. A szemközti ajtón kell bekopognia, amelyen beszélgetés hangjai szűrődtek ki.

Egy apró emberke, aki gipsszel teljesen összemaszatolt köpenyt viselt, kérdőn rámosolygott.

— Megmondaná, hol találom Pronyin műtermét? — kérdezte Girin.

A mosoly eltűnt az apró emberke arcáról, beszélgető társa pedig — egy borostás arcú, szemüveges férfi, aki elnyűtt fekete kabátban volt — elkomorodott.

— Pronyin, tudja… — dörmögte mogorván.

— Tudok mindent — szakította félbe Girin. — Meg kell találnom a műtermét.

— Műtermét elfoglalta egy másik szobrász… én — felelte a kabátos férfi.

— Régen?

– Ötvenben. Már tizenegy esztendeje!

— De mi lett Pronyin szobraival?

— Mit tehettünk, kiraktuk őket a folyosóra. Azt gondoltuk, hogy majd elviszi valamelyik rokona, de vagy nincsenek hozzátartozói, vagy ha vannak is, nem érdekli őket.

— Maga is szobrász, és ilyen nyugalommal beszél erről? Hiszen ez barbárság!

— Ugyan, hagyja már, ilyesmi sokszor előfordul az életben. Hová jutnánk, ha mindennel törődnénk? Jómagam, amikor hazatértem, a saját szobraimat ott találtam! — mutatott a szobrász az udvar sarkába, ahol szintén nagy halom szobortörmelék tornyosodott, mint az alkotói küzdelem és a beteljesületlen remények emlékműve.

— Különben — folytatta — Pronyinnak jóformán semmije sem volt, csak egy tucatnyi kisebb vázlata. A háború kitörése előtt egyetlenegy szobron dolgozott…

— Igen, igen, de hol az a szobor? — élénkült fel Girin.

— Itt van.

— Hogyhogy itt?

— Hát hol lenne? Amott a folyosó végében. Épségben megúszta, mert nem adtuk oda tüzelőnek a háború alatt.

— Tüzelőnek? — Még a mindig tartózkodó Girin sem tudta leplezni felháborodását.

— Kinek kell az?! Közülünk egyedül csak Pronyin erőltette az aktot. A háború előtt nagyon rosszul ment neki. No de ma sem… hm, nem dívik a művészetben a meztelenség. Naturalizmus, polgári csökevény…

— Köszönöm, mindent értek. Engedelmükkel megnézem azt a szobrot. Minden jót!

Girin elindult a folyosón s nem törődött a csodálkozó tekintettel, amelyet a két szobrász váltott egymással. Magasba emelte az elemlámpát és nyomban megpillantotta az utolsó ajtón túli válaszfalnál a másfél méter magasságú nagy faszobrot. Ott állt a megcsonkított szobrok jellegtelen limlomjai között fesztelen, leplezetlen pózban, és élő faanyaga élénken kiválta fehéren vakító gipszhalmaz közül. Fája megrepedezett: mély fekete repedések szántották végig a szobor kezét és jobb arcát, végighasították teljes hosszában a bal oldalát és a bal csípőjét, az egész alakot apró hosszanti vonalak borították. Girin a szobor arcára irányította lámpáját. Ez ő, Anna! A távoli múltból, a halottat az élettől elválasztó feneketlen mélységet áthidalva előlépett és újraéledt benne a veszteség emléke. Sűrű sötét por borította a szobor fejét és vállát, mint a bánat ősi jele, és leplezetlen meztelensége oly védtelenné tette itt, ennek a piszkos folyosónak hűvös sarkában, hogy Girin szíve összeszorult, mint azokban a régi tovaszállt években, amikor megesett a szíve az élő és fiatal Anna védtelenségén.

A lámpa eleme hamar kimerült, a fény kialudt, de Girin már megszokta a folyosó sötétségét, és zsebre dugta a lámpát. A penészszagú félhomály elrejtette a környezet szánalmas látványát, a szobor repedéseit és porrétegét, a szobor pedig határozatlan és titokzatos körvonalai révén feléledt. Arca az árnyékok vibráló játékában annak az Annának az arca volt, akit sok évvel ezelőtt pillantott meg először… A következő pillanatban a magas, árkádos ablakú, boltíves szobában állt: tanítómestere, Mednyikov professzor dolgozószobájában, a leningrádi katonaorvosi akadémia egyik épületében…

A tizenkilenc esztendős elsőéves élete első önálló kutatóútjára indult. A professzor, bízva a képességeiben, megkérte, hogy szerezzen mintákat abból az ivóvízből, amelynek fogyasztása okozta — szerinte- a Cachin-Beck-kórt három Volga menti faluban. A titokzatos betegség megtámadta a láb-, főleg a térdízületeket: eltűnt róluk a porc, és a porcrétegtől megfosztott csontfejek járás közben annyira kidörzsölődtek, hogy a csontfelület teljesen lecsiszolódott. Mondani sem kell, hogy az ilyen járás nagyon fájdalmas volt, az ember nehezen mozgott, recsegett-ropogott a térde. A betegség csupán egyetlen körzet három községében fordult elő, a szomszédos falvakban soha nem jelentkeztek még a tünetei sem. Arról már régóta tudtak, hogy a Bajkálon túl, az Urov folyónál fekvő falvak Cachin-Beck-kórral fertőzöttek, de ott e betegséghez a golyva is társult. Akkoriban úgy tartották, hogy a hegyi patakok igen tiszta vizének jódhiánya okozza a golyvát. Mednyikov gyanúja szerint a Cachin-Beck-kórt is az okozza, hogy a vízből vagy a talajból hiányoznak valamilyen vegyi anyagok. Girin feladata az volt, hogy vegyen talaj- és vízmintákat a földekből, a kutakból, a patakokból mind a kórral fertőzött falvakban, mind a teljesen egészséges szomszédos községekben — de okvetlenül. A professzor ezeknek az összehasonlításával akarta megállapítani e ritka elemek valamelyikének a hiányát és magyarázatot kapni erre a furcsa betegségre.

Girin elsőéves hallgató tehát 1933 forró nyarán a nagy orosz folyamon dolgozott. Már elvégezte a munka nagy részét, amikor egy borongós napon át kellett kelnie a Volga magas jobb partjára. Hosszadalmas dolog az átkelés egy ilyen hatalmas folyón, és a komposok hosszú ideig várakoznak, amíg elegendő nép gyűlik össze a révnél. Girin, akit egyenruhája miatt sokan katonának tartottak, vidáman évődött a tűzrőlpattant lányokkal, aztán morsanszki dohányt füstölgetve komolyan eldiskurált az öreg kompossal, míg végre az ütött-kopott komp ellódult a parttól. Csupán két szekeret vitt, így hát nagy volt a szabad hely rajta. Girin a komp tatján maradt a kompos mellett, aki olykor halk parancsokat osztogatott tapasztalt segédjeinek. Három menyecske elgondolkodva köpködte a szotyola héját a Volga sárgás vizébe, a lányok meg a komp orrában csoportosultak és élénken tereferéltek valamiféle bogorodszki fiúkról, akik nyilván sokkal csinosabbak, mint a falubeli legények. Csak egy lány állt külön egymagában és a vizet bámulta. Pózában volt valami feszült elkülönültség, és annak ellenére, hogy alig két-három méternyire állt a barátnőitől, Girin érezte, hogy egy egész szakadék választja el egymástól őket.

A langyos szellő összébb tömörítette a felhőket, a folyó felszíne ónszínű lett, apró, ködszitáláshoz hasonló eső kezdett permetezni. A jobb part összeolvadt az esőfüggönnyel és távolinak látszott. A lányok elhallgattak, és még az erős, komoly menyecskék is abbahagyták a szotyolahéj köpködését.

— Hé, nótát! — kiáltott az öreg kompos.

Az evezősök rázendítettek rekedtes hangon valami nótára, de aztán köhögés fogta el őket, és a második kísérlet után végleg elhallgattak.

— Tegnapelőtt dáridóztunk — kacsintott Girinre egy kék szemű, oldalgombos inget viselő legény — és, tudod, megerőltettük a torkunkat. Nem tudunk most énekelni. Mihail bácsi — fordult az öreghez —, itt utazik a kompon Nyuska Sztoljarova. Hadd énekeljen ő, ingyen átvisszük!

– Én amúgy is mindig ingyen szállítom — felelte a szakállasaz apja miatt. Nyusa!

A főnök hívására megfordult a külön álló lány. Girin megpillantotta sötét szemének simogató tekintetét, szempillájának rebbenését és arányló hajának a kendő alól kibuggyanó néhány göndör fürtjét. A lány kissé széles arcán magasan domborodtak a járomcsontok; nem lehetett szépnek nevezni, de volt benne valami, ami kiemelte a kompon tartózkodó nők közül. A riadt, szinte már zavart figyelem, a pajkosság, a jóság és a keserűség valahogy furcsa módon keveredett a lány arcán, pillanatonként váltogatta egymást. Vonzó, de nyugtalan arc.

– Énekeljek valamit neked, Mihail bácsi? — kérdezte a lány.

A szakállas ember kedvesen bólintott.

Abból, ahogy egyszerre fülelni kezdtek a lányok és felkapták fejüket a macskajajos evezősök, Girin megsejtette, hogy amolyan dalos kedvű lány lehet. Nem tévedett. A lány most a folyó alsó folyása felé fordult, belekapaszkodott a komp korlátjába és mezítelen, nedves lábát a peremgerendára tette. Talán egy percnyi némaság következett, aztán mély és erőteljes hangja — igazi mezzoszoprán hang — végigszállt a folyó szürke, ködös víztükre fölött.

Tragikus erővel, csupa érzéssel telítve zengtek az ősi dal gyermekkorból ismert szavai a nő nehéz sorsáról. Girin, aki maga is szerette a zenét és egyetemi mércével mérve elég jól énekelt, megdermedt. Alighanem most hallotta először ilyen ragyogó előadásban a Kis szilácsot. Szomorú melódiája nagyon illett ehhez a széles folyóra leereszkedő, napfény nélküli, esős estéhez, a szénatörmelékes, ócska kompon ácsorgó, elcsendesült emberek hangulatához, a nyikorgó evezők ütemes csobbanásaihoz.

Nyusa hangja pedig szállt, zengett a Volga fölött:

A dal szomorúsága olyan felháborító volt, hogy Girinnek akaratlanul is ökölbe szorult a keze. A lány elhallgatott, mélyen lehajtotta fejét, a komposok meg egyszerre fújták ki magukból: “Uff!”

— Hát ez tud… — somolygott tétován a kék szemű evezős. — No, Nyusa, énekelj még!

— Hagyd, hadd fújja ki magát, hogy lehetsz ilyen?! — szólt rá a fiúra az öreg kompos. — Danoljanak most mások. — Szeme huncutul villant Girinre. — Itt van például ez a diák, aki orvosnak készül… (Girin észrevette, hogy Nyusa összerezzent és felkapta fejét.) Bizonyára bemutatja nektek, hogy nótáznak a fővárosban.

— Nem vagyok fővárosi, csak leningrádi — javította ki az öreget Girin —, és orvos is csak nagyon soká lesz belőlem.

— Mindegy, annál jobb: az első városba való vagy. — A kompos egyáltalán nem jött zavarba. — Halljuk hát a nótádat, diák!

Girin néhány másodpercig töprengett, mit is énekeljen alkalmi útitársainak. Aztán hirtelen kedve támadt egy komoly dalra, amely jól illene ehhez az esti hangulathoz, de nem tombolna benne oly keserű bánat, mint Nyusa Kis szilácsában. És Girin rázendített Schubert szerenádjára:

Énekelt, de közben a lányt nézte, és észrevette, hogy arca szigorúbbá vált, hajlékony, formás alakja pedig egyre jobban kiegyenesedett, mintha egésztestével inná magába a dal melódiáját.

Soha még nem énekelt ilyen lelkesülten, tiltakozva a sötét, falusi sors ellen, amely csak nemrégiben kezdett az igazi fény felé fordulni.

Egyszerre olyan erő támadt benne, amely diadalittas, parancsoló hívással töltötte meg a szerenád utolsó sorait.

— Hé, szájtátók, mozogjatok, mert még vontatókötélre kell fogni a kompot! — szakította félbe a hallgatást az öreg bosszús, mély hangja. Az evezősök nekibuzdultak az evezésnek, és a komp kievickélt a sodrásból a meredek, vörös part alatti csendes kis öbölbe. Még néhány perc és a háncsköteleket ráakasztották a mederbe vert cölöpökre. Az evezősök lefektették a pallókat, hogy a szekerek le tudjanak jönni a kompról.

— Szépen énekelsz, diák! — kiáltott oda a kék szemű legény Girinnek, mint egy régi ismerősnek. — Párba kéne állítani téged Nyuskával! Gyere el máskor is, ingyen átviszünk, csak énekelj!

Girin rámosolygott a komposra, aztán belecsúsztatott egy tízkopejkást Mihail bácsi kérges markába, aki épp akkor fejezte be a pénz beszedését.

— Sietsz, doktor? — dörmögte az öreg. — Ugye, Nyikolszkojéba mégy?

— Oda, Nyikolszkojéba. Volna ott esetleg ismerőse? — kérdezte Girin.

— Csak nem szállás kéne? És a községi szovjethez akarsz menni?

— Két hétre szeretnék kvártélyt, jó embereknél.

— Nyusa, várj csak! — kiáltott az öreg a nótás kedvű lány után, aki már kiugrott a partra. — Nem vinnéd magaddal a diákot? Utóvégre nagy a házatok és üres!

Hirtelen sötét, forró pír öntötte el a lány arcát.

— Hát én szívesen… talán anyámnak is jó tanáccsal szolgálna a doktor… De maga is tudja, Mihail bácsi, nem láthatunk el vendéget, hiszen oda a gazdaságunk.

Girin hirtelen nagyon szeretett volna megismerkedni ezzel a vonzó és egy kissé talán furcsa lánnyal.

— Nem tesz semmit — szólt közbe — ínyencfalatokra nem vágyom, tejet és kenyeret meg csak tud szerezni? Ha nem zavarom…

— Ne törődjön vele — vidult fel láthatóan a lány. — Ha nem lesz ínyére… legfeljebb átköltözik máshová.

— Látom, megegyeztetek-mondta elégedetten az öreg, mintha csak siettetni akarná az alku megkötését. — Te doktor, ha nem sietős az utad, ülj ide mellém és gyújtsunk rá. Szeretnék kérdezni tőled valamit a tudományról.

— Jól van, gyújtsunk rá… Magát hol találom meg, Nyusa?

— Ha végigmegy ezen az úton, beér a faluba, s mindjárt a legszélső ház. A falu kicsi, két házsor, a bal oldali hosszabb, a jobb oldali rövidebb. Itt mindjárt túl ezen a kis völgyön jobbra egy domb, azon meg egy faragott tornádó kétszobás faház.

— Nézzétek csak, lányok, Nyuska már udvarlót is talált magának! — vihogott egy magas, bordó virágmintás kendőjű lány, aki szintén a kompon utazott. — Már meg is egyeztek! Majd kikapsz az urazovszki fiúdtól, Nyuska! De azt hiszem, a diáknak is kijut belőle!

A lány úgy fordult meg, mintha ostorral csaptak volna végig rajta és szaporán felfelé sietett. Lába csúszkált a felázott sárga agyagban. Többé vissza sem nézett.

— Hogy nem szégyelli magát! — kiáltott rá a csúfolódóra Girin.

— Miért szégyellném? Céda! Vagy tán neked épp ez tetszik?

— Tűnjetek el, kancák! — förmedt rájuk durván az öreg kompos. — Csak gyalázni tudják az embert, de mi miatt?

— Tudjuk azt mi jól! — kiáltották kórusban a lányok és nevetve folytatták útjukat.

Az öreg bosszúsan összehúzta szemöldökét, aztán Girin dobozából mahorkát szórt a tenyerébe.

— Miért csúfolódnak? — kérdezte Girin. — Pedig igencsak takaros leány.

— Ilyen bizony nem minden bokorban terem. Pedig nem könnyű a sorsa. Az egész családját ismerem.

— Talán valami csapás érte? Én rögtön észrevettem, hogy valami nincs rendben nála.

— Ohó, látom már, diák, hogy megakadt a szemed a Nyusán! Hát igazán csak a vak nem veszi észre. Ellaksz náluk, talán segítsz is rajtuk, esetleg valamilyen orvosi tanáccsal. Jól van, az én ötletem volt, hogy bekvártélyozd magad hozzájuk!

— Hát akkor…

— Ne türelmetlenkedj, szép sorjában elmagyarázok mindent. Tudod. Nyuska apját, egy asztalost, aki a Volga felső folyásának vidékéről származott, befogadta a kislány anyja. A férfi harcolt a német, majd a polgárháborúban, nem egészen pártemberként tért vissza, de azért öntudatosan, és persze az az új rend hangadója lett minden tekintetben. Régi gazdag falu ez, sok volt a kulák, de még több a kulákbérenc, azoknak nem volt ínyükre Pavel, Nyuska apja. Hozzá még hírek keringtek a kollektivizálásról is, így hát kulákzavargás robbant ki… Az öreg kompos elkomorodott, aztán köhögni kezdett az újságpapírba csavart mahorka füstjétől.

— Lázadás? — kérdezte Girin.

— Nem, csak amolyan bandita csetepaté. Éjszakánként belőttek az ablakon, meg bokrokból lestek az emberre… Nos, a többi között leszámoltak Pavellal is. Egy este, amikor Pavel éppen az asszonnyal és Nyuskával vacsorázott, két forgópisztolyos férfi rontott be a házba és ocsmány káromkodás közben lelőtték Pavelt. Kiloccsant az agyveleje. Az asszony, Nyuska anyja elterült, mint aki meghalt, Nyuska pedig, aki akkor még egészen kis lány volt, úgy ugrott nekik, mint a vadmacska. Ekkor az egyik bandita megütötte, szegény sokáig nem tért magához.

— Senki sem hallotta a lövéseket?

— A házuk, majd te is meglátod, a falu szélén áll. No meg ha hallotta volna is valaki, féltette a saját bőrét.

– És aztán mi történt?

— Ezzel vége is a történetnek. Nyusa anyja azóta sem tud lábra állni, nem beszél, csak hörög. Keze-lába teljesen megbénult. Nyuska meg szinte oda van láncolva hozzá, utóvégre nem hagyhatja magára az édesanyját. A házuk takaros, de az egész gazdaságuk tönkrement. Mit is csinálhat egy lányka egyszál egyedül? Csak vergődik, mint a partra vetett hal, napszámoskodik, mos, kis veteményeskertjüket gondozza.

– És a kolhoz?

— Tudod, hogy van az. — A kompos cifrát káromkodott. — Addig csűrték-csavarták a dolgot, míg kisütötték, hogy részegen összeverekedtek, és Pavelt véletlenül lepuffantották. Így van ez minálunk mindig: ha meg akarják kerülni a törvényt, a részegségre fogják a dolgot. Ellátnám én a bajukat ezeknek a részegeknek… — Az öreg köpött egyet. — Egyszóval nem részesültek semmilyen anyagi támogatásban, mert melyik jó ember osztja meg a falat kenyerét másokkal. Meg aztán Nyuska is büszke teremtés, nem mindenkitől fogadja el a segítséget.

Megfeneklett hát szegénynek az élete, és nincs belőle menekvés!

— Aztán miért nevezik cédának?

— Magad is rájössz, ha van egy kis eszed. Különös egy teremtés ez a lány, az ilyen mindig csábítja a magunkfajtát. Minél szebb a róka prémje, annál furfangosabbak a vadászok! A legeslegtapasztaltabb szoknyapecérek rászállnak, mint a darazsak. A lányka meg még fiatal, éretlen, a vére meg tüzes, megrészegíti a forró éjszaka, és már el is bukik, szeretője lesz az illetőnek. Itt már mindenki, aki csak koslatott utána vagy a földön fetrengett előtte, vadállattá vedlett és kimutatta foga fehérjét. A fehércselédek meg addig gyalázzák a lányt, ments meg isten tőle, amíg könyörtelenül sírba nem kergetik! Azok meg, akik irigylik a szépségét meg a bátorságát, annyira gonoszak, hogy egyszerűen nem értem őket, pedig hát ők is fiatalok. Az a fiú pedig, aki Nyusát behálózta, csuda göndör, jóképű legény, de a lelkében kígyó fészkel, kulákbérenc! Nem csak hogy nem vette el a lányt de még csak leplezni sem akarta a gyalázatot. Azt fecsegik a faluban, hogy Nyuskát átjátszotta a komájának, akivel most jár együtt a lány, de én nem hiszem ezt! A fehérnép valósággal megvadult. Most aztán szegény teremtésnek pokol az élete, csak azért, mert hiszékeny, mert jó és szép! Pfuj!

Az öreg annyira felbosszankodott, hogy nem is válaszolt Girin többi kérdésére. A diák kiszórta a kompos markába a mahorkát, amelyet az öreg annyira megkedvelt, vállára vette a bőröndjét és elindult a magas parton rézsűt felfelé haladó felszikkadt úton.

A szakadékok árnyékából kiért egy tágas mezőre. Fölötte az egyenletes felhőtakarón a napnyugta tompa fénye szűrődött át, és vörösre festette a kerékvágások hosszúkás tócsáit meg az apró, bokorszerű tölgyfácskák még mindig nedves lombjait. A nemrég festett, fényes kupolájú, nagy, fehértemplom súlyosan terpeszkedett a domb tetején, amelynek lábánál húzódott a falu. A tágas, magas, fedett tornácos parasztházak, a néhány bádogtetős ház és a kőmagtárak a helybeli gazdák jómódú életéről tanúskodtak, a kék színűre festett nagy szatócsbolt, amelynek kőből épült a földszintje, kevélyen pöffeszkedett a parasztházak között, nem messzire a templomtértől. Girin rögtön megpillantotta Annáék házát, a lány pontosan leírta. Rég nem festették, szürke volt, mint a legtöbb régi faépület, ennek ellenére magán viselte a jó gazda keze nyomát. Faragott ajtó és ablakkeretek, — tokok, ízlésesen cifrázott tornác, rajta erős ajtó, amely nem egyenest a pitvarba nyílt, hanem a ház mentén húzódó nyitott és hosszú verandára: Anna meggyilkolt apja jó és szép munkát végzett. Jóllehet nem sok idő telt el halála óta, a tető már megroggyant, a kapu csáléra állt, a kerítés siralmasan mutatott a rosszul összeillesztett alkalmi deszka- és gerendadarabok miatt. Girin levakarta a sarat a csizmájáról, kopogott, és a következő pillanatban máris hallotta a meztelen talpak sietős dobaját. Abból, hogy milyen szélesre tárult előtte az ajtó és mennyire felragyogott a lány szomorú arca, Girin rögtön rájött, hogy szívesen látott vendég, és nyomban megfogadta magában, hogy segítségére lesz a lánynak, amiben csak tud.

– Épp hogy csak rendbe szedtem magam — mondta egy kissé lihegve Anna, és benyitott egy eléggé tágas szobába, amelynek közeli sarkában széles faagy állt, aztán egy tiszta, festetten asztal és néhány pad.

Az egész jobb oldali falat teleragasztották az “Oroszországi Távirati Iroda Ablakai” című plakátokkal és a polgárháború agitációs plakátjaival, amelyek eltökélt vöröskatonákat, óriási kalapácsot tartó, hatalmas erejű munkásokat, frakkot és csillogó cilindert viselő, nagy hasú burzsujokat, kulákokat, papokat ábrázoltak.

— Csend van itt nálunk — mondta mentegetőzve a lány.

— Nagyszerű, hisz nekem itt dolgoznom kell! — felelte Girin és határozott mozdulattal egy padra tette bőröndjét.

— Jöjjön, megmutatom, mi hol van — szólalt meg Anna még mindig bátortalanul és halkan.

Kimentek a hátsó fertályba, ahol egy nagy, színültig teli agyagmosdót látott Girin.

— Emidé — nyitott ki Anna egy megdagadt ajtót, amely az orosz kemencés, tágas konyhába nyílott. — Itt lakik az anyám, én meg balra, a kemence mögött, a kis szobában.

Girin orrát nyomban megcsapta a fojtó szag. Olyan helyiség szaga ez, amelyben fekvő beteg tartózkodik hosszabb ideje. Belépett és köszönt a még mindig fiatal, rettenetesen sápadt és sovány asszonynak, aki mozdulatlanul támasztotta hátával a párnahalmot a tarka kelmedarabkákból összevarrott takaróval borított ágyon. Az Annáéhoz hasonló, feszülten figyelő okos szeme hosszasan és szigorúan fürkészte Girint. Aztán lassan lágyulni kezdett kemény tekintete.

…Girin háta mögött nyikorogva nyílt az ajtó, és a félhomályos folyosó kissé kivilágosodott. Az előbbi két férfi lépett ki a műteremből. A kabátos szobrász dörmögve megszólalt:

— Vendégünk még mindig itt van. Vizsgálgatja! Tehát szép a szobor!

— Tűnjenek el! — rivallt rájuk Girin, akit rendkívül felbőszített ezek lábatlankodása és saját lobbanékonysága.

Az illető visszakiáltott valami epéset az intelligenciáról meg a jólneveltségről és eltűnt. Megszakadt az emlékek logikus lánca. Girin sietve elhagyta a sötét folyosót és elhatározta, hogy okvetlenül méltó menedéket keres Anna szobrának. Elképzelte még mindig jóformán teljesen üres szobáját, amelyben egy tábori ágy állt, meg a szerény cókmókja hevert, a mennyezetig érő szoborral, és mindjárt jobb kedve kerekedett. Volt még sok ideje addig, amíg meg kell jelennie az intézetben. Girin keresztülvágott az udvaron, megkerülte a Dinamó stadionját, és kijutott a Leningrádi sugarúira. Talált egy megszáradt padot, leült, és mert senki sem zavarta, ismét belemerült távoli ifjúkori emlékeibe…

Mihelyt beköltözött Anna házába, nyomban nekilátott a kutatómunkának, egymás után töltötte meg a hermetikusan záródó palackokat vízzel és földdel, majd gondosan elcsomagolta őket kis méretű dobozokba.

Még arra is maradt ideje, hogy kényelmes, magányos sétákat tegyen a Volga magas partján, meg arra is, hogy egynémely férfimunkát elvégezzen a ház körül. A csáléra álló kapu kiegyenesedett, a hátsó tornác lépcsőin új deszkák friss faanyaga fehérlett. A konyha és a szénapajta fölött mindig beázó tető most már az őszi esőket is kibírta.

Egy éjjel Girin furcsa zajra ébredt. Félálmában arra gondolt, hátha rosszul van a beteg, és hallgatózott.

Ajtó nyikorgóit, aztán két férfi halk morgása hallatszott: egymás szavába vágva fenyegetőztek. Majd újból néma küzdelem, és ekkor Girin meghallotta Anna lihegő, dühös suttogását:

— Eredj, nem akarom… vadállat… Meghallja az anyám, legalább őt kíméld!

— Ugyan, anyád egy fatuskó, csak a szeme él! — dörmögte a szándékosan orrhangon beszélő férfi. — Legfeljebb orról majd…

— Visszaélsz azzal, hogy anyám beteg, te, aljas gazember! Jaj!

Kinyílt Anna kis szobájának ajtaja, aztán becsapódott. Az egyik jövevény a csizmájával pimaszul dobogva eltávozott. Girin tétován ácsorgott, az egyik pillanatban fellángolt benne a düh, hogy szétverjen a gazemberek között, a másikban pedig attól félt, hogy olyasmibe ártja magát, amihez semmi köze. De amikor elgondolkodott Anna súlyos tragédiáján, szégyellni kezdte habozását. Álmatlanul feküdt az ágyon, és azt sajnálta, hogy jóllehet magas és erős, mégiscsak egy tapasztalatlan kisfiú. Úgy szeretett volna olyan zord és szakállas lenni, mint a kompos. Akkor biztos lenne a dolgában és nem hagyná sorsára a lányt.

Girin csak hajnal felé aludt el, és akkor ébredt fel, amikor a nap már magasan járt a majdnem az ablakánál végződő irtás bokrai fölött. Anna behozta neki a szokásos reggelijét: hideg tejet, tojást, kenyeret. Kendőjét a szemére húzta, és lesütött szempillákkal járt-kelt. A titkos pillantások, Anna arcpírja elárulták, hogy szégyen gyötri. Nem, Anna egyáltalán nem hasonlított boldog szeretőhöz, és Girin elhatározta, hogy akcióba lép.

Egész nap, miközben sorra járta a földeket, kutakat és forrásokat, azon töprengett, hogyan szabadítsa ki Annát ebből a kegyetlen rabszolgasorsból. A kérdés megoldásának kulcsa anyja betegsége: Anna semmilyen körülmények között sem hagyhatta magára béna anyját. Leningrádba hozatni Annát a beteg anyjával együtt, meghaladta egy magányos diák erejét. Tehát mindenekelőtt az asszonyt kell elhelyezni egy rendes kórházba, vagy… meg kell gyógyítani. És ekkor emlékezetében felidézte mindazt, amit csak a pszichés bénulás gyógymódjáról tudott. Eszébe jutott Asztvacaturov professzor kísérlete, amely annak idején lázba hozta egész Leningrádot. A kiváló ideggyógyász főorvos — akinek idegklinikáját a katonaorvosi akadémia hallgatói csak “Dante poklának” nevezték, mert annyi ijesztően megnyomorodott idegsérült beteg zsúfolódott ott össze — egy vidéki asszonyt vett fel, aki gyermeke hirtelen halála után pszichés bénulást szenvedett. Pontosan ugyanúgy bénult meg, mint Anna anyja, vagyis hallott, látott, de nem tudott beszélni és mozogni. Ennek az asszonynak a neves Asztvacaturov volt az utolsó reménye: kezelőorvosainak minden erőfeszítése eredménytelen maradt.

Asztvacaturov egész hétig töprengett, szándékosan kerülte a beteggel való találkozást, míg csak meg nem találta a bátor és eredeti megoldást.

Hosszas és idegfeszítő várakozás után közölték a beteggel, hogy ma személyesen fogadja őt a professzor. Az asszonyt külön szobában helyezték el egy karosszékben, amely szembenézett az ajtóval. A béna asszony magánkívül volt az izgalomtól. A professzor asszisztensei azt mondták, hogy csak várjon nyugodtan, és nézzen az ajtóra, mindjárt belép rajta “maga” Asztvacaturov professzor, és természetesen meggyógyítja. Eltelt egy negyedóra, félóra, a várakozás egyre feszültebbé és gyötrőbbé vált. Végre nagy robajjal kitárult az ajtó, és a hatalmas termetű, nagy égő szemű, jóvágású professzor, aki fehér köpenyében és őszülő fekete fürtjein ülő fehér sapkájában még magasabbnak látszott, berontott a szobába, az asszonyhoz sietett és félelmetesen rárivallt: “Álljon fel!”

A beteg felállt, tett egy lépést és elvágódott… de a bénulás megszűnt. A leningrádi professzor legalább olyan jól idézte elő az azonnali felgyógyulást, mint a bibliai próféta. Ugyanazt a gigászi pszichikai erőt, a csodába vetett, már-már vallásos hitet használta fel.

Valami ehhez hasonlót kellene tenni Anna anyjával is: hiszen a pszichés bénulások csakis az ilyen nagyfokú idegmegrázkódtatással gyógyíthatók meg. De hogyan kényszerítse az immár több éve kilátástalan és kétségbeesett helyzetben levő asszonyt, akit még lánya tragédiája is nyomaszt, hogy higgyen egy diákocskában, mégha az egy “tudós” városból érkezett is? Nem, Asztvacaturov módszere nem alkalmas, de vajon ő, Girin mit tudna helyette kiötleni?

Két nap telt el, egyszer csak Girin (most már nem igyekezett rögtön elaludni, hanem a sötétben feküdt és feszülten hallgatózott az éjszakai csendben) újra kiugrott ágyából, mert meghallotta, hogy valami tolvaj be akar hatolni az udvar felőli ajtón. Makacsul próbálta félrehúzni a fareteszt. Girin máris kínt volt a pitvarban; abban a pillanatban kivágódott az ajtó, és egy homályos árnyék Anna szobájának küszöbén termett.

– Állj vagy lövök! — szólt rá Girin halkan, de nyugodtan, összeszorított fogakkal.

— Na, na, mi ütött beléd? — dörmögte az alak, és félénken előrenyújtotta a nyakát.

— Tűnj el, mert lelőlek! — rikkantotta Girin, és felemelte a kezében levő fecskendői.

A sötét figura hanyatt-homlok rohant ki a sötét udvarra. Aztán elesett és feljajdult.

Anna égő gyufával kilépett a szobájából és megpillantotta Girint, aki az izgalomtól még mindig remegve jó erősen visszareteszelte az ajtót. A két-három másodpercnyi fényben Girin annyi hálát olvasott ki riadt, de az elragadtatástól csillogó szeméből, hogy valóban hősnek érezte magát.

— Köszönöm, kedves — mondta hangosan Anna. Girin dörmögött valamit.

— Meg kellene nézni a mamát — folytatta a lány, és intett Girinnek, hogy kövesse.

Átmentek a konyhába, amelyet egy kis mécses világított meg — a beteg miatt egész éjjel égett — és máris a béna asszony tágra nyílt szeme szegeződött rájuk. Egész biztosan tudott mindenről, mert amint megpillantotta a belépőket, tekintetéből eltűnt a gyűlölet, és helyét a diadal foglalta el. Anna megigazgatta a párnákat, közben suttogott valamit anyjának. Girin feleslegesnek érezte magát, köszönt, de rájött, hogy valahogy ostobán, városiasan tette, zavarba esett, és kiment. Amikor megpillantotta az asszony szemét, hirtelen eszébe jutott egy még eléggé homályos gondolat. Most, hogy már az ágyon feküdt és kifelé bámult az apró ablakon a csillagokra, a gondolat még mindig nem szállt ki a fejéből, sőt kezdett alakot ölteni.

Anna anyja nem hitt sem Girin hatalmában, sem a saját felgyógyulásában. De egy másik, hatalmas erejű emóció talán kiválthatta volna a kellő megrázkódtatást, mégpedig a gyűlölet ereje. Gyűlölete azokkal szemben, akik megölték a férjét, oly borzalmasan megnyomorították életét, és még ma is gúnyt űznek lányának fiatalságából és tisztaságából. Igen, ez reális remény volt! És ezt az egyetlen gyógyítási kísérletet a lehető leggondosabban kell megrendezni!

Szürke volt a nap. Girin a magas Volga-parton ment. Célja egy távoli község volt, az utolsó a jobb parton, amelyet még meg kellett vizsgálnia. A szél szomorúan zizegtette az érett zabot, széles hullámokban ringatta a kalászokat. Alig távolodott el Girin fél versztányira a falutól, amikor előtte, a szakadék peremén álló bokrokból két férfialak ugrott ki az útra. Girin szíve a torkában kalapált: közeledett a pillanat, amikor fizetnie kell az éjszakai hőstettéért. Szilárdan eltökélte magában, hogy nem hátrál meg, és komótosan lépkedve közeledett a várakozó alakok felé. Jobbját a zsebébe csúsztatta és megállt. A bárányprémkucsma alól kikandikáló szőke göndör fürtökről Girin felismerte Anna csábítóját, aki valóban jóképű legény volt. Kidülledt világoskék szemének azonban bántóan pimasz volt a tekintete. A másik, aki alacsonyabb és testesebb volt nála — és malacszeme fürgén ide-oda repdesett —, semmivel sem tűnt ki, ha csak az öltözékével nem: elsőosztályú seviotszövetből készült zakója alatt elegáns ing feszült, s hasonló anyagú lovaglónadrágot viselt a csizmájába begyűrve, amelynél különbet a Katonaorvosi Akadémia parancsnoka sem viselt.

A két ellenfél habozott. Gyors mondatokat váltottak egymással, de hogy mit, azt Girin nem hallhatta. Merőn bámulták a diák zsebébe süllyesztett jobbját, és Girin ekkor észbekapott. Ellenfelei biztosra veszik, hogy fegyver van nála. Valóban: katonai egyenruhája, rejtélyes foglalatossága valószínűleg titokzatossá tették, következésképpen veszélyessé a rossz szándékú emberekre nézve. Diák, mégpedig amolyan katonaféle és doktor, a falvakat járja, a kutakat, forrásokat keresi… Girin határozottan előrelépett, s olyan mozdulatot tett, mint aki mindenkit félreseper az útjából. A két legény kelletlenül bár, de visszahúzódott az út szélére. Girin elhaladt előttük, de közben a szeme sarkából figyelte ellenségeit.

— Hé, diák vagy vöröskatona, vagy akármi! — kiáltott utána a göndör hajú szép legény. Girin megállt.

— Ide figyelj — folytatta a fiú színlelt jóindulattal, de fenyegetően —, ne üsd bele az orrod mások dolgába, és ne sündörögj a lány körül. A munkád idegen nekünk, csak átmeneti, fejezd be, aztán — takarodj! Mert különben…

— Mert különben? — Girin egyenesen a szeme közé nézett: elfogta a harci düh, amely csak akkor támad fel a rendes emberben, ha elállatiasodott sötét erőkkel találja magát szemben.

— Elintézünk a magunk módján — mondta vicsorogva az elegáns tömzsi alak — úgy, hogy az idén már aligha fogsz idegen lányok után koslatni!

— Ez az utolsó szavunk — vágott közbe a göndör hajú — ha nem veszed tudomásul, magadra vess. Vagyunk itt sokan, meg aztán sötét az éjszaka, és akkor a pisztolyod sem segít.

Girin komótosan folytatta útját és az iménti találkozáson járt az esze. Még ha volna is pisztolya, akkor is bárhol, bármelyik bokor mögül, kút mellett vagy egyszerűen az országúton megleshetik és leüthetik bármivel, ami a kezük ügyébe akad, és ha nem ölik is meg, úgy elintézhetik, hogy füstbe megy az Anna megmentésével és a saját gyors hazatérésével kapcsolatos minden terve. Érezte, hogy Anna megsegítése életének legközelebbi célja, amelyről semmiféle fenyegetésre sem mondhat le. De ugyanakkor esztelenség lenne nem számolni a nyilvánvaló veszéllyel.

Gondolataiba merülve már két versztányira eltávolodott a falutól, amikor hirtelen visszafordult. Nem minden nehézség nélkül kutatta fel a néhány falusi komszomolista vezetőjét, a gondterhelt, komor fiút, aki nagy buzgón varrogatta a hátszíjpárnát. Rosszalló pillantással hallgatta végig Girint, sodort egy cigarettát, mellre szívta a füstöt, aztán a lába elé köpött.

— Más dolgába ütöd az orrodat — mormolta a fogai közt a komszomolista vezető —, vagy tán belehabarodtál abba a Nyuskába? Hagyd az egészet, mint barátod mondom. Saját maga oka mindennek, csak azt kapta, amit megérdemelt! Neked meg nem érdemes a fejed kockáztatni.

Volt valami keserű íze a fiú válaszának, és Girin, akinek az utóbbi napokban rendkívül kifinomult az érzéke, kiérezte ezt a hangjából. Közelebb húzódott a komszomolistához és halkan kifejtette neki saját véleményét a becsapott lányról.

— Ha egyszer szeretted — szólt váratlanul Girin —, akkor ne fintorogj, mintha szent volnál, hanem komolyan légy a segítségére. Innen ki kell szabadítani, nem szabad hagyni, hogy szétmarcangolják. Azok csúfot űztek vele, te meg, szuka kölyke, csak nézted és örvendeztél.

– Álljunk meg! Erre te nem kényszerítsz engem — fortyant fel a fiú.

— Semmi álljunk meg! Ha gondolkozol, magad is rájössz… Csak egy kicsit gyorsabban gondolkozz.

— Hát nem vagyok ellene… De hát miben lehetnék, illetve lehetnénk a segítségedre? Testőrséget állítsunk melléd? Mit képzelsz? Hárman vagyunk, minket is állandó veszély fenyeget. — , Nem erre gondoltam! El kell játszani egy előadást. Két pisztoly kellene, meg egy nálunk idősebb, megbízható ember… — Girin a komszomolista felé nyújtotta nevezetes mahorkáját, közben elmagyarázta, hogy mihez szükségesek ezek a furcsa előkészületek.

A fiú fülelt s közben egyre szélesebben mosolygott, kimutatta nagy, egyenletes fogsorát.

— Micsoda koponya! — mondta Girin vállára csapva. — Lám csak, nem hiába tanítanak, ruháznak és kosztolnak ott titeket. Megérte… — Hát akkor gyerünk! — A komszomolista szegre akasztotta a hátszíjpárnát, gondosan elrakta az árakat meg a szíjakat, és felcsatolta övét.

Elindultak a falu túlsó végére, ahol egy apró kunyhóba Gavrilov párttag, egykori vöröskatona lakott. Sápadt és sovány volt, még nem jött teljesen rendbe a súlyos betegség után. Szerencsére otthon volt, és megörült, amikor látogatóján katonai egyenruhát látott.

Girin másodszor is előadta tervét. Gavrilov eleinte komoran hallgatta, ellenvetéseket tett, de aztán szélesen elmosolyodott, akárcsak a komszomolista az imént. Csakhogy a mosolya semmi jót nem ígért az erőszakoskodó és tilosban garázdálkodó banditáknak. Végigsimította gyér bajszát, összehúzta szúrós szemét és a komszomolistához fordult:

– Úgy látszik, hogy a jövevény… Ivan… mi is az apai neve?

— Nem kell, fiatal vagyok még!

— Szóval, Vanyuska erősebbnek bizonyult nálad, no meg több a sütnivalója is, mint neked!

— Azért tanult.

— Ne ravaszkodj, Fegyka! Nem tudsz te hazudni, az arcod elárulja. Ha nem jártál volna magad is Anna után, ”hamarabb rájöttél volna, mit kell tenned. De te, lám megvakultál!

— Jól van, Andrej bácsi, hagyja már abba. Ezt már megbeszéltük. Egyszóval, Ivan beavatja a dologba Nyuskát, mi meg holnap betoppanunk hozzájuk.

— Ez rendjén is volna — és Gavrilov hirtelen elbizonytalanodott — de mi lesz, ha az asszony nem bírja ki?

— A mindenit! — kiáltott fel Fjodor. — Akkor mindnyájunkat bíróság elé állítanak. Lám, erre nem is gondoltunk!

— Nem mindenkit, csak engem — vágott vissza határozottan Girin. — Írást adok róla. Írjam meg most?

— Jól van no, majd még meglátjuk. Előbb fogjunk hozzá, aztán jöhet a felelősség.

— Hát akkor hálás köszönet — sóhajtott fel megkönnyebbülten Girin. — Majd kiderül, sikerül-e vagy sem, de a segítséget és a barátságot köszönöm.

— Ugyan már, neked jár köszönet, amiért megokosítottál bennünket. Habár… az a sanda gyanúm, hogy te sem jársz rosszul — meredt Gavrilov az elvörösödő Girinre. — No de hát nincs abban semmi rossz! Ez — mutatott a volt katona a komszomolistára — nem jöhet számításba, Nyuskát elvesztette már.

— Egyáltalán nincs is szükségem rá — mentegetőzött a fiú —, mit kezdenék én most vele!

Girin hazafelé bandukolt és az Annával való beszélgetést gondolta át. Jó volna, ha a lány visszaemlékezne apja gyilkosainak arcára és elfogadná a szerepet a Girin által kiötlött kis jelenetben.

…Anna amint felfogta Girin ötletének értelmét, rettenetes izgalomba jött. Halántékát két tenyere közé szorította, lélegzetvisszafojtva hallgatta a diákot, és sokáig próbált visszaemlékezni apja gyilkosainak az arcára. De nem tudott róluk pontos személyleírást adni: a gazemberek egy ötös lámpa halvány világánál rontottak be szemükbe húzott sapkával, elnyűtt katonai egyenruhában. Ez viszont még jól is jön nekik, mert legalább nem kell kikészíteniük magukat, hiszen semmi kellékük és semmi gyakorlatuk nem volt hozzá. Girin úgy döntött, hogy az egyik “bandita” ő lesz, a másik meg Gavrilov. Majd Gavrilov ordít, mert a beteg asszony már ismerte lakójának hangját. Semmit, még a legkisebb dolgot sem szabad kockáztatni. Girin új reteszeket szerelt az ajtókra és az ablakokra, amelyeket egy ló sem tudott volna berúgni. Anna “barátainak” váratlan betoppanása ugyanis elronthatta volna a dolgot. Amikor már minden elő volt készítve, Girint szörnyű aggodalom fogta el. Jóformán alig aludt az éjszaka, és egész nap nem lelte a helyét, míg csak el nem indult Gavrilovért és Fjodorért. A komszomolista hajlandó volt átadni a pisztolyát, de csak azzal a feltétellel, hogy ő maga is a közelben lesz. Girin rendkívül bősz hangulatban találta Gavrilovot. Fjodornak is lángolt a füle, mint akit a sárga földig lehordtak.

— Nézd csak — fordult Gavrilov Girinhez és megmutatta neki a féltucat tönkrement forgópisztoly-töltényt —, megpróbáltam kiszedni a golyókat. Ki az ördög művelhette, nem tudom, de alaposan beszorultak, semmivel sem lehet kiszedni őket!

— Jó ötlet: nem marad golyó nélkül az ellenség —, mosolyodott el Girin.

— Neked, lehet hogy jó — vakkantotta Gavrilov —, de számomra és Fegyka számára a töltények drágábbak az aranynál…

— Reszeld le a töltényhüvely felét — tanácsolta Girin.

— Hát akkor hogy lőjek? Láng csap ki a dobból!

— Rá se ránts! Még félelmetesebb lesz a hatás. Csak minél távolabb tartsd a szemedtől…

— Hát persze! Okos beszéd… akkor most a tönkrement golyók következnek. Kettő elég lesz?

— Alighanem három kell… Jusson eszedbe: előbb te lősz a levegőbe, amikor beléptünk, aztán én Annára, majd célba veszed az anyját!

— Fura ez az egész! No de rendben van, megígértük, hát megcsináljuk! Máris mehetünk.

Sötétedett, amikor Anna teríteni kezdte az asztalt az anyja ágya előtt; szándékosan késleltette a vacsorázást. Mindig együtt ettek: Anna közelebb húzta az asztalt, felültette a beteget, megetette, aztán maga is evett. Anyja pedig aggódó, gyengéd és szomorú tekintettel követte minden mozdulatát. A lány ma alig tudta leplezni anyja előtt ideges remegését. Megetette a beteget, leült az asztalhoz és a kis lámpát áttette az asztal túlsó végére. Ez volt a jel. Girin csizmájának rúgásától nagy robajjal kivágódott az ajtó. Ocsmányul káromkodva, pisztollyal a kezében két bandita rontott be a konyhába: ingzubbonyuk kigombolva, sapkájuk a szemükbe húzva. Anna felordított és székét hátralökve felugrott. Lövés dörrent, és savanyú lőporfüst szag töltötte meg a konyhát. Anna anyja tátott szájjal, kerekre tágult szemmel meredt Gavrilovra, aki dühösen ráordított:

— Megvagy hát! Legutóbb nem sikerült agyonvernünk Pavel szukáját, most végre eljött a pillanat! Sztyopka (szólt Girinhez), lődd agyon azt a ringyót, én meg ezt intézem el! — ordította Gavrilov, és a beteg szeme közé célzott.

De a halottsápadt asszony nem rá nézett, hanem az ablakhoz ugró lányát figyelte. Elcsattant a második lövés, és Anna a lóca alá zuhant. Gavrilov és Girin vadul felordított. A katonaviselt Gavrilov már megcélozta a beteget, amikor megtörtént az, amire Girin számított. Az anya, aki a világon mindenről megfeledkezett és csak a leterített gyermekét látta, egyszer csak felkiáltott és kiugrott az ágyból.

— Ki-ki-kis-lányom! — hangzott fel üvöltése, amelyet Girin nem felejt el, amíg él.

A beteg asszony leroskadt a padlóra, alaposan beverte a fejét, de aztán — nyilvánvalóan rettenetes erőfeszítés árán — sikerült megkapaszkodnia a lócában, és megpróbált felállni. Girin és Gavrilov egyszerre ugrott hozzá, hogy felsegítse. Az anya összeszedte utolsó erejét, hogy szembeköpje Girint, aztán elvesztette eszméletét. Girin lefektette az ágyba, meghallgatta a pulzusát, a “feltámadt” Anna pedig vízért rohant ki a pitvarba, és beleütközött a kíváncsi és izgatott Fjodorba. A komszomolista berontott a konyhába és magához vette a pisztolyát, amelyet Girin az asztalra hajított.

— No? Mi van? Sikerült? Vagy teljesen megöltétek? — kérdezte Girintől, aki csak a fejét ingatta és megpróbálta eszméletre téríteni a beteget.

Végre a hideg víz, a dörzsölés, a szalmiákszesz megtette a magáét, és Anna anyja felnyitotta szemét. Tébollyal határos zavar tükröződött benne, amikor megpillantotta föléje hajló, élő, sértetlen lányát.

— An-nuska, kis-lá-nyom… — mondta a beteg asszony tompán, homályosan, akadozva és nagy erőfeszítéssel felemelte vékony, helyesebben: csupa csont és bőr karját.

Anna ráborult az ágyra, és egész testét visszafojthatatlan zokogás rázta. Girin hátralépett és körülnézett. Az izzadságban fürdő Gavrilov az arcát törölgette, aztán megigazította magán elnyűtt, de amúgy rendes egyenruháját, amelyet szándékosan zilált meg, hogy bandita külseje legyen.

— Hű, de berezeltem, amikor Marja… dühbe gurult. Azt hittem, teljesen elvesztette az eszét, és hogy mi lesz most? Kockázatos dolog ez, öcsém! Nem is tudom, hogy tudtál belekeverni ebbe. Hisz becsaptál — dörmögte mérgesen Gavrilov, de azért gyengéd helyesléssel nézegetett a diákra.

– Én jobban begazoltam — vallotta be Girin. — Elvégre én agyaltam ki az egészet! Hiszen ez olyan dolog, hogy igen könnyen agyon is lőhettük volna. Egész idő alatt Asztvacaturovot láttam magam előtt, azt a professzort, akiről beszéltem. Legalább úgy hittem benne, mint az a beteg asszony.

— Jól van, látom, szerencsésen végződött a dolog. Én megyek is — És ravasz mosollyal az ágyhoz lépett. — Jó egészséget. Marja! Most aztán állj talpra mielőbb! — mondta Gavrilov, és az elképedéstől megnémult Fjodorral kiment a konyhából.

Girin testében minden idegszál remegett, torkában csomót érzett, amikor az asszony homályos, fura idegenes akcentussal kiejtett szavait hallgatta. Az anya hosszú, gyötrelmes évek után először tudta kifejezni lánya iránti szeretetét, féltését és aggodalmát, mindazt, amit addig a szemével próbált tolmácsolni. A két összeboruló nő szeméből szakadatlanul peregtek a könnyek a megmenekülésnek eme csodálatos órájában. Girin lassan megfordult, és az ajtó felé indult. Anna felugrott, és a rendkívül zavart diák lába elé vetette magát.

— Ugyan már… nem szabad… micsoda butaság… — mormogta akadozva Girin, aztán egy erőteljes mozdulattal felemelte Annát, és eltűnt a szobájában. Aztán csak a zokogását hallotta: “Hálás leszek a sírig… soha nem felejtem el… míg élek…”

Az utóbbi nap szörnyű idegfeszültsége és szívszorongató aggodalmai annyira elgyötörték Girint, hogy elernyedt és elkábult. Gépiesen sodort egy cigarettát és leült az ágyára. Le sem vetkőzött, a csizmáját sem húzta le, Anna anyjának további gyógykezelésén törte a fejét és… napfényes reggel ébredt fel. Csodálkozva nézett körül, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és amikor felkelt nagy-nagy megkönnyebbülést érzett. Túl van már a legnehezebb és legveszélyesebb dolgon, és győzött. Igazi győzelem, a legnagyobb öröm… Mert a legnagyobb boldogság, ha egy embert, illetve két embert megszabadítunk meg nem érdemelt nehéz sorsától, egy régi bűncselekmény következményeitől! Most már az idő — és nem is olyan hosszú idő — dolga, hogy a bénulásából kigyógyult asszony ép, egészséges emberré váljék.

Ajtaja előtt meztelen lábak óvatos léptei hallatszottak. Úgy látszik, Anna nem először jött ide hallgatózni, mert nem meri felébreszteni.

— Anna! — kiáltott ki Girin, és a lány szélvészként rontott be a szobába, aztán egy pillanatra megdermedt a vakító napfénytől, majd felkiáltott: “Kedvesem!” — és a nyakába ugrott. Girin ösztönösen átölelte a lányt, aki ajkát rátapasztotta a szájára, de aztán elszégyellte magát és kirohant.

Girint, akit nagyon meghökkentett az érzelmeknek ez a viharos kitörése, csak kis idő múlva indult át a konyhába, hogy megnézze Anna anyját. Egy tizenkilenc éves ember, aki ráadásul még szégyenlős is, nem szívesen hallgatja a már-már hódolattal felérő, ujjongó hálakitöréseket. Még nehezebb az ilyesmit elviselni, ha e szavakat megható és szánalmas erőfeszítéssel egy olyan száj mondja ki és olyan nyelv formálja, amely öt évi reménytelen hallgatás után még nehezen engedelmeskedik. De még kínosabb, ha egy bájos lány ül az ember mellett és minden pillantását, szavát úgy lesi, mint égi áldást. Girin nagy nehezen túlesett az elkerülhetetlen találkozáson. Megtudta, hogy a szomszédok körében nagy riadalmat okozott az éjszakai lövöldözés, ordítozás és káromkodás. Senki nem értett semmit, Gavrilov és Fjodor meg hallgatásba burkolózott. Az Annáék házában lezajlott titokzatos események mindenesetre kihatottak az éjszakai látogatásokra is, mert a lábadozó asszony nyugalmát többé senki sem háborgatta.

Girin elindult Korkinóba, abba a távoli faluba, amelyet még nem vizsgált meg, és csak négy nap múlva tért vissza. Ekkor látta, hogy Anna anyja már néhány lépést is tesz a házban, sőt a tornácra is kimerészkedik. Az újság megrázta az egész falut: úgy látszik, Girin valamelyik segítőtársa végül is csak elszólta magát. Még a rosszindulatúak is, akik addig átnéztek a diákon, mint az ablaküvegen, köszönni kezdtek neki. A pimasz legények sem adtak semmi életjelt magukról, de Girinnek már el kellett utaznia.

Anna az utóbbi napokban mintha kerülte volna a diákot egészen addig, amíg egy este Marja asszony be nem hívta lányát és a diákot amolyan családi tanácsra. Az alaposan kiszellőztetett, kitárt ablakú konyha teljesen átalakult. Girin csodálkozva állapította meg, hogy Anna anyja, akit ő már öreg asszonynak tartott, egyáltalán nem is öreg és sokat megőrzött a korábbi, lánya örökölte szépségéből. Az asszony napról napra életerősebb lett és egyre határozottabbá vált további sorsának megszabásában.

— Egyetlen felesleges napot sem akarok itt tölteni ebben az átkozott házban — mondta. — Itt, ahol megölték Ravelt, ahol lányommal együtt kilátástalanul gyötrődtünk majd öt esztendeig, nem, itt nem élek! Bárhol, csak itt nem.

Anna várakozó pillantást vetett Girinre. A diák megismételte a lánynak adott tanácsát: költözzenek a városba és iratkozzon be szakérettségis tanfolyamra. Anyja most már talál munkát a városban, Girin pedig megígérte, hogy keres nekik egy olcsó szobát Leningrádban. A Pavel által oly sok szeretettel felépített ház még jó állapotban van, úgyhogy az érte kapott pénzből futja az első időre, amíg minden rendbe nem jön.

Anna vidáman sürgött-forgott a konyhában. Marja asszony pedig még mindig lassan, de már teljesen érthetően így szólt:

— Jól van, hívd át holnap Objedkovot, aki már régóta abajgat téged azzal, hogy megvenné a házunkat. Én majd gyorsan nyélbe ütöm vele az alkut. Csak egy valamit szeretnék, lányom, hogy Ivan nélkül ne maradjunk itt, magad is tudod, miért! Vele együtt kell elindulnunk a kikötőbe. Bogorodszkojéban ideiglenesen szobát veszünk ki. Ha szüléidnél laknál, fiú, Leningrádban, akkor megkérnélek, hogy vigyél magaddal minket. De így jobb, ha Bogorodszkojéban várunk egy keveset, ott egy ujjal sem nyúl hozzánk senki. Meg aztán én magam is jobban megszokom az új helyzetemet — elképzelheted, nem könnyű a sír széléről visszatérni és újból kezdeni élni?

Ebben is maradtak. Összeszedni és összecsomagolni Sztoljarovék ingóságát már semmiség volt. Anna az utolsó két napon hajnal előtt kelt fel, eltűnt, és csak kora délelőtt jelent meg újra. Girin nem tudta elfojtani magában utálkozó gyanúját és akaratlanul kerülni kezdte a lányt, amíg Anna maga nem hívta, hogy tartson vele. A “hová?” kérdésre csak titokzatosan mosolygott, aztán forró, érdes kezébe szorította Girin kezét és azt súgta neki: “Majd meglátod!”

A diák megrémült: Anna boldog tekintetében az őszinte szerelem csillogott. Holnap lesz az utolsó napjuk a faluban. A megmentő lovag szerepében tetszelgő diák észre sem vette, hogy egyre gyengédebb lett Annához, mert elbűvölte a lány bája. Pedig Leningrádban a vele egykorú, nefelejcs szemű, büszke Nasztya, a biológiai fakultás hallgatója várta. Őszintén szólva egy kissé megfeledkezett róla kalandjai közepette, de most már mindez a múlté és… be kell vallania Annának. Girin tudta, hogy ez után a beszélgetés után minden másképp lesz, ezt viszont nem akarta és ezért halogatta a magyarázkodást. De holnap már biztosan késő lesz!

Még pirkadni sem kezdett, amikor Anna felébresztette Girint. Augusztus volt, és a csillagok rendkívül élénken, fényesen, barátságosan ragyogtak. Teljes hévvel folyt a gabona betakarítása, úgyhogy nappal kihalt volt a falu, csak a gyerekek és az öregek maradtak otthon, de ez az idő még az aratók számára is túl korai volt. A parasztházakban egymás után gyúltak meg a lámpák: a gazdasszonyok most fogtak hozzá az előkészületekhez. Anna és Girin egyetlen emberrel sem találkozott; észrevétlenül értek ki a határba, és elindultak a lesnovói országúton északnak. Nem messze kezdődött a sudár fenyőkből álló liget, amely már rég nem látott fejszét.

Az út letért a mezőről és ösvénnyé keskenyedett. Az erdei gyep és az apró bokrok a bőséges harmattól csillogtak. Anna magasan feltűrte a szoknyáját és szaporán emelgette vizes, csupasz lábát, Girin elnyűtt csizmája pedig cuppogott a vízben. A hűvös harmattól átázott a térde. Girin a némán siető Anna nyomában lépkedett, és az a jóleső érzés töltötte el, hogy a következő pillanatokban biztosan valami nagyszerű dolog vár rá. Keskeny holdsarló függött a közeledő erdő fölött, de fénye halványabb volt, mint a nagy csillagoké és az erdő mögött egyre szélesedő hajnalpíré…

A fenyves a hosszú homokháton terebélyesedett, amelyet valamikor jégár hordott össze. A terep itt száraz volt, fehér moha zizegett a talpuk alatt. Girin jól ismerte ezeket a fenyveseket fű vagy bokor jóformán nincs is bennük, jószágot nem lehet itt legeltetni. Ezek az erdők a gombaidény kivételével teljesen néptelenek. Most, amikor javában folyik az aratás, biztos hogy nem találkoznak egy teremtett lélekkel sem… Komor, szürke köd borította az erdőt, és az ágak között már átragyogott a rézvörös keleti égbolt.

Az erdő véget ért, és ők kiértek a domb tetején húzódó széles tisztásra A szürke homályba boruló térség váratlanul tárult eléjük a sötét erdőből. Friss szél szállt el a tisztás fölött és gyengéden végigsimította a harmattól csillogó magas füvet. A kora hajnali köd gyöngyház színű sávjai lepelként libegtek a harmatos tisztás fölött, és halványodtak, szétnyúltak és bele- vesztek a magas törzsű fenyőerdő szélén kezdődő sűrű fekete sötétségbe…

Csend és titokzatosság lebegett a tisztás fölött, amely némán búcsúzott a haldokló csillagoktól. Mozdulatlanságba dermedt minden, csak a köd folytatta tündérjátékát, és egyre rózsaszínűbb és halványabb lett. Girin érezte, hogyan tágul a mellkasa és szívja magába az éltető levegőt, milyen erősen kalapál a szíve. Anna Girin hangos sóhaját a türelmetlenség jelének vélte. A lány keze megtalálta a fiú kezét, és Girin meghallotta Anna suttogó hangját:

— Ez az, látod?

— Mi ez itt?…

— A szent tisztás. Én már sokszor szaladtam ki ide hajnalban, hogy megmosakodjak a harmatban.

— Hogyan szoktad csinálni?

— Egy öreganyó tanított rá. Nos, levetkőzöl anyaszült meztelenre és hanyatt-homlok keresztül rohansz a tisztáson, aztán meg vissza, majd jobbra, balra, amerre látsz. Eleinte megdermed minden porcikád, még a szíved is, a torkodban érzed dobogni elvégre a harmat hideg, tengernyi, csak úgy omlik rólad. De aztán felmelegedsz, tested lángolva ég, minden fáradtságod elmúlik. Felöltözöl és hazamész, lelked csupa nyugalom, és teljesen megtisztulsz, mintha az égben jártál volna! Ez nem akármilyen hely. Ősi hely, az öregek azt beszélik: ezer évvel ezelőtt itt bálványok álltak, azóta azt mondják, a jószág megbetegszik tőle — hatalmas erő lakozik ebben a gazban.

— Hát te nem félsz, hogy megbetegszel? Hiszen így meg is hűlhetsz?

— Dehogyis betegszek én meg, csak még erősebb leszek.

A lány fürkészően pillantott Girinre.

A sötét árnyékok titokzatossá tették Anna arcát, és az egész lány, amint kihúzott testtel emelkedett ki a hajnalpír hátteréből, fenségesnek tűnt fel Girinnek.

— Akkor már miért nem inkább a folyóban fürdesz? — kérdezte a diák, és igyekezett elvonni a figyelmét a benne egyre jobban elhatalmasodó félelemtől, hogy mindjárt meg kell magyaráznia mindent Annának és… akkor elveszti a lányt.

— Itt minden szenny letisztul az emberről, teljesen újjászületik — felelte halkan Anna —, márpedig nekem tisztának, tisztának kell lennem… — Elhallgatott. Aztán Girinhez lépett, és tágra nyitott szemét a fiú arcára szegezte. A diák nem is tudta, mennyi ideig nézték egymást.

A madarak zengő dalba fogtak az ébredező erdőben, a ferde napsugarak áttűztek a vörös törzsű fenyőfák között, mohahalmok fehérlettek a lehullott borzas tobozok között. A távolban felhangzott az aratók első, még bátortalan és bágyadt éneke. Anna oly sokáig bámult Girinre, hogy a diák már kínosan érezte magát. Nem tudott és nem is akart képmutatóskodni, de félt megbántani a lányt, és megpróbálta tréfával leplezni érzéseit, helyesebben azok hiányát.

– Üljünk le — mutatott a lány egy mohahalomra. — Mondd, én öreg vagyok hozzád vagy romlott?

— Ugyan már, Anna — jött őszintén zavarba Girin — én… tetszel nekem; de…

— Rendben van, egy szót se többet. Te még nagyon fiatal vagy, én meg céda vagyok- mondta keményen és keserűen Anna.

Girin hallgatott, átkozta magát amiatt, hogy nem tudta megmagyarázni a lánynak: egyáltalán nem erről van itt szó. Egyszerűen arról, hogy ő egy másikat szeret, aki várja őt.

Anna feje alá tett kézzel feküdt, és erősen gondolt valamire, miközben az élénk kék égbolton úszó felhőket figyelte. Girin, aki már lemondott arról, hogy felújítsa a beszélgetést, megpróbálta rábeszélni Annát, hogy énekeljen. A lány felült, de még mindig az eget, a magas fenyőfák ringó csúcsait figyelte. Aztán belekezdett egy régi szomorú dalba:

A hangjából kicsendülő jól ismert szomorúság a kompon való találkozást és a Kis szilácsot juttatta Girin eszébe. A diák hallgatta Anna magával ragadó énekét, és saját gondolataiba merült.

Az Annából kitörő kétségbeesett zokogásra ocsúdott fel. Girinnek már nem kellett vigasztalnia, mert a lány hirtelen felugrott megigazította szoknyáját, és mind a ketten némán elindultak hazafelé az erdőszegély mentén húzódó mezei úton. A diák lopva Anna büszke járását figyelte. A még mindig nedves kabátka szorosan rátapadt a testére, és a lány magát kihúzva, magasra tartott fejjel ment, és olyan sudár volt, mint egy fiatal fenyő. Melle teljes pompájában domborodott ki a vékony szövetből, mintha büszke indulattal előre akarna ugrani…

— Hé katona, ne tátsd a szádat, hanem markold meg a Nyuska cicijét! — hangzott fel a harsogó kiáltás a mezőről, ahol egy tagbaszakadt fiú dolgozott.

A gondolataiba merült Girin felrezzent, és megkérdezte Annától, mit óbégat az a fiú.

— Mindenféle sületlenséget — felelte az elpiruló lány, és lesütötte a szemét. Ugyanakkor a vállát is megeresztette, és egy pillanat alatt a régi falu leányává változott, aki szégyelli a szépségét.

…Az átható szirénázás betöltötte az egész fasort, úgyhogy Girint visszazökkentette a valóságba. A mentőautó a Belorusz pályaudvar felé száguldott, hogy megmentse valakinek az életét És máris eltűnt a diák Girin, a forró volgai nyár, a szép hangú és szomorú Anna. A nagy tapasztalatú tudós orvos lassan felállt a padról, és elindult a trolimegállóhoz. Hát bizony nagyszerű emlékezőtehetsége mindent megőrzött a sok évvel ezelőtti volgai történetből. A lány akkor kikísérte őt a hajóállomásra, és azt mondta, olyan tanult ember akar lenni, mint ő. És Anna megtartotta ígéretét. Leningrádban kezdett tanulni, aztán Moszkvába költözött és ha nem is híres, de jó népdalénekesnő lett belőle.

Anna rajongott a festészetért és a szobrászatért, s megismerkedett Girin barátjával. Pronyinnal, aki akkoriban az egyetlen aktszobrász volt. Összemelegedtek, később összeházasodtak A háború előtti utolsó napokban Girin, akit teljesen lefoglalt a kutatómunkája, ritkán fordult meg Moszkvában és valahogy elvesztette Annát a szeme elől. A háború alatt pedig egy nap megtudta közös ismerőseiktől, hogy Anna önkéntesként kiment a frontra, és Moszkva környékén elesett. A háború már a vége felé járt, amikor Girin levelet kapott Pronyintól, aki súlyos sebesüléssel feküdt egy hadikórházban. A régi barátságuk jogán arra kérte őt, hogy kutassa fel és őrizze meg legutolsó művét: a befejezetlen Anna-szobrot. Azt írta, hogy pár nappal felesége elutazása után bezárta a szobrot a műtermébe, mert ő is indult a frontra. Barátja meghalt, és Girin csak most tudja teljesíteni az utolsó kívánságát.

Bármilyen gyorsan repült is el az a nyár, amelyen első önálló kutatómunkáját végezte, mindaz, ami akkor történt, egész életére meghatározta kutató orvosi útját és érdeklődési körét, egész későbbi sokrétű tevékenységét. Bizonyára ezért emlékezik oly élénken annak az esztendőnek minden napjára, amelyek, mint a szilárdan levert cölöpök, megalapozták életfelfogását.

Anna anyjának csodálatos felgyógyulása arról győzte meg, hogy mind az egészséges, mind a beteg emberi szervezetében sokkal fontosabb szerepet játszik a lelkivilág, mint ahogy tanítómesterei hitték. Ebből eredt az a határozott véleménye, hogy az emberi szervezet annyira bonyolult biológiai gépezet, hogy a korábbi orvosi anatómia és fiziológia lényegében alig vázolta fel e hihetetlenül bonyolult szerkezetnek durva körvonalait. Még be sem várta az általa gyűjtött víz- és talajminták elemzésének eredményeit, máris elvetette magában azt a feltevést, hogy a ritka elemek hatása okozza a Cachin-Beck-kórt. Ha ez a hatás létezett is valamilyen formában, akkor csakis közvetve idézhette elő azt a zavaros folyamatot, amelyet a tudomány akkori módszereivel nem tudtak feltárni. Girinnek igaza lett: Mednyikov professzornak az a kísérlete, hogy feltárja a betegség okát, eredménytelennek bizonyult.

Annával való találkozása felhívta figyelmét az emberi test szépségére és felkeltette a vágyát, hogy tudományosan megismerje a szépség törvényeit, legalábbis azét, amelyet az emberi test fejez ki. De még fontosabbá vált számára, hogy megértse azokat a törvényeket, amelyeknek alapján egyrészt az ősi ösztönök, másrészt a társadalmi előítéletek a lelkivilágon megtörve, hatást gyakorolnak a fiziológiára. Mindebből kialakult az a világos elképzelése, hogy a pszichofiziológiára mint komoly tudományra éppen az embernek, a gondolkodó lénynek van szüksége, akinek az orvostudománya addig lényegében nem különbözött az állatorvos-tudománytól.

2. FEJEZET

Keskeny rés

Girin a zakója hajtókájához nyúlt, mert megszokta, hogy ott a zubbonya zsebe, de aztán észbe kapott, és belső zsebéből elővett egy iratcsomót. Rjabuskin professzor hanyagul átfutotta az igazolásokat és a bizonyítványokat.

— Ezt én mind nagyon jól tudom, de hát miért mondott le önről a Tyimukov-intézet? Igaz, a háború folyamán ön nem sokat fejlődhetett mint tudós.

— Szakterületet változtattam és sebész lettem. Azt hiszem…

— Girin meg akarta magyarázni, mi is a valódi helyzet, de aztán meggondolta magát.

— Persze, persze — ocsúdott fel Rjabuskin —, ez mind hasznos volt az ön számára, jól jött a kísérleteihez, de a doktori disszertációtól még nagyon messze van!

— Nem tartok igényt semmilyen vezető posztra, szívesen leszek akár tudományos segédmunkatárs is.

— Nagyszerű! — kiáltott fel megkönnyebbülten Rjabuskin.

— Akkor hát máris az én laboratóriumomba kerül. A fájdalom problémáját vizsgáljuk a fiziológia aspektusából, ön pedig majd a pszichológia szempontjából tanulmányozza.

Az intézet igazgatóhelyettese magyarázni kezdte a kidolgozás alatt álló probléma lényegét. Girin összevonta szemöldökét, és a professzor monológjában beállott lélegzetvételnyi szünetet kihasználva, így szólt:

— Nem, ez nem felel meg nekem.

Rjabuskin megtorpant, mint a vágta közben megzabolázott ló.

— Engedelmével, megtudhatnám, hogy miért nem?

— Helytelennek tartom a probléma tanulmányozásának módszerét. A fájdalomszérum: fájdalmat előidéző, nem pedig leküzdő szer.

– Értse meg már, hogy csak úgy tudjuk biztosan legyőzni a fájdalmat, ha megismerjük keletkezésének és fokozódásának mechanizmusát! — kiáltott fel ingerülten a professzor.

– Úgy látszik, ön nem tud dialektikusán gondolkodni.

— A dialektika bonyolult dolog — felelte nyugodtan Girin.

— Például lehetséges a következő dialektika is: az a világ, amelyben élünk, még távolról sincs jól berendezve, még erősek benne a minden rendű és rangú gazemberek, s az ön fájdalomszérumát nagyszerűen felhasználhatják rettenetes kínvallatásokhoz. Ami pedig a titkosságot illeti, önnek mint tudományos adminisztrátornak tudnia kell: a tudományos titkok kiszivárgása csak idő kérdése, amely annál rövidebb, minél általánosabb problémán dolgozik ön. Mindez pedig aneszteziológiai sikereink hátterén elég gyatra képet mutat.

— Ostobaságokat beszél itt össze! — robbant ki a professzorból. — Ön szerint tehát egyes dolgokkal egyáltalán nem szabad foglalkozni!

— Vannak dolgok, amelyekkel addig nem foglalkozhatunk, amíg nem lesz jobb a társadalmi berendezkedés az egész bolygónkon — felelte Girin. — A tudósoknak erre is gondolniuk kell. Engem például aggaszt, hogy egyes helyeken túl sokat foglalkoznak az enkefalográfokkal.

— Miért?

— Mert számos amerikai fiziológiai laboratórium erőteljesen tanulmányozza, milyen közvetlen hatása van a villanyáramnak az agy bizonyos szakaszaira. A félelem, a boldogság, a teljes kielégülés érzetét, eufóriát idéznek elő. Egyelőre patkányoknál, macskáknál, de a híd igen keskeny!

– Ön szerint tehát én ártalmas dolgokkal foglalkozom?

— Azt hiszem, igen.

– És ön éppen emiatt nem hajlandó az én laboratóriumomban dolgozni?

— Elsősorban emiatt.

A professzor megpróbálta elfojtani felháborodását és összeszedni a gondolatait.

— Más munka viszont nincs az ön számára az intézetben! Különben, nemhiába figyelmeztettek… — Rjabuskin észbekapott és elhallgatott. Girin azonban megkérdezte:

— Megtudhatnám, mire figyelmeztették? Hogy összeférhetetlen természetű vagyok?

— Természet, ugyan, az semmi! Sokkal rosszabbról van szó!

— Igazán? Akkor hát hadd közöljem önnel, hogy elmegyek akár a pártbizottságig is. Ott majd megtudom, miről van szó.

Rjabuskin arca elborult, aztán kelletlenül bár, de lassacskán felélénkült:

— Van önnek egy kis vétke, mit vétke, nagy bűne. Régebben az orvosi diplomájába került volna az ügy. Egy beteget állítólag rák ellen kezelt, a valóságban pedig érzéstelenítővel megmérgezte, az illetőnek nem is volt rákja, de ön akkora adagot fecskendezett bele, hogy a beteg meghalt. Ártatlanságát ugyan bebizonyította a bizottság előtt, de a rossz híre már megelőzte önt…

— Igen, mert a rossz hírek gyorsan terjednek a csúszómászó emberek jóvoltából — felelte Girin és felállt.

Rjabuskin is felemelkedett, de kerülte a másik tekintetét.

— Az önnek küldött meghívást tekintse semmisnek! — kiáltotta a professzor a távozó után.

— Majd én gondoskodom magamról. Minden jót! Girin az intézet igazgató-helyettesétől egyenesen a minisztériumba sietett.

— Aligha térhetek vissza, ez nem gyerekjáték: elszakítottak a munkámtól, leszereltek, hogy tudományos munkát végezhessek. Bármilyen kinevezést elfogadok, akár vidékre is, ha egyszer nem vagyok alkalmas Moszkva számára — mondta Girin a személyzeti osztály vezetőjének.

— Ki mondta önnek, hogy nem alkalmas? Rjabuskin?

— Nemcsak ő. A Tyimukov-intézetnek nem kellek. No meg Rjabuskinnak sem, miután nem voltam hajlandó a laboratóriumában dolgozni.

— Igen, igen. De ez még nem a legutolsó fórum. Találunk az ön számára rendes helyet. Mindjárt behívom konzultánsunkat, Medvegyev professzort. Talán ismeri is?

— Hallomásból.

– Üdvözlöm, Girin docens — köszönt az apró termetű, fürge járású professzor, akinek külseje sehogy sem vágott össze a nevével.[3]*

— Nem vagyok én docens, sohasem tanítottam, legfeljebb hadikórházban!

— Nem számít, ön akkor is az orvostudományok kandidátusa. No de ne vesztegessük az időt. Ön is, akárcsak én, ideggyógyász, olvastam a pszichológiai tanulmányait. Nyilván, most is ez minden vágya?

— A háború után még inkább. De…

— Most más idők járnak. Nem harminchetet és nem negyvenhetet írunk, hanem hatvannégyet.

— Igen, de még nagyfokú a tehetetlenség! Engem is megelőzött a rossz hírem, ahogy Rjabuskin mondta. Vajon honnan hallotta? Én természetesen beszéltem a tapasztalataimról a munkatársaimnak. Úgy látszik, valamelyik szükségesnek tartotta, hogy megírja önöknek.

– Ön eltúlozza a dolgot! — kiáltott fel egyszerre két beszélgető partnere. — Az embereket ismerni kell.

— Csakhogy a tetteik alapján, nem pedig szóbeszédekből.

— Jól van, értjük mi. De azért csak mondja el nekünk azt az esetet.

Girin nem nagy lelkesedéssel fogott bele a történetbe:

— A háború előtt a Vologdában, a területi kórházban dolgoztam… — Emlékezetében egymás után keltek életre kudarcának összes részletei.

…Konzultációt tartott a kerületben. Hazamenet pedig az országút mentén fekvő faluban töltött egy éjszakát. Éjfél után egy órakor két gyerek keltette fel, akik a szomszéd faluból érkeztek abban a reményben, hogy segítséget kapnak az átutazó vendégektől.

— Apánk nagyon beteg, rossz ránézni! — magyarázta lihegve a lenszőke hajú kislány. Tizenkét éves forma öccse pedig bizalmatlanul, de azért gyermeki reménnyel nézett az álmos Girinre.

A kérdezősködés során kiderült, hogy apjuk arcán az este váratlanul egy piros folt jelent meg, és az egészséges, negyvenéves parasztember oly erős fájdalmat érzett, hogy néha “felordított”. A folt pedig olyan piros lett, mint a parázs és rá sem lehetett nézni…

— Miért nem lehetett ránézni? — kérdezősködött tovább Girin és közben emlékezetében kutatott olyasmik után, amiket a kezelésekről, az üszőkről és az egyéb gennyes megbetegedésekről tudott.

— Siessen már, doktor bácsi, apánk nagyon kínlódik — nógatta a kislány Girint, aki már öltözött, aztán megvizsgálta orvosi táskáját, amelyben az elsősegélyhez szükséges holmikat tartotta.

És ekkor Girinnek eszébe jutott valami — nagyszerű memóriája most sem hagyta cserben.

— Ide figyelj — fogta vissza az ajtó felé induló kislányt —, én tudom, miért nem lehet ránézni a foltra. Csak még azt mondd meg: bűzlik?

– Ó, de még mennyire, az egész gyomrom felkavarodik tőle!

“Tehát noma vagy vízirák, olyan betegség, amellyel egy nem szakorvos életében egyszer, vagy egyáltalán nem találkozik!” — morfondírozott Girin, aki a sötétben botorkálva igyekezett lépést tartani a fürgén lépkedő gyerekekkel.

A noma ritka, gangréna jellegű gyermekbetegség, amely csak igen kivételes esetekben fordul elő felnőtteknél. A gyulladás a száj nyálkahártyáján kezdődik és kisebb élénkpiros színű daganat formájában gyorsan kifelé emelkedik. A daganattá henger alakú nyúlványok ágaznak szerteszét. A nyúlványok mentén az élő szövet felbomlik, sűrű péppé válik, amely elviselhetetlenül bűzlik.

A test beteg része szinte az ember szeme előtt bomlik fel, úgyhogy láthatóvá válnak a csontok. A noma néha szörnyű fájdalommal jár, de néha épp ellenkezőleg — a beteg jóformán alig érez fájdalmat. Girin megpróbálta felidézni emlékezetében a nomás betegek felgyógyulásának eseteit, de ilyenek nem voltak. A borzalmas vízirák csak abban az esetben hagyta életben — de megnyomorítva — az áldozatát, ha gyors sebészi ”beavatkozással kivágták az egész beteg részt és még egy nagy területet körülötte.

De hát mit kezd vele, ha valóban nomában szenved az illető? Abban az időben nem gyakorolta sebészi hivatását, legfeljebb egyszerű tályogokat nyitott meg, töréseket kezelt, szálkákat szedett ki, vagyis egyszerű sebeket kezelt, amelyek minden elsősegélynyújtással foglalkozó orvos praxisában előfordulnak. Táskájának egész orvosi műszerkészlete: műtőkés, érszorító, csipesz és olló.

Egy halálra rémült asszony fogadta a szép tiszta parasztházban. A házigazda az ágyon fetrengett és fojtottan nyögött. Az izzadság átnedvesítette ingét, sőt még a vállára és nyakára terített törülközőt is. Verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, kócos, nedves haja alatt. Mélyen ülő apró szeme oly örömteli hittel nézett Girinre, hogy az orvos a következő megnyugtató szavakkal igyekezett leplezni zavarát: “No, máris megnézzük”.

A szörnyű bűz, amely megcsapta Girin orrát, olyan förtelmes volt, amilyet még soha az életben nem érzett. Megpróbálta visszafojtani hányingerét, visszatartotta lélegzetét, de mivel az előbbi sietésből még mindig lihegett, nem sokáig bírta lélegzetvétel nélkül és a bűz újra és újra az orrába csapott. Igen, minden úgy volt, ahogy azt elképzelte. A rövid, homályos nyúlványokat eresztő vörös daganat a bal arc alsó részén dudorodott, majdnem az alsó állkapocs sarkában, a legnagyobb nyúlványa pedig elérte már a kulcscsont fölötti kis bemélyedés szélét, keskeny barázdát szántott a bőrön, amelynek alján homályosan fehérlett a csont. Elég volt egy futó pillantást vetni rá, hogy meggyőződjék, komplikált műtét szükséges a noma eltávolításához, amelyet a kerületi sebész biztosan el tudna végezni. De amíg a beteg eljut a kórházba, a daganat alaposan megnövekszik, és akkor már a területi klinika berendezéseire és személyzetére lesz szükség. De hogy jut el a beteg a klinikára?… Girin félbeszakította töprengését, mert észbekapott, hogy nem vesztegetheti idejét haszontalan morfondírozásokkal. Ahhoz, hogy a beteget megmentse, vagy azonnal be kell szállítani a kórházba, vagy… vagy lelassítani a daganat fejlődését. Az azonnali beszállítás lehetetlen, tehát csak egy marad hátra: a daganat lefékezése! De hogyan? Mi lenne, ha átvágna minden szövetet a megtámadott hely körül? De vajon milyen mélyen húzódnak a nyúlványok? És mi a garancia arra, hogy nem nőnek túl a vágásokon?

Girin leült az odakészített székre és elgondolkodott. Az egész család a szoba sarkában állt némán, dermedten. Még a házigazda is abbahagyta a nyögést, és a doktort figyelte.

Az orvos pedig minden lelkierejét összeszedve a helyes megoldást kereste. Az ellenség, amellyel szembetalálta magát, annyira félelmetes, hogy megengedhetetlen a legcsekélyebb pontatlanság is a megoldásban. Nem valami nagy magabiztossággal forró vizet és tiszta lepedőt kért, aztán kinyitotta a táskáját és elővette a fecskendőt a sterilizáló dobozból. És abban a pillanatban, amikor felnyitotta a dobozt, hirtelen belehasított a gondolat. Mi lenne, ha a szövetek felvágása helyett novokaint fecskendezne beléjük? Ha afféle novokain-blokádot alkalmazna? Ha ez noma, bakteriális megbetegedés, akkor a gyulladásnak nem kell okvetlenül az idegszabályozás részvétele nélkül lezajlania! Ha meg így van, akkor a novokain annyira lefékezi a folyamatot, hogy marad idő a beteg műtőbe szállítására. A legrosszabb, hogy nem tudni, milyen mélyek a daganat gyökerei: hiszen a daganat alatt is érzésteleníteni kell a szövetet! Ehhez ugyan sok érzéstelenítőszer szükséges, de nem baj, egy egész doboz van nála.

Girin lassú elbizonytalanodása hirtelen megszűnt. Rövid parancsszavakat kezdett osztogatni. Fogják be a lovat és vágjanak rá. Szaladjanak ki az országúira és állítsák meg az első arra jövő autót: rimánkodjanak, ajánljanak fel pénzt, fenyegetőzzenek, a lényeg az, hogy az autó máris itt legyen, nem pedig akkor, amikor már a gyógyszer hatása véget ér. Magabiztosan fogott hozzá az érzéstelenítéshez, fokozatosan itatta át a szöveteket, mert szem előtt tartotta Szpaszokukockij és Visnyevszkij tanítását. Rövidesen sápadt gyűrű vette körül a daganatot, amely lassan elzsibbadt, érzéketlenné vált. A beteg már nem dobálta magát, mosolygott és tejet kért.

Szerencsésen sikerült minden: megállítani a kocsit az országúton s a beteget gyorsan kiszállítani az útra. Még hajnal előtt beértek a kórházba és a sebész már éppen hozzá akart fogni a műtéthez, de… alig félórával a kórházba érkezése után kollapszus lépett fel a betegnél, úgyhogy meghalt. Girin nem tudta megállapítani, mi is történt tulajdonképpen: allergiás volt-e a beteg a novokainra, vagy az érzéstelenített terület elérte a tizedik ideg rendellenesen húzódó vastag ágát, vagy akkora mennyiségű érzéstelenítő szert fecskendezett a betegbe, hogy az nem bírta ki, jóllehet erős embernek látszott. De az a legfontosabb, hogy a daganat nem fejlődött tovább, sőt annyira lelohadt, hogy a sebész és, a kórház főorvosa nem volt hajlandó igazolni a noma diagnózist! Ebből nagy kellemetlensége támadt: azt mondták, hogy elhibázta a diagnózist és megmérgezte a beteget a túl nagy mennyiségű novokainnal, amelyet ráadásul ügyetlenül fecskendezett be! Girin be tudta ugyan bizonyítani igazát, bemutatta a daganat analízisének eredményét, és megmagyarázta a beavatkozását, de a kétely csak megmaradt, és úgy vonszolódott utána, mint a hírhedt krokodilfarok. Sem az őt vádoló, sem az őt felmentő orvosok még soha nem találkoztak nomával. Az egész vita tehát elméleti jellegű volt.

A két minisztériumi dolgozó figyelmesen végighallgatta elbeszélését, aztán némán összenéztek. Medvegyev a mosolyát leplezve azt kérdezte:

— Hát igaz-e, hogy diákkorában pisztollyal gyógyított valakit?

— Nem pisztollyal, hanem Asztvacaturov segítségével — tiltakozott hevesen Girin. — Lám csak, önök erről is tudnak!

— De hiszen ön ezt soha sem titkolta?!

— Persze, hogy nem. Csak hát ez olyan régen volt!

Senki sem reagált Girin kihívó hangjára. — Igen — mondta rövid hallgatás után a személyzeti főnök. — Ön bizonyára nagy tudású, tehetséges ember, és a kutatóintézeteknek szükségük van önre, de… — és elhallgatott.

— Fejezze be, ha már belekezdett.

— Magától is megérti, vagy majd később rájön. Mi az ön véleménye, professzor?

— Azt javaslom, hogy küldjük abba a fiziológiai laboratóriumba, amelyről beszéltem önnek. Elmenne az összehasonlító látószervi fiziológiával foglalkozó laboratóriumba segédmunkatársnak? — fordult Girinhez.

— El… egyelőre — felelte közömbösen Girin.

— Mit jelent az, hogy “egyelőre”?

— Amíg létre nem hozzák a speciális pszichofiziológiai laboratóriumot, amelynek létjogosultságát bebizonyítom, a létrehozását pedig kiharcolom!

— Hát akkor rendben is volnánk — zárta le a megbeszélést a személyzeti osztály vezetője.

“Balszerencsésen indult a moszkvai pályafutásom — töprengett Girin, miközben a sebtében összevásárolt bútordarabokkal berendezett szobáját nézegette. — Nem sikerült bejutnom abba az intézetbe, amelybe szerettem volna. A pénztelenség miatt képtelen vagyok restauráltatni Anna szobrát és elvitetni a kiállításra. A művészek közölték, hogy kiállítják, ha fedezek minden költséget. Ezért is köszönet.”

Girin másnap elment a geológiai intézetbe, ahol csaknem a fele dolgozott azoknak a geológusoknak, akiknek az ország az érceket és az olajat, a szenet és gyémántokat, a bauxitot és a cementet köszönheti. Girin a sötét, szekrényekkel zsúfolt folyosón haladt s izgatottan olvasta az ajtókon az újságokból ismert neveket, és azon háborgott, milyen szűk ez a harmincas években épült, kiöregedett épület. Andrejev a dolgozószobájának szekrényekkel elkerített átjárójában fogadta. Girin arra gondolt, hogy ez a keskeny rés semmiképpen sem illik egy olyan emberhez, aki egész életét a tágas kazah sztyeppéken, a szibériai tajga végtelen mocsarai közt, az Altáj és a Tien-San magaslatain töltötte. A geológus bizonyára a gondolataiban olvasott, mert elmosolyodott és így szólt:

— Nem vészes, a tajga után jó egy kicsit összezsúfolva ülni. Tudja, fárasztó fél évig nem látni falakat, nehezen koncentrál az ember.

– Ön még mindig a régi — felelte Girin szívélyesen, de komolyan. — Előfordult már önnel olyasmi, amit ön bajnak nevez?

A geológus szélesen elmosolyodott, aztán hirtelen rácsapott az asztalra.

— Baj mindig van! A bajt csak a teljesen ostobák nem ismerik. Vannak olyanok, akik mindennel elégedettek… de nézze meg, mi van nálam! Andrejev kitárta az egyszerű furnérszekrény hosszú ajtaját és kihúzott két, mély testetlen rekeszt.

Félhomályos aljukon felcsillantak a szögletes hegyi kőzetdarabok. Még a laikus Girint is elképesztette a kövek változatossága: hol komor sötétszürke, hol meleg vörös, sárga színük, hol a különféle nagyságú foltosságok társulása.

— Látja, mind tele van! — kiáltott fel Andrejev, és Girin nyomban rájött, hogy a geológus valóban arról beszél, ami a legfájóbb pontja. — Itt is, a folyosón is, és a koszos raktárban is. Pedig ezek mind igen ritka kövek, amelyek csak látszanak egyszerű kőzetnek.

Girin nagy tisztelettel nézegette az állványokat, amelyekben az egyforma rekeszek sorakoztak.

— Csakugyan nincs hol tárolni ezeket? — kérdezte. — Hogy lehet ez?

— Nincs! Valaha, az első ötéves tervek idején, polgárjogot nyert az a nézet, hogy a geológiai kollekciókat nem kell tárolni, túl sok helyet foglalnak el. Rögzítették a térképen a fellelés helyét, bemutatták a mintát, aztán ki vele! A mai napig sem lehet változtatni ezen a begyepesedett maradiságon. Pedig építhetnének egy nagy kőhodályt, néhány fűthető dolgozószobával, és az országnak biztos tárolóhelye lenne! A mai technika mellett ez semmiség, potom összeg és milyen értékeket őriznénk meg!

– Úgy látom, mindenkinek megvan a maga baja, még a tudomány olyan nagyjainak is, mint önök!

— Ilyen az élet! Mit csináljunk?! — A geológus ugyanolyan hirtelen csillapodott le, mint amilyen hamar felpaprikázódott.

Girin hallgatott egy darabig, aztán csendesen, mintha csak magában beszélne, így szólt:

— Irigylem a természetét Mi, pszichológusok ezt jól kiegyensúlyozott személyiségnek nevezzük. Gyors fékezés és máris visszazökken a rendes kerékvágásba.

— Bizonyára hozzászoktam már a legkülönbözőbb bajokhoz — felelte Andrejev és felsóhajtott. — Csak vándorolt volna annyit, mint én a szovjethatalom első éveiben, az első ötéves tervek idején, az akkor még gyengén fejlett közlekedési viszonyok között. Az isten vagy az ördög tudja, hány gyötrő órát és napot töltöttem a posta- és vasútállomásokon, kikötőkben és repülőtereken! Mennyi meggyőzésre, fenyegetőzésre, rimánkodásra volt szükség, hogy idejében elindíthassam expedíciómat, feladjam a rakományt, hazahozzam az embereimet. Ehhez képest a tajgai viszontagságok már semmiségek, ott az ember saját magától, egészségétől, a leleményességétől, erős fizikumától függ. De amikor egy embertől, mégpedig gyakran rossz embertől függünk… — a geológus összevonta szemöldökét — az ördög se tudja, véletlen-e vagy törvényszerűség az, ami történik?

— Látom, elege van már mindenből! — nevetett Girin, de a geológusból kitört a felháborodás.

— Képzeljen el egy hatalmas folyót a tajgában. Sekély kelet-szibériai hó borítja a néptelen partokat, korán beköszönt a fagy, a hó csikorog a lábunk alatt, a folyón köd lebeg, vizén zúgva, összeverődve úszik, a zuhogókon meg száguld a kásás jég, amely bármely pillanatban beállhat, és akkor a tajgából épp hogy kivergődött expedíció két hónapig várhat, amíg szánon folytathatja útját a folyón.

— Miért két hónapig? Hiszen az imént mondta, hogy a folyó minden pillanatban…

— Mert a sekély vizű szakaszon, a zuhogókon sokkal később áll be a jég, amelyen majd elszállítható a rakomány. Más út nincs, ha csak nem a rénszarvasfogatok, de az akkor induló vadászidényben nem áll össze egyhamar egy olyan karaván, amely mindent elszállítana: az embereket, a rakományt, a felszerelést, meg ezeket, ni, a kollekciókat, amelyeket nincs hol tárolni. Ez a helyzet! Mi történik, amikor kiköt a településen az utolsó gőzös? Mindenki tudja, hogy az utolsó, hogy zsúfolásig meg van rakva, az emberek mégis mindenáron fel akarnak jutni a hajóra. A szibériai tajgalakók keménykötésű, erős emberek, azért a kapitány válogatott matrózlegényeket — hathat embert — állít a hajóhíd két oldalára. Hatalmas szál legények, akik valósággal feldühödtek már a minden településen, minden kikötőben rájuk váró rohamoktól. Mi ilyenkor a megoldás?

— Hát van?

— Van! Munkásaim egy része mindig visszamarad a településen, vagy azért, hogy aztán visszamenjen a tajgába, vagy megvárja, míg szánúttá válik a folyó, de addig is eldolgozgat a telepen. Ezek a fiúk meg a helybeli lakosokból verbuvált önkéntesek, akik megkapják a megfelelő porciójukat, pimaszul megrohamozzák a hajóhidat és színlelt verekedést rendeznek a matrózokkal. A verekedés elhúzódik, az egész legénység — élén a kapitánnyal — a segítségükre siet a matrózoknak, a küzdelemben egyre többen vesznek részt, mert erősítés érkezik, beavatkoznak az utasjelöltek is. Végül a felbőszült kapitány parancsot ad az indulásra, amikor pedig a gőzös már elhagyta a települést és kiért a folyó közepére, egyszer csak felfedezik a hajón a mi expedíciónkat.

— Hogyan jutottak fel?

— Hát a verekedés mire való? Amíg a legénység a verekedéssel volt elfoglalva, csónakunk a folyó felőli oldalon hozzásimult a gőzöshöz, pillanatok alatt feldobáljuk rakományunkat a hajóra, elrejtőzünk valahol a kémény vagy a fedélzeti rakomány mögött, a csónak pedig gyorsan eltűnik a hajó közeléből.

– És mit csinál a kapitány, amikor felfedezi önöket?

— Van, illetve azelőtt volt egy íratlan törvény, amelyet szentül megtartottak minden tajgai folyón: ha valakinek egyszer sikerült feljutnia a gőzösre, onnan senki sem kergetheti le. Ez érthető is! Partra dobni embereket valahol a tajga kellős közepén a beálló folyón, annyit jelent, mint halálos veszélynek tenni ki őket. Visszafordulni velük pedig még rosszabb: olyankor minden perc drága, a gőzös bármikor befagyhat, így születnek a törvények, a létszükséglet szüli őket… — a geológus elhallgatott, az órájára pillantott és azt kérdezte: — No de mi ügyben keresett fel?

— Nem nagy dolog: adjon nekem kölcsön háromszáz rubelt, de legalább öt hónapra.

— Nem számít! Van a takarékban pénzem, egyhamar nem lesz rá szükségem. A geológusok ősszel vásárolnak be, amikor visszatértek expedíciós útjukról. Régi szokás. Hogyan is csináljuk? Az lesz a legjobb, ha ma este eljön hozzám. Elteázgatunk, jó erős teát készítek.

Andrejev felesége, Jekatyerina Alekszejevna tökéletes ellentéte volt férjének. A mokány, tömzsi, igen eleven geológus és a bojárnőkhöz hasonlóan testes, nagydarab felesége nagyszerű párt alkotott. Girin szerette könyvekkel telezsúfolt lakásukat, ennek a háznak a kényelmét és nyugalmát, amelyben oly jól lehet dolgozni és pihenni. A kis étkű Girin mindig olyan jóllakottan távozott Andrejevék házából, hogy alig bírt szuszogni…

Ez alkalommal Andrejev semmivel sem tudta megvendégelni Girint: felesége elutazott, egyetemista lánya, Rita pedig a geológus kifejezése szerint “valahol az idegen udvarokban kujtorgott”. De a szurokfekete tea nagyon ízletes volt.

— Nos, halljuk a történetet — szólt szigorúan Andrejev és másodszor töltött az opálosan áttetsző porcelán edényből.

— Egyelőre nincs mit mesélnem — felelte kelletlenül Girin.

— Hogyhogy? — kapta fel a fejét a geológus. — Ha egyszer az én öreg barátom, aki bizonyos eredményeket ért el orvosi praxisában, hirtelen megjelenik Moszkvában, amely se tanyája, se hazája, hozzá még pénzt is kér kölcsön, nem kell sok bölcsesség ahhoz, hogy rájöjjön az ember: komoly fordulat történt a sorsában. Világos, mint a nap, hogy ez a fordulat az elméleti tudomány szférájába való visszatérésével kapcsolatos. És megesküdnék, hogy válása óta még mindig nőtlenül ténfereg — nős ember ugyanis nem szokott hebehurgyán viselkedni. Azzal törődik, hogy jó fizetése, lakása legyen és jók legyenek a kilátásai. Mit tud mondani az új foglalkozásáról? Sikerült megszerveznie… hogy is hívják csak, emlékszik, amit régen akart, a fiziológiai pszichológiát?

— Ilyen jól megjegyezte?! Hiszen tíz esztendővel ezelőtt írtam erről önnek.

Megjegyeztem, mivel érdekelt a dolog, már csak azért is, mert a végzetszerűséget éreztem ki soraiból. És most azért jött fel újra, hogy itt, a fővárosban folytassa a harcot?

— Ezúttal igen! De végzetszerűségről szó sincs. Hogy miért? Még semmit sem tettem, egyelőre inkább csak kudarcok értek, pedig önbizalmam — van!

– Én tudom, hogy miért. Most kezdenek rájönni arra, amit az éles elméjű emberek már régen sejtettek: a tudomány gigászi fellendülésére!

— Igaza van! Nyilvánvalóvá vált, hogy a tudomány törvényei szerint kell építenünk a jövőt, különben… — Girin sokatmondó mozdulatot tett.

— De én azt akartam mondani, hogy nincs haszontalan tudomány, hogy a tudományoknak még nem is olyan régen fennállott megosztottsága teljesen elavult. Ma már a legelőrelátóbb ember sem tudja elhatárolni a fontos kutatást a nem fontostól. Az ön pszichofiziológiája, amelyet ön a háború előtt egyáltalán nem tartott megvalósíthatónak, manapság a biológia és az orvostudomány igen fontos ágává válhat.

— Tökéletesen igaz! Az új élet új szükségleteket teremt, az új gépek új embereket igényelnek, akik uralkodni tudnak érzelemvilágukon. De ezt a lelkivilágot edzeni, erősíteni, fejleszteni kell. Számunkra, materialisták számára azonban természetes, hogy a pszichikum a fiziológián alapszik, abból keletkezik és fejlődik ki, következésképpen elsősorban azoknak a kölcsönös kapcsolatát kell tanulmányozni, márpedig az bonyolultabb és szilárdabb, mint az automatizálás, vagyis a reflexek rendszere. De mi biológusok tehetetlenek voltunk, nem készültünk fel az agy munkájának tanulmányozására. Szinte már misztikus fogalmakat használtunk: ész, akarat, érzelem. Amíg a fizikusok és a matematikusok nem értek el eredményeket, bele sem szagoltunk a kibernetikába. Akkor vált világossá, milyen rendkívül bonyolult építménnyel van dolgunk. De az még mindig nem jutott eszünkbe, hogy létrehozzunk egy pszichofiziológiai intézetet, márpedig jó néhány ilyen tudományos központra volna szükség.

— Elég — emelte fel tréfásan a kezét Andrejev. — Apropó, ez itt az ön tanulmánya? — A geológus felvett az asztalról egy népszerű-tudományos folyóiratot.

— Az enyém — bólintott Girin.

— Milyen igaza volt Leninnek, amikor azt mondta, hogy a fantázia rendkívül értékes tulajdonság! Én egyeseknek a fantázia magisztere címet adományoznám — rázta meg a geológus a folyóiratot.

— Kevés itt a fantázia — vont vállat Girin. — A Természet című folyóiratban elolvastam neves paleontológusunk tanulmányát a dinosaurusokról. Meggyőző módon fejtegette, hogy ezek az óriási gyíkok, a Föld leghatalmasabb állatai, nem azért voltak nagyok, mert fejlett volt a nagy hipofízisük, az a belső kiválasztású mirigy, amely a többi között a növést is serkenti. Ellenkezően, a hipofízis azért volt nagy, hogy serkentse a gyors növekedést és a környezethez való alkalmazkodást. Ez tetszett nekem. Valóban, ha az állat nagy, gyorsabban kell, hogy növekedjen, különben elpusztul, mert olyan feltételek között él, hogy szüksége van a nagy méretekre. És ekkor nyomban a cetek jutottak eszembe. Az óriáscet kölyke nem is napról napra, hanem óráról órára növekszik, száz kilogrammot gyarapszik naponta. Ha pedig ez így van, akkor a cet hipofízisének aránylag nagynak kell lennie. Az elejtett cetekből ki kellene vonni a legfontosabb belső elválasztású mirigy, a hipofízis hormonját.

— Egy kilogramm hormon kinyeréséhez valóban…

— …négyszázezer sertés szükséges? Igen, ez így van. Persze ezt vágáskor nyerik mellékesen a húskombinátokban, de azért csak jó volna egy új, még gazdagabb forrást találni. Erre írtam egy cikket, hogy a cetekből, különösen a fiataljaikból kell kinyerni a hipofízist.

– És ezzel máris létrejön a híd, amely összeköti a paleontológiát, a réges-régen kihalt dinosaurusokat és a mai orvosi ipart!

— Ennek így is kell lenni minden tudományban. Ezeket a hidakat megtaláljuk mindenütt, kár, hogy nem mindig látjuk őket. De már késő van. Én mindig szívesen elbeszélgetek önnel és olyankor megfeledkezem az időről. Még egy pohárkával kérek, aztán továbbállok. Most már van tőkém, holnap pedig hozzáfogok egy kötelességem teljesítéséhez.

3. FEJEZET

Színtelen falak

Girin belépett a hosszú terembe és körülnézett. Igen, ott a legvégében áll Anna szobra. A sok éves porréteget letisztították róla, sebeit, a repedéseket begyógyították, újonnan fényezték és most élénken emelkedik ki a színtelen, szürke falak hátteréből. Girin csak most jött rá, hogy Pronyin miért csinálta a természetesnél nagyobbra a szobrot. Innen, sok méternyi távolságból különös hatást keltett. Nem a monumentalitása miatt, nem, a szobor egészen másfajta szempont szerint készült. A szobrásztechnikában járatlan Girin magában ezt úgy magyarázta volna, hogy azt a benyomást idézi elő, mintha élne. Ugyanakkor a méretei szinte kiemelik a szobrot a köznapiságból, akaratlanul is felkeltik a figyelmet, szembetűnővé teszik szépségét.

Girin felsóhajtott. Olyan érzés kerítette hatalmába, amely ritka egy középkorú férfinál, de megszokott jelenség egy fiatalembernél: mintha valami határozatlan, de nagyon szép dologra várna. Ez az érzés gyakran érkezik a tavaszi szellők szárnyán, a füstszaggal egy fagyos éjszakán, csalogat, mint a széles folyó víztükrén játszó holdfény, és ott neszez a durva sztyeppi fűszálakban…

A kiállításon ebben a kora délelőtti órában kevés volt a látogató. Girin végigment a termen, egyenesen a kocka alakú emelvényen álló szoborhoz. Egy kissé hajlott hátú, szemüveges férfi támaszkodott kezével az emelvény szélének, és szemét merőn szegezte a szoborra. Időnként oly közelről nézegette, hogy hegyes orra majdnem hozzáért a szobor térdéhez. Amikor észrevette a közeledő Girint, szemlátomást megörült a beszélgető partnernek.

— Látta? Ez aztán munka! — mutatott az idegen elragadtatva a szobor térdhajlatára.

Girin egyetértett vele abban, hogy nagyon szép munka. Az idegen ekkor ellépett a szobortól, Girinre pillantott és megvetően felhúzta az orrát.

– Én nem az egész szoborról beszéltem, hanem csak arról, milyen szépen megmunkált a felülete. Nézze. — Az idegen oly gyengéden érintette meg a fényezett fát, mintha a szeretett lény arcát simogatná. — Húzza csak végig rajta az ujját és ön is érzi majd, mert csak egy szobrász láthatja, hogy nem sima, sok száz, igen parányi dudor és gödröcske borítja. Önben mégis az élő test hatását kelti.

— Talán nem minden szobor…

— Persze, hogy nem. Ma már senki sem dolgozik így, ez régi módszer. — És az ismeretlen ember megint elfintorította az orrát.

— Miért?

— Sok oka van ennek! No persze, a legfontosabb, hogy ez az antik stílusú megoldás irgalmatlanul hosszadalmas munka. És sasszem kell hozzá. Aztán meg modellt is nehéz találni. Ön nem tudhatja, de én nyomban rájöttem, hogy ez a párját ritkító nő trikó nélkül állt modellt, hogy a szobrász észrevehesse mindazokat az igen parányi, bőr alatti izmocskákat és gödröcskéket, amelyek önben az élő test benyomását keltik. Ehhez pedig osztályon felüli modell szükséges, akinek ilyen élő a teste és a bőre.

— Hát trikóban szoktak modellt állni? Én ezt egyáltalán nem így képzeltem el.

– Ön természetesen azokra a képekre gondol, amelyeken a szobrász műterme a meztelen test hátteréül szolgál. A festők találták ki ezt a fogást, hogy védekezzenek a képmutatók ellen. A valóságban pedig a modell trikót visel, mint egy balerina… Egy szép test ábrázolásához jó ízlés, hozzáértés, tapasztalat és elsősorban művészi érzék szükséges. Nem tűri a sablonosságot, ez a fő oka látszólagos elavultságának. A szépség sokoldalú, bárki, bármely oldalról, bármilyen hangulatban nézi is, mindenkinek mindenhonnan szép, és ilyen a Pronyin-féle nő is.

A szemüveges férfi, aki biztosan jártas volta képzőművészetben, hangosan beszélt. Szavai odacsalogattak néhány látogatót.

— Engedelmével — szólította meg az illetőt az egyik látogató —, ön a sokoldalú szépségéről beszélt, és ha jól értettem, ezt a szobrot vette példának?

– Úgy van!

— Pedig szerény véleményem szerint kár az ilyen szobrokat kiállítani, de kifaragni is.

A szemüveges rámeredt az illetőre, aztán csodálkozó, zavart mosoly jelent meg az arcán. A másik makacsul leszegte fejét — ettől ráncok gyűrődtek rosszul kiborotvált állán —, majd ellenfelére szegezte mélyen ülő szemének súlyos tekintetét.

— Ez az ön dolga — mondta a szemüveges vállat vonva. — Szerencsére nem mindenki osztozik a véleményében. Az emberek óriási többségének nagy-nagy örömet és lelki gyönyört szerez az emberi test szépsége…

A szomszéd teremből egy csoport közeledett. A fölényes legyintgetések és a szobor szándékosan nyugodt szemlélése elárulta, hogy hivatásos művészek, akiknek hivalkodó közönye a szakemberek rosszindulatú féltékenységét és nagyfokú kíváncsiságát takarta.

— Nem értem: miért kellett oly hirtelen kiállítani a Pronyin-féle munkát! — jelentette ki Anna szobra mellett elhaladva egy vékony, keskeny arcú nő. — Nem szép, elavult, nincs benne gondolat, nyers primitivizmus.

— Egyetértek önnel, nem volt érdemes kiállítani — felelte a mögötte haladó testes, jól öltözött férfi —, ami elmúlt, az elmúlt. Napjainkban másfajta szépségnek kell dominálni.

Girin körbehordozta tekintetét a termen s közben a beszélgetést hallgatta. Egyszer csak felfigyelt egy középtermetű lányra, aki egy nagy pannó előtt állt. Egyenes, ugyanakkor könnyed, fesztelen testtartása a sporttal, tornával vagy tánccal kötött tartós kapcsolatáról tanúskodott. A fekete övvel szorosan összefogott, egyszerű világoskék ruha nem rejtette el alakját, amely annyira megegyezett a Girin szépségfogalmával, hogy az orvosnak ettől szinte elakadt a lélegzete. A gyermekien élénk fehére miatt sötétnek látszó nagy, szürke szeme a következő pillanatban összetalálkozott Girin tekintetével. A lány halványan elmosolyodott s megrázta rövidre nyírt fekete haját. Girin ezt néma bátorításnak vette és ennek a bizonyára csak képzelt ösztönzésnek engedelmeskedve a művészekhez lépett.

— Hallottam a véleményüket a szoborról — fordult az erősen őszülő, testes művészhez, aki láthatóan a csoport feje volt.

— Megmagyarázná nekem, mit ért ön szépségen? Kolléganője- Girin a sovány nő felé intett-kijelentette, hogy a szobor nem szép, holott én nagyon szépnek tartom. Ezek szerint én valamit nem értek?

A művészek doyenje leereszkedő részvéttel nézett Girinre.

— Különbséget kell tenni a szép és a tetszetős között — kezdte kioktató hangon. — A tetszetősség az, amit a köznapi emberek, akiknek az ízlése még fejletlen, szépségnek tartanak, a szépség pedig… — és sokatmondóan elhallgatott.

— Nos?

— Hogy is magyarázzam meg érthetőbben… — Magabiztossága ellenére hirtelen elvesztette a fonalat. — Ez… ez a művész kapcsolata az élettel. Ha az világos, ha átitatta a boldogságba vetett hit, a nép, az élet szeretete, ha mély gyökereket eresztett az életbe, akkor máris megkaptuk a szépséget.

— A művész alkotásaiban?

— Természetesen!

– Én nem ezt kérdeztem. Fellelhető-e a természetben a művész tudtán kívül álló szépség vagy tetszetősség, teljesen mindegy, vagy pedig az csakis a művészek munkájának gyümölcse, ami szerintem idealista kitalálás?

A művész elvörösödött. A látogatók, akiket a vita csalt oda, közelebb mentek.

— A szépség természetesen létezik a világon. De a megértéséhez fejlett ízlés, művészi érzék szükséges. A művész kötelessége azt feltárni és megmutatni az embereknek.

— No végre! Tehát a szépség létezik tudtunkon kívül, az objektív valóságban, ahogy azt a filozófusok mondják. Ha pedig ez így van, akkor ön miféle ismérvek alapján határozza meg a szépség fogalmát?

— Nem értem önt — motyogta a művész, aki már nem kezelte, szakmai fölénnyel Girint.

— Kár. Akkor vegyünk egy példát, íme, itt az ön kolléganője… — Girin kérdő pillantást vetett a rideg arcú kritikusnőre.

— Szemibratova, grafikus.

Girin meghajolt.

— Szemibratova azt mondta, hogy a szobor nem szép. Miért? Magyarázza meg nekem, milyen kritérium alapján jelentette ki ezt ilyen határozottan. Nézze — és kezével körbemutatott a hallgatóság egyre gyarapodó csoportján —, ezeknek az embereknek a többsége szerintem szépnek tartja a szobrot.

A hallgatóság helyeslően bólint.

A grafikusnő összeszorította keskeny ajkát.

— Nehéz nekem olyan emberrel beszélni, aki nincs tisztában a művészeti fogalmakkal. De azért megpróbálok szót érteni önnel. A nőt tisztán és világosan ábrázoló szobor nem hangsúlyozhatja nemének sajátosságait.

— Miért? Elvégre ez a neme!

— Ha állandóan félbeszakít, nem folytatom tovább! A nő az új társadalomban a férfihoz fog hasonlítani, vékony, sudár termetű lesz, mint egy fiú, hogy mindenben méltó társa lehessen a férfinak, hogy el tudjon végezni mindenfajta munkát. Ennek meg, nézze csak milyen széles, masszív a csípője. Ahhoz, hogy az alkotó megtarthassa az arányosságot, meg kellett vastagítania a lábat, erőteljesebbé kellett tennie a lábikra izmait és a térd fölötti izomcsomókat. Túlteng benne az állatiasság, a felesleges erő. Mi szükség erre a gépek korában? Hozzáteszem, hogy nem egyszerűen az erőről, hanem a női nem erotikus erejéről van szó. Hát csak ennyit akartam mondani.

— Hm! Mindenesetre most már legalább értem a gondolatmenetét. — Girin tisztelettel pillantott a grafikusnőre. — Általánosíthatom-e szavait oly módon, hogy ön olyannak látja a szépséget, amilyennek ön szerint lennie kell? És nem fogadja el azt, ami nem felel meg az ön elképzelésének?

– Úgy van.

— De hiszen akkor megint csak az derül ki, hogy a szépség valami olyasmi, amit ön saját magából, eszméiből, gondolataiból kiindulva fogalmazott meg: ilyeneknek kell lenniük az embereknek és a tárgyaknak. Tehát megint oda lyukadunk ki, hogy a szépség nem létezik a művész tudtán kívül, következésképpen, nem jelent objektív valóságot? A szépség relatív, és a művész feladata az, hogy feltárja újabb formáit. Ez nagyon téves felfogás. De honnan veszi ezt a művész: csupán a saját lelkéből? Feltárni a tárgyak és emberek végtelenül változatos szépségének törvényeit — így hangzik ez a dialektikus materialisták megfogalmazásában. De kifejezhető másképpen is: keressük a tudtunkon kívül létező objektív valóságból azt, ami kiváltja az ember szépérzékét.

— Ne csűrje-csavarja itt a szót, úgysem tud megfogni engem — lobbant haragra Szemibratova. — Elvégre választhattam volna egy olyan szépségtípust is, amely tetszik nekem, amilyennel valóban találkoztam!

– Én egyáltalán nem csűröm-csavarom a szót. Én jóformán semmit sem tudok. De ön mégiscsak találkozott olyan szépségtípussal, amely tetszik önnek, mert megfelel az elképzelésének. Én meg olyannal találkoztam, amely nekem tetszik: ezzel, ni — mutatott Girin a szoborra. — No de létezik-e objektív kritériuma annak, hogy közülünk kinek van igaza? Mi a véleményük erről neves művészeinknek?

— Semmi! No persze, létezik az anatómiai szabályosság. Ez egy nagyon régi könyv, amelyben egy apát összegyűjtötte az összes arányokat…

– És meg is magyarázza, vagy csupán felsorolja őket?

— Nem magyarázza meg!

— Akkor nem ér semmit. De lám, ön helyesen mondta: anatómiai szabályosság. Vajon mi akar ez lenni? Ki tud erre válaszolni? — kérdezte Girin éles hangon a némán álló művészektől. — Avagy talán ez önök szerint csupán a részek empirikus összefüggése?

— Netán ön felfedi nekünk ezt a titkot — jegyezte meg epésen a művészek doyenje — elvégre nagy szakértő.

— Nem vagyok szakértő, csak orvos, de sokat foglalkoztam az anatómia kérdéseivel. Ha leegyszerűsítjük a meghatározást, amely a valóságban sokkal bonyolultabb, mint általában minden a világon, akkor azt kell mondanom, hogy a szépség létezik mint objektív valóság, és nem az ember gondolatainak és érzéseinek a szülötte. A szépség a célszerűség legmagasabb foka, a minden szerkezetben, minden tárgyban, minden szervezetben meglévő ellentétes elemek harmonikus összhangjának és kombinációjának foka. A szép érzékelése pedig csakis ösztönös lehet… Ha ismerjük a materialista dialektikát, nem nehéz észrevennünk, hogy a szépség az a szabályos vonal az ellentétek egységében és harcában, az a mindenfajta jelenség, mindenfajta dolog két oldala közti abszolút középpont, amelyet már az ókori görögök is ismertek, és arisztonnak, a legjobbnak nevezték, mert szerintük e szó szinonimája a mérték, pontosabban a mértéktartás. Én ezt a mértéket sokkal finomabbnak, a borotva élének képzelem, mert megtalálni, megvalósítani, megtartani gyakran épp olyan nehéz, mint végigmenni a borotva élén, amely annyira éles, hogy szinte már láthatatlan. De ez már egy másik kérdés. A legfontosabb, amit mondani akartam, az az, hogy létezik egy objektív valóság, amelyet úgy érzékelünk, mint abszolút szépet. És ezt mindenki így érzékeli, nemre, korra, foglalkozásra, műveltségi szintre való tekintet nélkül. Van egy másfajta szépség is, de ez már mindenkinek az egyéni ízlése szerint való… A szépség titka lényünk legmélyén nyugszik, s ezért megfejtéséhez a pszichológia biológiai alapja: a pszichofiziológia szükséges.

A művészek csodálkozva néztek a váratlan szónokra.

— Tehát ön szerint — szólalt meg Szemibratova — ez a szobor…

— Szép, és szépsége első osztályú és abszolút — bólintott Girin.

A grafikusnő vállat vont és társaira pillantott. A testes, őszülő művész Girin elé lépett és a kezét nyújtotta. Az orvos bemutatkozott.

— Nagyon örvendek! Ön felkeltette a kíváncsiságunkat. Persze, ez nem jelenti azt, hogy mi máris egyetértünk önnel, de amit mondott, érdekes. Mondja csak — élénkült fel hirtelen —, nem tartana nekünk előadást erről? Mert látszik, hogy ön sokat töprengett ezeken a dolgokon, amelyekkel a természettudósok rendszerint nem törődnek. Mondjuk ez lehetne a címe: “A szépség mint biológiai célszerűség”. Ha jól értettem, valahogy így igyekszik megfogalmazni.

Girin nem sokáig habozott.

— Miért ne? Jelölje ki az időpontot és a helyet. Páros napokon reggeltől három óráig szabad vagyok, páratlan napokon pedig csak este.

Megállapodtak, hogy a Művészek Házának egyik termében találkoznak. A körülöttük álló látogatók felmorajlottak, s azt kérték, hogy hadd lehessenek ott az érdekes vita befejezésén. Szerencséjükre kiderült, hogy az ősz hajú művész a ház tanácsának tagja, ezért mindenkit meghívott az előadásra.

Girin búcsút vett az iménti ellenfeleitől és szemével a kék ruhás lány után kutatott. Ugyanott állt a pannó előtt és az orvos elindult feléje. Közben amiatt izgult, hogy csak el ne tűnjön a szeme elől. De a lány ekkor kilépett eléje. Girin rámosolygott, a lány arca viszont komoly maradt.

— Beváltottam a hozzám fűzött reményeit? — kérdezte Girin félig tréfásan.

— Nincs jelentőségük. De én nagyon, nagyon örülök. Tudja, az olyan nagyszerű, amikor az ember töpreng valamin és úgy érzi, igaza van, de nincs kitől megkérdeznie, mi a helyes, aztán egyszer csak kiderül, hogy minden helyes volt. És ettől megvilágosodik és közelebb kerül hozzánk minden!

— Hogyne tudnám!

— Elmegyek az előadására. — A mondat félig kérdésnek, félig állításnak hangzott.

— Feltétlenül jöjjön el! De előbb talán ismerkedjünk meg. — Girin bemutatkozott és várakozó pillantást vetett a lányra.

— Az én nevem Szima… Szerafima Jurjevna Metalina, ha a teljes nevemre kíváncsi. Tornatanár vagyok, de magam is sportolok. Ennyi az egész. Semmi közöm a művészethez.

— Talán jobb is. Olykor bizony nehéz zöld ágra vergődni a hivatásos művészekkel. Nagyon elfogultak… De úgy látom, maga még szeretne mondani valamit.

— Szeretnék kérdezni valamit, de maga valószínűleg siet. Meg nekem is mennem kell már az esti foglalkozásra.

— Akkor menjünk. Ha megengedi, elkísérem.

A ruhatárban Girin még egyszer leplezetlen élvezettel szemügyre vette a lányt, aki a tükörhöz ment, hogy megigazítsa a haját. Rég nem tapasztalt jóleső bizsergés futott végig Girin hátán. Szima könnyed, ugyanakkor gyors mozdulata, büszke testtartása és nyílt, figyelmes tekintete azt az érzést keltette Girinben, hogy ez a lány a jövőből csöppent ide. Valóban, Szima nem szégyellte és nem igyekezett rejteni nagy mellét, karcsú lábát, feszes csípőjét. Könnyed és rugalmas mozdulatai kihangsúlyozták erős testének függetlenségét. Fizikai szépsége összeolvadt lelkivilágával, feloldódott benne s elveszítette kihívó árnyalatát.

Szima felvette a kabátját és svájci sapkáját, amely egy kissé fiússá tette, aztán kilépett a Kuznyeckij Moszt folyjon hullámzó emberáradatába.

Az egymás utáni szélrohamok mindig eltávolították őket egymástól, úgyhogy a beszélgetés emiatt meg-megszakadt köztük. Girin, hogy a közelében maradhasson, karonfogta a lányt. Szima könnyen hozzáigazította lépteit a férfiéhoz és táncos, ruganyos járása határozott ritmust vett fel. Girin akaratlanul be akart kapcsolódni ennek a táncos járásnak a ritmusába és megpróbálta menet közben úgy rakni és forgatni a lábfejét, ahogy Szima csinálta, de aztán megbotlott és elnevette magát. A lány néma kérdésére Girin beismerte nevetséges szándékát. Szima egy kissé elpirult, aztán elkomorult és Girin bánatára átváltott a-szokásos aprózó lépésekre, ahogy a nők szoktak járni magas sarkú cipőben. Girin csak most vette észre, hogy a lány cipője kicsi és magas sarkú, és hogy alakja valamivel kisebb, mint ahogy hitte. Szima rövid hallgatás után így szólt:

– Én mindig így járok, ha öröm ér. Csak azt nem értem, mi ebben a nevetséges?

Girin sietett megnyugtatni a lányt, hogy saját magán nevetett. Szima azonban így válaszolt:

— Hát magával még nem fordult elő, hogy az egész teste dalolt? Olyankor az ember szinte táncolva lépked.

— Szeret táncolni? — tért ki Girin az egyenes válasz elől.

— Nagyon. És maga?

— Ugyan, miféle táncos lehet egy nehézkes, öreges, esetlen égimeszelő!?

Szima hátravetette fejét és hangosan felkacagott. Az anatómus tapasztalt szeme rögtön észrevette az abszolút szabályos fogsort, amelynek íveit mintha körzővel rajzolták volna meg.

— Miért kell mindjárt kategorikusan elzárkózni? Attól fél, hogy felkérem egy rock and rollra?

— Maga talán tudja?

— Azt a nyaktörőset, amelyről a lapok írnak, nem tudom. De azt is lehet szépen táncolni, mint minden bármi mást. Néha, ha jó a partnerem, csak átváltok erre a nyaktörősre, s olyankor úgy belelendülök, hogy szélvészként repdes a szívem meg a lábam.

Girint egy kissé mellbe vágták a “ha jó a partnerem” szavak, mert saját magát semmiképpen sem tekinthette “jó partnernek”.

— Az remek lehet, amikor szélvészként repdesnek a lábak! És helyes!

— Hát persze, maga doktor, és ezért helyesli!

— Az ember váltogassa a nyugalom vagy mozdulatlanság periódusait és az erőteljes mozgást. A zenei ritmusú táncoknak is igen komoly fiziológiai alapjuk van — folytatta Girin. — Ez szükséglet, nem pedig hóbort. Különben, a fiatalok számára igen hasznos a torna, főként a művészi torna a lányok számára: csupa szépség, csupa báj!

Szima elmosolyodott, egész arca felragyogott.

— Maga nagyon karakán ember. Örülök, hogy megismertem. Azt hittem, lehetetlen, hogy azt, amit én érzek, maga kimondja, méghozzá ilyen egyszerűen és világosan! Utóvégre is…

— Utóvégre is?… — kérdezte Girin.

— Utóvégre olyan jó a társaságában lenni. Pedig gyakran előfordul… — Szima elhallgatott, maga elé meredt és csak a legörbülő ajkának sarkában megjelent vékony redők árulták el a keserű percek emlékét.

Girin óvatosan megszorította a lány vékony csuklóját.

– Értem. De hát mit tegyünk? Emberek között élünk, akik oly különbözőek, és nagy részük oly rosszul nevelt.

– Ó, igen! Maga bizonyára nem is sejti, milyen sok ember, férfi vélekedik úgy, hogy elég néhány gyengéd és ostoba szó, és máris meghódította az idegen lányt, akivel akkor ismerkedett meg az utcán. Néha annyira belefáradok ebbe, különösen nyáron, amikor sokat mászkálok…

— Persze, könnyű nyári ruhában. Ehhez csak annyit teszek hozzá: sok olyan ember akad, akiben a szépség öntudatlanul rosszindulatot kelt. Ezek sértegetik, megalázzák a szép lányt, gorombaságokat kiáltoznak utána.

— Maga honnan tudja mindezt? Hiszen maga nem nő.

— Viszont egyik kedvenc tudományom az elmegyógyászat. Egyszer majd elmondom magának, mi irányítja az emberek tetteit, mert szinte mindenre van magyarázat. Minden törvényszerű.

— Nagyon hálás leszek érte! De máris megérkeztem. Köszönöm, hogy elkísért. Viszontlátásra a Művészek Házában.

— Egy pillanat! — Girin kitépett egy lapot a noteszéből, felírta a-telefonszámát és átnyújtotta a lánynak. — Ki tudja, hátha egyszer szükség lesz rá. Egy orvos, méghozzá sebész ismeretsége mindig jól jön.

Szima nagy-nagy szürke szemével oldalról ravaszkás pillantást vetett rá.

– És az én telefonszámom vagy címem nem érdekli?

— Nem, mert azt szeretném, ha nyugta lenne tőlem. Ha eszébe jutok, felhív, ha meg nem, hát nem. Mert még félreértem a dolgot, és esetleg zaklatni fogom.

— Nem túlontúl szerény maga, vesékbe látó pszichiáterem? — És a lány gyengéden végighúzta meleg tenyerét a férfi halántékán.

A kedves mozdulat annyira rövid volt, hogy Girin később azt kérdezte magától: nem álmodta-e csupán! Szima megfordult és eltűnt az iskolaudvar kapuja mögött magasodó otromba betonoszlopok között. Girin állt, és a semmibe meredt. Világosan érezte, milyen sokat jelent számára az, ami az imént történt. Aztán elmosolyodott, és elindult…

— Mára elég! — Girin kikapcsolta az encefalográfot. A műszeroszlopon kúszó széles milliméterpapír-szalag megállt. Az agy különböző részeinek bioáramait regisztráló, szögletes vonalakat rajzoló tollak rezgése megszűnt. Vera laboránsnő lenyomta a masszív fogantyút, majd kinyitotta a fény, hang, villamos rezgés és mágneses hatás ellen szigetelt, megfeketedett, leföldelt kamra vastag ajtaját. Az öblös karosszékben a kísérleti alany, egy egyetemista önkéntes ült. A laboránsnő kioldotta a vizsgált diák fején a szoros gumiszalagkötést, amely a húsz elektródás hálót tartotta. Az elektródákból tarka színű vezetékek húzódtak a kamra falán keresztül a hatalmas encefalográfba, abba a készülékbe, amely regisztrálta az agy bioáramait. Az egyetemista megvakarta az elektródoktól még mindig bizsergő fejét, lesimította haját, és vidáman felugrott a karosszékből. Elnézést kért, és jólesően kinyújtóztatta tagjait.

— Hurrá! Befejeztük. Bevallom, már nagyon untam! Hányadik is ez a mai kísérlet, Verocska?

— Az ötszázhetvennegyedik — felelte a laboránsnő.

– És hány lesz még, Ivan Rogyionovics?

– Összesen valószínűleg hétszáz. Aszerint, hogyan rendelkezik majd a professzor.

— Mondja csak, nincs még torkig ezzel az egy helyben topogással?

— Miért volna ez topogás? Hiszen még az általunk kapott negatív adatoknak is van értelmük.

– Értem — helyeselt unottan az egyetemista. — Pedig de jó volna már valami világrengetőt, valami teljesen újat produkálni. Méghozzá minél előbb. Hiszen a mai tudományunkban annyi a lehetőség, a járatlan út. Pedig maga, én látom, sok minden olyasmit tud, amiről mi még csak fogalmat sem alkothatunk a biológiai fakultáson. Földhözragadt, unalmas munkát kell végeznünk, mert az öreg teljesen a múltban él!

— Említettem már, hogy a tudományban két út lehetséges: a merész nekiiramlások, találgatások útja, amely tele van meghátrálásokkal, kudarcokkal, csalódásokkal és a lassú előrehaladás útja, amikor fokozatosan tapogatjuk ki az igazságot. Mind a kettő hasznos, egyik sem lehet meg a másik nélkül. A tudomány olyan nehéz igáslovai nélkül sem, mint a mi professzorunk, akik a precíz tények hatalmas súlyú társzekerét húzzák. Tisztelje őket, Szerjozsa, mert ezek biztos támaszkövek!

– Így van, így van — motyogta az egyetemista.

Megszólalt a laboratórium sarkában lévő telefon, és a laboránsnő átadta a kagylót Girinnek.

— De jó, hogy még bent találtam, kedves Ivan Rogyionovics — hallotta Andrejev harsogó hangját Girin. — Nagy szükségem volna magára. Segítsen. Esetleg nem tudna eljönni hozzánk? Kátya még nem jött haza, de én szívesen várom egy jó teára… Az egyik kolléga (és egy neves geofizikus nevét említette) egy nagy tudású orvossal szeretne beszélni. Nem hivatalosan, vagyis hát minden hivatalos ceremónia nélkül, mint tudós a tudóssal. Nos?

Girinnek nem volt semmi kedve Andrejevékhez menni tizenegy óra munka után, de nem mondhatott nemet.

És most a jól ismert öblös fotelben ült a dohányzóasztalka mellett és hallgatta a geofizikus elbeszélését fia tragikus sorsáról. A műszaki-fizikai főiskola összes évfolyamán nem volt a fiúnál tehetségesebb matematikus. És ez a jóvágású, egészséges fiatalember — tehetséges muzsikus és sakkozó — egyszer csak megbetegedett. Bágyadt, fáradékony lett, jobb oldalát fájdalom hasogatta. Aztán nemsokára rá elbizonytalanodott a járása, megromlott kézmozdulatainak a koordinációja, erős fejfájások gyötörték. Sokáig keresték a betegség okát, s a fiatalembert már a harmadik kórházba szállították át, de csak rosszabbodott az állapota. Most viszont…

— Várjon egy pillanatra. Azt hiszem, sejtem már. Az öröklött szifilisz lehetőségét nyomban kizárták? Az agydaganatét is? A geofizika professzora némán bólintott.

– És akkor akadt egy okos orvos, aki elrendelte, hogy végezzék el a vizelet fémvegyületeinek elemzését és…

– És rezet fedezett fel benne!

— Tehát Wilson-betegség! — Girin hangulata szemmelláthatóan elromlott.

A geofizikus felállt, néhányszor végigsétált a szobán, aztán határozottan odalépett Girinhez. Az orvos tudta, hogy most következik az a kérdés, amely miatt ide kérették.

— Mi okozza a Wilson-betegséget? Csak a hibás átöröklés?

— Csakis az öröklődés az oka. De önt helytelenül tájékoztatták. Ez nem hibás öröklődés, hanem az öröklődés szeszélye.

— Hát ez nem egy és ugyanaz?

— Lényeges a különbség! Hibás öröklődésről akkor beszélhetünk, amikor az öröklődés! mechanizmusok károsodást szenvednek valamilyen betegségtől. Ezt számos, főleg olyan idegrendszeri rendellenesség okozza, mint például az örökletes mániás-depressziós lelki zavar, az amaurotikus és mongol idiotizmus, vagy pedig az olyan vérbeli rendellenesség, mint a thalassaemia. De vannak olyan betegségek, amelyek az új szervezet egész hajmeresztőén komplikált fejlődésében előforduló véletlen ellentmondások váltanak ki. Ezek nem a szülők vagy bármely ősök betegségei, nem az ő károsodást szenvedett öröklődési szerkezeteik összekapcsolódásai, hanem rossz kombinációk. Hiszen még a tökéletesen egészséges átöröklődés is természetes biokémiai ingadozásokra képes. Mi még csak most kezdjük kitapogatni ezeket az eltéréseket. Például az emberek egy része semmi különös ízt nem érez a feniltiourennek nevezett készítményben, a másik része pedig kibírhatatlanul keserűnek érzi. Egy-két molekula nem egyezik pontosan az öröklődési mechanizmusok spirális láncának fejlődésében, és az újszülött szervezetében kiesik egy parányi, általunk egyelőre megfoghatatlan részlet. Ennek a részletnek a hiánya nem szükségképpen rögtön jelentkezik, a csecsemő teljesen normális emberré fejlődik, aztán egyszer csak…

— Egyszer csak — kiáltott fel a geofizikus —, ilyen szörnyű csapás! De milyen csapás!

Az érzékeny lelkületű Andrejev sietve elfordult és gyorsan cigarettát vett elő. Girin pedig változatlan hangnemben így folytatta:

— De előfordulhat, hogy rögtön jelentkezik. Megesik, hogy a csecsemőnek tejcukorbaja lesz, amely szintén anyagcsererendellenesség, mert a szervezet nem dolgozza fel a tejcukrot, és az megmérgezi a csecsemőt. Az ilyen esetekben az anyatej halálos méreg! De ez a betegség gyógyítható, ha idejében felfedezzük. Gyógyíthatatlan viszont a fekete vizelet: az alkaptonuria, amikor a szervezet nem tud feldolgozni egyes anyagokat. Vannak esetek, amikor a csecsemő mája nem tudja átalakítani az egyik aminosavat, a fenilalanint egy másik aminosavvá, tirozinná. Az első tartalma a vérben rendellenesen megnövekszik, és a csecsemő lelki sérült lesz, hogy hogyan, ennek részleteit még nem ismerjük. Fontos az, hogy ha a legcsekélyebb, képletesen szólva, a hajszálvastagság egymilliomod részével megegyező eltérés mutatkozik a normáltól az anyagcsere rendkívül finom és összetett folyamatában, ez messzemenő következményekhez vezet. Csak nemrég kezdtünk képet kapni arról, milyen bonyolultak a biokémiai folyamatok a szervezetünkben, vagyis milyen bonyolult e folyamatok átadása öröklődés útján. És természetesen nagyon is lehetségesek a ritka véletlenek; a legmeglepőbb, hogy olyan ritkák. Különben már elnézést, ettől még nem lett könnyebb a helyzete!

— De sokkal könnyebb! Nem is képzeli, milyen súlyos terhet vesz le a vállamról és a feleségem válláról. Kétségbe van esve a bűntudattól, hogy mi okoztuk fiunk baját. Könyörgök, Ivan Rogyionovics, magyarázza el ezt az egészet a feleségemnek. Natasának. Átszólok neki telefonon, mindjárt itt lesz. El sem tudja képzelni, milyen fontos ez számára, mekkora segítséget jelent neki, hiszen szinte halálos sebet kapott.

Mit tehetett Girin? Húsz perc múlva megismételte magyarázatát, a még mindig fiatalos asszony pedig elkínzott arccal hallgatta, mint egy próféta égi kinyilatkoztatását.

Girin meggyőzte az elcsigázott anyát arról, hogy teljesen ártatlan a fia szörnyű sorsában. Elmondta, hogy milyen bonyolult kémiai rendszereket tárnak fel az emberi szervezet életműködésében, milyen kevés kell ahhoz, hogy a szervezet helyrehozhatatlan károsodást szenvedjen. Az élet ellentmondó vegyi folyamatok feszült harcának közepette folyik, és létünk attól az igen precíz szabályozástól függ, amelyet a szervezetben állandóan három rendszer végez. A legősibb, amelyet az első őslényektől örököltünk: a vegyi szabályozás, amelyet különleges anyagok: a vegyi folyamatok katalizátorai és gyorsítói végeznek. Ezek az úgynevezett fermentumok vagy enzimek és a hormonok, amelyeknek ezrei együttműködnek más ezrekkel, egységes logikus rendszert alkotnak, s azzal foglalkoznak, hogy átalakítják a táplálékot energiává, a test új sejtjeit építik, a testből könnyen eltávolítható, ártalmatlan anyagokká alakítják a mérgező melléktermékeket. Az enzimek — a betegség, különösen az öröklődő betegségek kulcsai. A másik rendszer — az automatikus vagy szimpatikus idegrendszer, amely független a tudattól és az akarattól. A harmadik a tulajdonképpeni idegrendszer, amely az impulzusos szabályozás elve alapján működik, és amelynek munkájában részt vesz a tudatunk.

Ez a háromrétegű szabályozó rendszer biztosítja nekünk az életet és a stabilitást még a legkedvezőtlenebb feltételek között is. Ugyanakkor a szervezetünk mint egy biológiai gép, nagyon szűk határok között dolgozik, és mi egész életünkben szinte borotvaélen egyensúlyozva járunk. Ha csak egy picivel több a cukor a vérünkben, elvesztjük eszméletünket, és ha ezen az állapoton nem javítunk, beáll a halál. Ha egy picivel kevesebb a cukor, elvesztjük eszméletünket, kollapszus lép fel, és beáll a halál. A közismert hőgutára csak nemrég találták meg a magyarázatot: csökken (természetesen elenyészően) a vér sótartalma, mégpedig azért, mert a nagy hőségben az izzadsággal együtt sok só távozik a szervezetből. A hőgutát egyszerűen úgy előzhetjük meg, hogy a hőségben sót fogyasztunk nehéz munka vagy túra előtt. Ezt az eljárást manapság már mindenütt alkalmazzák.

Változékony körülmények között életünk állandóan a halál szélén táncol, ennek ellenére élünk, óriási alkotásokat hozunk létre, hallatlan hőstetteket hajtunk végre, a fizikai szilárdság csodáit és a szellemi munka garmadáit produkáljuk: ilyen jól van szabályozva és egységbe foglalva az életműködési folyamatok változatos összessége. Nem csoda, hogy az új szervezet újrateremtéséhez, ahhoz, hogy ne csak az igen bonyolult struktúrákat, hanem az ösztönöket is örökölni lehessen, hihetetlenül komplikált öröklődési mechanizmusok szükségesek. Két parányi, csak mikroszkóp alatt látható szülői sejtben a molekulák dupla spirálláncait találjuk; ezek tartalmazzák mindazt az információt és azt az egész programot, amelynek alapján létrejön az új ember. Természetes, hogy a molekulavegyületekben előforduló, a legcsekélyebb, a mai technikánk által fel sem fedezhető pontatlanságok feltétlenül pontatlanságokként jelentkeznek a szervezetben.

— Ez történt az önök fiával is — folytatta Girin. — Ma még nem tudjuk pontosan megmondani, hogy ez miért van így, de tudjuk, hogy a beteg vérében a fehérjemolekulák rezét tartalmazó csekély mérvű coeruloplasmin-koncentráció fordul elő. A vérben kevés a réz, ugyanakkor jelentős mennyiségű réz található a vizeletben, tehát nem marad meg a szervezetben, mert kiveti magából. A kevés és a sok — relatív fogalmak, a valóságban a gramm ezredrészével fejezzük ki őket. Ez a rézhiány pedig lassan, de biztosan a máj és a kisagy elkorcsosodásához vezet… Azt nem tudjuk, hogyan, mert a bonyolult vegyi átalakulások egy vagy több stádiuma még mindig rejtve van előttünk.

Alighogy Girin befejezte a “prédikációját”, az anya máris feltette neki az elkerülhetetlen kérdést: meg lehetne-e menteni a beteget, ha valamilyen formában rezet adnánk neki?

— Nem — felelte Girin. — Hiszen azt a néhány milligrammnyi rezet, amely a rendes életműködéshez kellett, bármely táplálékkal megkapta a szervezete. De nem tudta feldolgozni, visszatartani magában. Viszont nem tudjuk, hogy a szervezet miképpen dolgozza fel a rezet, biztosítva ezzel a saját stabilitását, és nem tudjuk, milyen fermentum vagy hormon a felelős ezért.

— De hátha még nem késő tenni valamit? Talán ha ön… — A világ legrimánkodóbb szeme, a beteg gyermek édesanyjának szeme nézett Girinre. — Szeretnénk, ha megnézné. Nemrég került abba a kórházba!

Girin, a született orvos, már megint nem tudta kimondani a kegyetlen nemet, megmagyarázni, hogy az általában gyógyíthatatlan betegség már bizonyára olyan előrehaladott stádiumba került, hogy az ő látogatása éppannyira hasztalan, mint egy muzsikusé vagy bűvészé. De mint pszichológus tudta, hogy a legcsekélyebb esélyt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy csökkentsük az anya bánatát, depresszióját és kétségbeesését, aki hiszi, hogy ezzel még tesz valamit a sír szélén álló fiáért. Girin szemrehányó pillantást vetett az elkeseredett és zavart geológusra, aki együttérzett barátaival is, az orvossal is, elbúcsúzott tőle, és a házaspárral a taxiállomásra sietett.

Mint ahogy gyakran előfordul, a kórház orvosai hűvösen fogadták a hívatlan konzultánst, és ez csak fokozta Girin félszegségét, amely mindig elfogta, amikor akarva-akaratlanul be kellett avatkoznia olyasmibe, amit ő teljesen szabályos dolognak tartott.

A fiú egy háromágyas kényelmes kórteremben feküdt az ablaknál — eszméletlenül. Girin félrehívta az osztályos orvost (szerencsére ő volt aznap este az ügyeletes) és suttogva elnézést kért tőle, majd bevallotta, hogy csak a szülők kérésének engedett, ő maga pedig tisztában van a Wilson-betegséggel. Az osztályos orvos ugyancsak halkan azt mondta, hogy akár tíz orvosnak is engedélyezi a beteg megvizsgálását, ha ezzel könnyít a szülők szenvedésén. Girin keményen kezet szorított vele, aztán a beteghez lépett. Határozott mozdulattal félrehajtotta a takarót, és leült a székre. A szülők pedig a nagy nehezen magukra húzott fehér köpenyben, a szomszédos üres ágy körül tébláboltak.

A szép arcú, arányos testalkatú fiú teljesen mozdulatlanul feküdt. Megduzzadt szemhéján látszott, hogy a beteg csak nagy erőfeszítéssel tudta behunyni, s arca emiatt kínlódást fejezett ki. Magas homlokán alig észrevehető izzadságcseppek gyöngyöztek, kifehéredett ajka szánalmas grimaszba merevedett. Girin felfigyelt a beteg szép tiszta bőrére, amely még a tavalyi lesülés nyomait viselte. Megtapogatta a lába- és a keze fejét, amelyek a várakozás ellenére forrók és szárazak voltak. Girin tapasztalt szeme a beteg egész külsején észrevette, hogy állapotában van olyasvalami, ami nem mutat végzetes bajra. A hisztéria végső katalepsziás fázisa, nem pedig egy súlyos betegség kóma-effektusa. Girin, aki még távol volt attól, hogy bármilyen következtetést vonjon le, óvatosan végigtapogatta a láb- és karizmokat. Meglepetésére az izmok rigidek: kemények és ruganyosak voltak, egyáltalán nem annyira kimerültek, mint amilyeneknek a Wilson-betegség esetében lenniük kellene.

E feltevés, a szinte képtelen sejtelem szikrája az új lehetőség örvendetes előérzetét sugalmazta Girinnek. Ez már nagyon messze volt mindattól, amit akkor érzett, amikor a beteg ágyához közeledett. Olyan mélyen elgondolkodott, hogy észre sem vette az osztályos orvos távozását. Arra ocsúdott fel, hogy a másik falnál álló ágyon valaki halkan megszólalt. Egy gyér szakállú, valószínűleg kazah nemzetiségű, öreg ember felkönyökölt az ágyon.

— Szép, fiatal, jaj, jaj, és elpusztul. Szomorú dolog, fáj érte a szívem. Nappal teljesen halottként fekszik, de éjjel felkel…

— Felkel! — Girin olyan hirtelen ugrott fel a székről, hogy a beteg édesanyja felkiáltott, az öreg kazah meg sértődötten összeszorította ajkát.

— Mondom, hogy felkel, mitől rémült úgy meg? Egy hete érkeztem, ő meg kétszer felkelt az ágyából. Hallgat, nem néz sehová, úgy zihál, mint az agyonhajszolt ló. Felkel, visszazuhan az ágyra, újból felkel. Aztán torkából bömbölés tör fel, és úgy zuhan hátra, mint egy zsák. Odamentem hozzá, megigazgattam, hogy le ne pottyanjon az ágyról.

– És mondott erről valamit az orvosoknak?

— Miért mondtam volna? Nem kérdezett tőlem senki semmit. A doktor magától is tudja. A fődoktor meg nagyon komoly ember!

– Ó, nagyon köszönöm neked, rahmat, akszakál! — Girin akaratlanul is kazah nyelvre tért át: kicsit beszélt kazahul, mert többször megfordult Kirgiziában és Kazahsztánban. — Kup dzsahszi!

— Mit jelent ez? Mit beszél az öreg? Ön azt hiszi, van remény? — Az anya akadozó beszéde arról tanúskodott, hogy az idegfeszültség végső határán van, és könnyen kitörhet rajta a hisztérikus roham.

— Kísérje haza — súgta oda Girin parancsolóan a geofizikus professzornak. — Ne mondjon neki egyáltalán semmit: a remény halvány szikrájáról van szó, amely ha nem válik valóra, tönkreteheti a feleségét. — És Girin rámosolygott az öreg kazahra, aztán elindult megkeresni az osztályos orvost.

Az elsápadt professzor kiugrott utána a folyosóra.

— Csak egyetlen egy szót: van remény?

— Szinte hihetetlen, de van: nagyon halvány. De ha elszólja magát… — és Girin megfenyegette súlyos öklével.

— Jól van, jól van — csuklott el a geofizikus hangja.

— Egy szót sem! — parancsolt rá mérgesen Girin, és a professzor eltűnt a kórteremben.

Az osztályos orvos és Girin sokáig ültek az osztály kis előcsarnokában. Aztán odament hozzájuk az osztályvezető főorvosnő, és az orvos bemutatta neki Girint, majd röviden kifejtette Girin elképzelésének lényegét. A főorvosnő leült a karosszékbe, kétkedő pillantást vetett a jövevényre és összehúzta gondosan vékonyra borotvált szemöldökét.

— Sajnos, én nem értek egyet az ön érveivel-jelentette ki határozottan, közben egyik kezével igyekezett eloszlatni a dohányfüstöt. — Szonya, nyissa ki az ablakot! — szólt oda a hűtőszekrény mellett szorgoskodó ápolónővérnek.

— Mit kockáztat azzal, ha megkíséreljük egy halálraítélt megmentését? — kérdezte makacsul Girin.

— Mit kockáztat az orvos, ha a gyógymódról kiderül, hogy hatástalan? Ha az orvostudományban teljesen járatlan hozzátartozók az állítólagos tönkretett életről kezdenek fecsegni? Ezt ne tudná?!

— Nagyon is jól tudom — felelte keserű mosollyal Girin. — Csakhogy itt semmi ilyesmi nem fenyegeti önt: a szülők nagyon intelligens, okos emberek, én megmagyarázok nekik mindent. Ha még ezt sem tartja elegendőnek, csinálhatjuk másképpen is. Holnap a szülők “nyugta ellenében” átveszik öntől a fiukat.

– És mi lesz, ha meghal…

— Azért már nem ön lesz a felelős. De mi lesz akkor, ha mégis felgyógyul? Felelősségre vonhatják a téves diagnózis és a, helytelen gyógykezelés miatt! Döntsön.

— Rendben van. Térjünk a tárgyra.

— No végre.

Girin kifejtette azt a feltevését, amely a kórteremben oly váratlanul született meg benne. Azt mondta, hogy a pszichiáterek számos olyan betegséget ismernek, amelyeknek keletkezése lelki okokra vezethető vissza. Még agyérelmeszesedés is kifejlődhet ily módon, s egyáltalán nem különbözik a korral járó szklerózistól. Az ilyen lelki betegségek száma ugrásszerűen megnövekszik járványok, háborúk, éhínség, terror idején. Ez azt bizonyítja, hogy ezeknek a betegségeknek a fő oka a nem hétköznapi, hanem orvostudományi értelemben vett hisztéria. Ez gyakran tudat alatti lelki konfliktus, de elsősorban olyasmi, aminek során elmélyül és kiszélesedik a tudatos és a tudatalatti elkülönülése; ezt az okozza, hogy a súlyos körülmények hosszabb ideig bizonyos hatást gyakorolnak a betegre, vagy az, hogy hosszú időn keresztül elfojtja erős érzelmeit. Az ember ösztönösen igyekszik megszabadulni a rá nyomasztólag ható, gyenge vagy legyengült lelki ereje számára elviselhetetlen életkörülményektől. Előfordulnak ijesztő esetek. Az erőteljes combizmok görcsös hisztéria esetében eltörik saját combcsontjukat, ezt nevezik öntörésnek. Számos hasonló megbetegedést észleltek mind a két világháborúban. Sajnos, az orvosok még csak igen ritka esetekben ismerik fel számos betegség hisztérikus, pontosabban pszichikai jellegét. Még ennél is kevesebbet tesznek megelőzésükre.

— A speciális kórházakra gondol? — kérdezte kíváncsian a főorvosnő.

— Még csak nem is kórházakra, hanem afféle külvilágtól elszigetelt gyógyintézetekre, amelyekben szigorú fegyelem mellett a fáradt, betegségének még legelején álló ember egyszerű munkával, főleg fizikai munkával foglalkozhat, mégpedig két-három évig, néha kevesebb ideig, míg vissza nem nyeri erejét… No de térjünk vissza a betegünkre. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy súlyos hisztériában szenved, amely katalepsziás jellegű önkívületi állapottal jár.

— De hiszen a vizelet kimutatta a Wilson-betegség biztos ismertetőjelét. És a többi tünet is mind…

— Próbáljunk meg dialektikusán gondolkodni. Az enzimszegénység rézveszteséget okoz, ez pedig az agy bizonyos részeinek károsodásához vezet. Fordítsuk meg a szituációt. Ugyanezeknek az agyrészeknek a károsodása vagy pszichikai elfojtása odavezet, hogy megváltozik a szervezet biokémiája, kárba vész az a bizonyos enzim, és kiválasztódik a réz. Vegyük például a Graves-betegséget vagy a pszichikai bazedov-kórt: ezeknél vajon nem bomlik fel komolyan a hormonális biokémiai egyensúly?

— Mivel kezdjük hát? — kérdezte a főorvosnő most már sokkal kedvesebben. — Én azt hiszem, elsősorban ellenőrizzük az ön feltevését. Megkérem Szinyicin doktort, hogy máris hívja fel Misa szüleit és kérdezze ki őket a betegséget megelőző időszakról. A lelki depresszió szempontjából. Az osztályos orvos felállt és a telefonhoz indult.

— Pompás! — kiáltott fel Girin. — Aztán valószínűleg nyugtatókkal kell folytatni. Azokkal az ernyőcskékkel, amelyek megbízhatóan védelmezik az agyat mindenfajta megrázkódtatástól: niamiddal, vagy ha szerezni lehet, mellarillal, amely a leghatásosabb szer.

— Ernyőcskék, milyen találó név! — nevetett a főorvosnő. — A biokémikusok valóságos költők. Én máris odaképzelem a szélesre nyitott ernyőcskét a beteg födetlen agya fölé!

— Tulajdonképpen így is van. Mindezek az atropinnal és kuraréval rokon nyugtatok nagyszerű hatást fejtenek ki még epilepszia esetében is. Tehát mellarilt vagy toridazint szokványos adagolásban, de kétszer.

– És aztán?

— Konzultálunk Rogacsov professzorral a hipnózist illetően. Szerintem egy jó hipnózis — és a Wilson-betegség, ha képzelt, eltűnik. Ezt én vállalom, ön pedig az ernyőcskéket. Rendben?

A főorvosnő bólintott és a folyosó túlsó végébe nézett, ahonnan az osztályos orvos közeledett.

— Sikerült kiderítenie?

— Semmi különös. A fiú a betegsége előtt komor és hallgatag volt, de semmit sem vallott be a szüleinek, nem igazolta édesanyjának egyetlen feltevését sem: a szerelmi bánatot, a rossz társaságot és a titkos betegséget. Ez a készlet minden anyánál egyforma.

– És a valóságban a leggyakoribb — mondta Girin. — De ez később majd kiderül, most viszont depresszióhoz hasonlít, bármi okozta is. És azt nem mondták meg, hogy milyen hosszú ideig tartott ez az állapot?

— De igen. Körülbelül egy évig.

— Teljesen elegendő. Ó, ezek a szülők! Hol túlzottan beavatkoznak a gyermek életébe és ezzel megrontják az életét és a lelkivilágát, hol meg szabadjára engedik őket, amikor ez nem volna szabad.

— Milyen furcsa ember ön — mondta a főorvosnő. — De nekikeseredett!

— Tehát mindenben megegyeztünk és most nekilátunk a munkának. De az anyjának egyelőre egy mukkot sem!

A főorvosnő és az osztályos orvos egészen a lépcsőig kísérték Girint, és a búcsúzásuk egyáltalán nem hasonlított a találkozásukhoz

4. FEJEZET

A siklók királynője

Szima feje alá rakott kézzel hevert a pamlagon, teljesen elengedte magát és kikapcsolta gondolatait…

Kis idő múlva felemelte karját és megnézte az órát. Rita rövidesen betoppan, hogy segítsen begyakorolni az új kompozíciót, ő meg még át sem öltözött. Ma valahogy nem képes koncentrálni és átgondolni a szerep második, lassú részét. Gondolatai vissza-visszatérnek a legutóbbi találkozásra a moszkvai képzőművészeti kiállításra. Újból, ki tudja hányadszőr már, felidézte emlékezetében ezt a jelenetet: egy csoport látogató a hatalmas faszobor talapzata előtt, szkeptikusan közönyös vagy gunyoros arcok, és köztük ott áll kissé lehajtott fejjel a hiszékeny, de ugyanakkor igen magabiztos, érdekes orvos-műtörténész, Ivan Girin, aki naiv arccal faggatja a hivatásos művészeket. Neve tipikus orosz, egész külseje is, mozdulatai, gondolatai fegyelmezettek, kiszámítottak, modora tartózkodó, hangja mély.

Megismerkedésük egyszerű és elkerülhetetlen volt, mint az is, hogy együtt távoztak, egyszerűen és őszintén beszélgettek mindarról, ami mind a kettejüket érintette és nyugtalanította. Szima először találkozott életében olyan emberrel, aki számára nyitott könyv volt a tudomány. Neki köszönheti, hogy ő, a közepes műveltségű, hétköznapi nő is megismerte mindezt. Neki bizony az edzett, ruganyos és erős test öröme, valljuk be, sokszor többet jelentett minden komoly könyvnél. Szima Girinnek köszönheti, hogy véget ért hétköznapi élete.

Szima gondolatait halk kopogás szakította félbe. Az ajtóban megjelent Rita Andrejeva, a magas, aranyhajú lány, akinek rokonszenves, kisfiús arcát szeplők tarkították.

– Ó, nagy és bölcs kalifa! Én alázatos muzsikusként sietek ide, felséged pedig keleti kényelemben heverész. Azt parancsolod vezírednek, hogy várjon a sorára? Vagy netán Harun al Rasid, kinek Allah nyújtsa hosszúra életét, gyengélkedik?

Szima úgy kacagott, mint egy kisdiák. Aztán felugrott és összecsókolta barátnőjét. Egy nagy naranccsal kedveskedett neki, majd a nyitott szekrényajtó mögé állt, hogy magára vegye sportöltözékét. Rita még csak elsőéves volt a testnevelési főiskolán, amikor összebarátkoztak és kieszelték ezt a félig mókás, félig komoly játékot, amely szinte gyermekkori álmaik folytatása volt. Szima, az arab mesék romantikus lelkületű kalifájának példájára, aki esténként parasztembernek öltözött és nagyvezírjének kíséretében a várost járta, hogy segítsen a bajba jutottakon, a Harun al Rasid nevet választotta. Szereztek egy vastag füzetet, amelybe feljegyezték az eseményeket: a legkülönbözőbb, lényegében igen szerény dolgokat, mert a jó szívén és két erős lábán kívül mi más lehetősége volt a két lánynak?

— Játssz valamit, hadd melegítsek be — mondta Szima és előjött a szekrényajtó mögül.

Rita megtörölte a narancs levétől ragadós ujjait, leült a pianínóhoz és a szobát máris betöltötte az ünnepi gavotte melódiája. Szima hozzáfogott a bemelegítéshez. Közben a tükörben nézte magát, amely teljesen betöltötte a szegényesen bútorozott, tágas szoba falát.

— Beszélgetni azért még lehet veled? — kérdezte Rita. — Volna egy komoly dolog, amely Harun al Rasidhoz illő, de erről majd később. Egyelőre pedig… tudod, mennyire szeretek fecsegni, ahogy a volt férjed megjegyezte.

– Én azonban hallgatok, hogy ne fulladjak ki.

— Rendben van. Most jutott eszembe, amit a nevelőmamádról meséltél. Régen, amikor először látogattalak meg, azon csodálkoztam, hogy lehet egy egyedülálló lánynak ilyen nagy szobája, pianínója meg ekkora tükre. Tőle örökölted, akárcsak az angol nyelvtudásodat és művészetismeretedet?

— Igen, ő nevelt fel és taníttatott. Rengeteg munkát fektetett abba, hogy művelt legyek, de én nem bírtam sokáig. — Szima perdült egyet, aztán néhány ugrás és egy bukfenc után a pamlagon termett. — Most öt perc pihenő, aztán hozzáfogunk a számhoz. A kottán megjelöltem a kihagyható részeket. Játszottad már az Egle adagióját?

Szima arca most feszült összpontosítást tükrözött. Aztán a tükör elé állt megmerevedett pózban: jobb vállát előrehúzta, leeresztett és megfeszített kezét keresztbe tette.

— Mindjárt azzal az izével… azzal a lassított résszel kezdjem? — kérdezte Rita.

Szima némán bólintott. Rita játszani kezdett, de közben a kottát és barátnőjének a tükörképét figyelte egyszerre.

A szám, Szima ötlete, nem volt könnyű. Az akkordok szabályos ritmusát heves, hirtelen megtorpanásokkal váltakozó mozdulatok tükrözték, amelyek szaggatottaknak hatnának, ha nem tarkítanák egyenletes, szinte már elnyújtott átmenetek. Szima olyan tánckompozíciót akart létrehozni, amely megfelel a mai élet ritmusának és a gyakran, idegesen változó benyomásoknak…

— Játsszam a befejező részt? — kérdezte Rita, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a játékot.

— Igen, igen!

Szima gyors, szinte láthatatlan mozdulatait plasztikus bájjal telített hirtelen megtorpanások tarkították, s e póz mozdulatlanságát a kézhajlítások, fejfordulatok és ujjterpesztések hangsúlyozták, amelyek gyorsak, hevesek voltak és kihívóan zárták a jelenetet. A hirtelen magasba emelt és megmerevedett láb, a fej fölé hajlított kéz csuklójának begörbítése vagy kiegyenesítése egy kissé nevetségesen hatott a tánctornagyakorlat nehéz balettlépései után.

Szima remek alakjának köszönhette, hogy tánca egy élő szobor csiszolt produkciójáról készült filmhez hasonlított. A kifejező pózok ritmikus sorrendben követték egymást, az egész test hihetetlen egyensúlyozás közepette dermedt meg, a gyors befejező kézmozdulatok pedig a tornászlány felszabadultságát és vidámságát tükrözték. Az adagio véget ért.

— Még egyszer a befejező részt! — követelte Szima ziháltan.

— Pihenj!

— Nem! Még nem vagyok fáradt!

Rita pedig egyre csak játszott, míg csak Szima nem kérte, hogy pihenjenek. Rita megfordult a forgószéken és szemét a barátnőjére szegezte.

— Nagyszerű voltál! Piszokul nagyszerű!

— Miért mondod, hogy piszokul? Ez a te baráti elismerésed?

— Ugyan már! Ne tettesd magad, hogy semmit sem értesz! A piszokul azt jelenti, hogy nálad minden összhangban van: az alakod, a mozgásod, az ösztönöd alakítás közben. Mennyit küzd az ember, hogy összhangba hozza mindezt, nálad meg ez kész… Emlékszel arra az osztrák műkorcsolyázónőre, aki az áprilisi bemutató versenyeken szerepelt?

— Persze. Jól emlékszem szabadon választott gyakorlatára, a “modern” táncra. Mit akarsz vele?

— Ugyanolyan fekete, rokonszenves lány, mint te vagy, alakja is szakasztott olyan, mint a tiéd.

— Rita, drága vezírem — Szima leültette barátnőjét és átölelte a vállát —, én viszont magasabb szeretnék lenni, olyan, mint te vagy. Testem ugyanolyan könnyű legyen, mint a Ljuszjáé. Emlékezz csak vissza az ugrásaira! Ugyan, mit képzelsz! Hát Tamara? Csupa báj, olyan, mint egy japán porcelán szobor.

— Lebecsülöd magad! Alakod nagyon nőies, ez a te különlegességed, erősséged. A férfiaknak a lábad előtt kellene heverniük és a karjukban kellene cipelniük téged!

— Szívesen cipelnek is, de hamar leejtenek — nevetett Szima. — Akárcsak Georgij, a volt férjem. Nem kell bemutatnom neked!

— Hát a többiek? Hisz nem ő az egyetlen férfi a világon.

— Persze hogy nem. De mindegyik azt várja az embertől, hogy olyan legyen, amilyennek ő szeretné. Megpróbál a saját ízlése szerint átformálni. De akkor csap be a villám, ha kiderül, hogy erősebb vagy nála! Most kellene aztán kimutatnia a fölényét, de ha hiányzik, megaláz, lealacsonyít a saját szintjére, de ha lehet, még annál is lejjebb.

— Tudom én ezt jól! — bólintott Rita komolyan. — Nos, teszünk fel teavizet? Befejeztük?

— Ha nem vagy még fáradt, vegyük át még egyszer. Kilencig befejezzük, jó?

Rita újra belekezdett Balszisz balettjének adagiójába és egy teljes órán át játszotta, Szima pedig gondosan csiszolta a szabadon választott gyakorlatot. Végül kiszaladt a zuhany alá. Rita ott maradt ülve a pianínó mellett és elgondolkodott.

— Mit szólsz a gyakorlatomhoz? — kérdezte Szima, amikor már a sűrű haját fésülte.

— Nagyon szép. De… — Rita megint elmerengett, mintha a gondolatait rendezgetné —…én azért mégis valami mást keresnék. Hiányzik ebből a kiteljesedés, valamiféle utolsó szárnyalás vakmerő felizzás, olyasvalami, ami lezárhatná ezt a kompozíciót. Mi több, azt mondanám, hogy egy kissé hideg tehozzád. Különben lehet… — Rita elhallgatott.

— Mi lehet? Talán engem látsz hidegnek?

— Néha. Mert ez olyan furcsa: ott, ahol lobognod kellene, nyugodt vagy, olykor meg vad szenvedélyességbe csapsz át.

— Ez nagyon érdekes! Pedig biztosan igazad van — felelte Szima és leült a pamlag szélére. — Nem tudom, miért, de mindig azt gondoltam, hogy az erős, egészséges emberek szerelme szükségképpen könnyed és világos. Nem torzul el és nem silányul el egy szemernyit sem. Ha viszont elmúlik, akkor az “önmarcangolás”, elkeseredés, kétségbeesés nélkül történik. Velem így is történt: könnyebben jutottam túl rajta, mint mások. De nem azért, mert ugráltam örömömben.

— Persze hogy nem azért — helyeselt Rita. — Elég jól ismerlek ahhoz hogy ne tételezzek fel rólad olyasmit, amit egyesek bizonyára gondolnak. Ha neked más az érdeklődési korod, ha leköt a munkád, akkor te biztosan nem az a nő vagy, aki számára csak ez a szerelem létezik.

— Lehet. Mert mindig így történt: fájt, gyötört a bánat, a keserűség, de ugyanakkor már valahol a lelkem mélyén érződött a megkönnyebbülés: lám vége az egésznek, és legalább tisztábban láttam.

– És magányosnak, üresnek érzed magad.

— Igen. A magánytól való félelem bennünk nőkben a legerősebb. Hány szép lány ment feleségül emiatt az útjába kerülő legelső férfihoz, és a mai napig bánja ezt a sietséget. A magány különösen akkor ijesztő, ha öregnek, betegnek képzeljük el magunkat. Ezt a félelmet bizony az anyatejjel szívjuk magunkba, és még abból a régi falusi életből származik, amikor valóban nyomor, keserves élet várt az egyedülálló nőre. De ma már nem. A nő ugyanúgy kenyérkereső, mint a férfi, emberek között van, és mindig akad munka számára öregkorában is. — Szima nyújtózott egyet, miközben gondolatai visszaszálltak a tegnapelőtti eseményekhez, de Rita megrázta a vállát.

— Mi van veled, te kis szerencsétlen? Ó, kalifa, csak nem szerettél bele valami távoli országbeli rabnőbe?

— Nem, csak összebarátkoztunk. Ilyen magas ni, és sokkal idősebb nálam.

— Ez számomra új, Szima! Te hiszel a nő és a férfi barátságában?

— Szeretnék hinni! Néha az az érzésem, hogy mi mai emberek, még nem nőttünk fel odáig. Mindenesetre két nagyszerű férfi is beszélt nekem a barátságról, és mi lett a vége… Az egyik hosszasan fejtegette, hogy mennyire vágyik egy nő-barátra; hogy manapság a kispolgári gondolkodásmód káros befolyása miatt teljesen megszűnt a nő és a férfi között a barátság; hogy milyen nagyszerű lenne barátkozni a szerelem minden kötelező igénye nélkül, mert ő már belefáradt a szerelembe. De semmi sem lett az egészből!

— Talán lett volna, ha csúnyább vagy.

— Nem tudom. De meggyőződésem, hogy a barátság más, mint a szerelem: a barátság kötelező viszonosságot igényel. És egyenlőséget bármi áron. De nem egyformaságot. Érted?

— Persze, és azt hiszem, igazad van, Szima. No de mesélj valamit a kalifa rabnőjéről?

— Azért szeretem az ilyen embereket, mert dolgosak — a szó legteljesebb értelmében!

— Mint az apám és az anyám! — kiáltott fel Rita. — Anya azt mondta, hogy sohasem érez fáradtságot, ha valami érdekes dologról vagy sürgős ügyről van szó.

— Elegem van már az olyan emberekből, akik azt tartják magukról, hogy mindent megtettek a családjukért, az államért, saját magukért. Ezek gyakran naplopók, csak titkolják…

— Aztán mégis hány éves a rabnőd?

— Már nem fiatal, őszintén szólva, sokkal idősebb nálam.

— Nem tudom, nem tudom — csóválta fejét Rita rosszallóan.

— Csalódottnak látszol. Mi nem tetszik?

— Meg mernék esküdni rá, hogy szerelmes vagy, Szima. De én mindig azt hittem, hogy egy igazi, hozzád való férfiba szeretsz bele, aki számára te istennő leszel, aki remeg majd a vágytól és a türelmetlenségtől. Aki csupa fantázia, leleményesség, aki szüntelenül imád és rajong érted. De egy idősebb… Tudom: a tudás, az élettapasztalat, a nagyfokú figyelmesség, rengeteg élmény… De akkor is eltörpül a nagyszerű ifjúi szerelem mellett.

— Megfeledkezel arról, hogy jómagam sem vagyok már oly fiatal, aztán meg… ezeket én már ismerem. És ha tudnád, milyen gyorsan kopik le az újdonság máza, ha nincs meg a kölcsönös megértés. És persze számomra még az is szükséges, hogy mindkettőnknek tág legyen az érdeklődési köre, a férfi pedig méghozzá nagy tudású is legyen.

– Én mást várok. Állandóan rólam ábrándozzon, szüntelenül rajongjon értem, legyen féltékeny, legyen benne bizonyos fokú férfias vadság, hogy egyszerre erezhessem magam istennőnek és alázatos rabnőnek!

— Az ilyesminek rossz vége szokott lenni, Rita! Rég a múlté már a kalózok és a lovagok kora. Életed párja főleg arra ügyel, majd, nehogy többet dolgoztasd, mint amennyit te magad végzel.

— Ne nevess, kalifa, én ezt nagyon is komolyan mondtam. Ha nem sikerül, újfent visszaszerzem a szabadságomat.

— A szabadság csak a legteljesebb magányban lehetséges. Ezt gyakran nem fogják fel az emberek, te sem. Inkább igyunk egy teát. Aztán miféle, a kalifát érdeklő ügyről van szó?

Rita elmesélte azt az esetet, amely izgalomba hozta minden tanítványát a leánykollégiumban. Egy fiatal, törékeny, halvány arcú lány, Nágya beleszeretett egy fiatal, délceg, öntelt “újsütetű” pilótába. Egyiküknek sem volt szobája, ezért Nágya barátnői összébbhúzták magukat és átengedtek egy kis szobát a fiatal párnak a leánykollégiumban arra az időre, amíg nem találnak lakást. Azon az éjszakán, amikor Nágya barátnői a lakodalom után a takarítást végezték, visszataszító jelenetnek voltak a tanúi. Kicsapódott a fiatal pár szobájának ajtaja. A sebtiben felöltözött pilóta a kezében bőröndöt tartva megfordult a küszöbön és ocsmányul elkáromkodta magát. Ifjú felesége, keservesen bőgött és belecsimpaszkodott bősz férjének karjába, de az durván félrelökte, úgyhogy Nágya térdre esett. “Kurva!” — ordított rá a pilóta, aztán kirontott a leánykollégiumból és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy beleremegtek az ablaküvegek.

A barátnői Nágyához szaladtak, felemelték a földről, az ágyra ültették, paplannal betakarták. Az összefüggéstelen szipogásból annyit sikerült kihámozniuk, hogy Nágya nem volt szűz, de ezt nem merte elárulni szerelmesének. Azt hitte, hogy valamiképpen csak sikerül eltitkolnia azt, ami egy kérészéletű és szerencsétlen szerelem nyoma volt. Ám a pilóta úgy érezte, hogy legszentebb érzéseiben sértették meg, hogy meglopták és becsapták. Semmiféle rimánkodás sem hatott a féltékeny férfira, nem is jelentkezett többé. Nágya pedig súlyos depresszióba esett. Szegény lány napokon át a sarokban gunnyaszt: barátnői visszavették régi szobájukba. Ha nincs otthon senki, Nágya nem gyújt villanyt, semmit nem eszik. Valamit tenni kell, fel kell rázni dermedtségéből.

– Én megpróbáltam, a lányok is, de nem sikerült. Mi volna, ha eljönnél és beszélnél vele? Nágya ezt az egyet hajtogatja: az élete nem ér semmit, saját maga rontotta el, kinek kell az ilyen?

— No de az a pilóta is milyen korlátolt! — háborgott Szima.

— Próbáld másképpen nézni a dolgot, őt így nevelték. A férfiak azt tartják: nagyon fontos, hogy ő legyen az első. Bármelyik regényben ezt olvashatod.

— Nem találsz mást, csak ócska könyveket, amire hivatkozz?

— Miért ócskák? Lapozz bele némelyik szovjet könyvbe-ott is minden főszereplő nagyon érzékeny ebben a vonatkozásban. Isten őrizz, hogy a hősnőnek a múltjában legyen egy férfi, mert akkor elkezdik kínozni, megalázni. Mit vársz te a pilótától? Azt várta, hogy minden úgy legyen, ahogy neki tanították. Az az ostoba Nágya pedig gyáva volt és nem merte neki megmondani!

— A könyvekkel kapcsolatban igazad van. Margarita. De ami a gyávaságot illeti… Mit csináljon? Álljon vigyázzba, és jelentse: tudod, én nem vagyok szűz, ha akarod, szeress, ha nem akarod, ne szeress? Van ebben valami undorító…

— Ugyanakkor semmit sem mondani szintén nem helyes. Mintha bujkálnál az elől, aki szívednek a legkedvesebb a világon — vágott vissza Rita.

— No igen, így sem jó, úgy sem jó. Hát akkor hogyan? — töprengett Szima. — Megvan, eszembe jutott valaki, aki a borotva éléhez hasonló legfinomabb vonalról beszélt, amely két bizonytalan szélsőség között húzódik. Margarita, én felhívom és megbeszélem vele Nágya dolgát.

— Ki az? Jaj, Szerafima, miért van egyszeriben szükséged mások tanácsára? Megbutultál volna?

— Te ne beszélj butaságokat!

— Végül is, ki az az ember? Akadémikus, professzor?

— Nincs ilyen magas rangja. Tudományos munkatárs vagy orvos, nem tudom pontosan.

A geofizikus professzor hevesen ostromolta Andrejevet, hogy közölje vele Girin címét. Andrejev azt hajtogatta, hogy még nem tudja, hol lakik a barátja, aki nemrég érkezett Moszkvába, és hogy a címnyilvántartó sem tud felvilágosítást adni: Girin bizonyára még csak ideiglenesen jelentkezett be. A geofizikus szitkozódásba tört ki.

— Natasa megöl, ha cím nélkül megyek haza. Azt mondja, hogy még soha senki iránt nem érzett ilyen határtalan hálát.

— Girin viszont azt mondaná erre, hogy ez a pszichikum túlterheltségének a következménye. Orvosságot javasolna, hogy megszüntesse ezeket a vad kitöréseket.

— Próbáld csak ezt mondani Natasának, amikor fiúnk már fel tud kelni. Egy rövid gyógyszeres kúra, kétszeri hipnózisos kezelés, és megtörtént a csoda! — kiáltott fel a geofizikus.

– Éppen az a szép, hogy nem történt csoda. Egyszerűen — az orvos józan esze, tudományos felkészültsége tette ezt. De már eszembe is jutott, hogyan tudhatod meg a címét: hívd fel az intézetét, véletlenül emlékszem a nevére. Csak hát megmondom neked, hiába fárasztod magad.

— De hiszen Natasa számára… Nem, nem, hazudok, az én számomra is fontos…

— Verocska, tessék egy óriási bonbon. A munka befejezésének örömére akár össze is csókolózhatnánk… Különben hát nem érdemes, mert a vőlegényed nagyon haragos — mondta elkomorodva Szergej, az egyetemista, Girin segédje. — És most mi következik, Ivan Rogyionovics? A maga kísérlete?

— Igen. Annyi anyagot dolgoztunk fel a professzorunk számára, hogy három hónapig ki sem látszik a munkából. A megállapodásunk értelmében most már használhatom a laboratóriumot… és igénybe vehetem magukat, ha kedvük van hozzá.

— De még mennyire van! Az eidetikára gondolt?

— Eltalálta. Érdekes embereket válogattam össze.

— Tulajdonképpen mi is az? — kérdezte a laboránsnő.

— Néha előfordult rendkívül erős vizuális képzelgés. A gondolati képek oly megdöbbentően élénkek és életszernek, hogy reálisabbaknak hatnak, mint a valóságos élet. Ha egy ilyen ember elé vásznat feszítünk ki, mesélés közben szinte kivetíti a vászonra a gondolati képeket, mintha csak egy ablakon keresztül látna valamit, ami a valóságban történik.

– És ez a létrejött kép változatlan marad az agyában?

— Rendszerint. De az is előfordul, hogy egymásután váltakoznak a képsorok, alkalmasint az elképzelt esemény fejlődésének megfelelően.

— Ez igen! Szeretnék ilyen képességgel rendelkezni.

— Nincs kizárva, hogy magánál is előfordult már. A belső látás egyáltalán nem ritka jelenség, sok gyereknél tapasztalható, akik később elvesztik ezt a képességüket.

— Fogadjunk, Verocska, hogy nálad még sohasem fordult elő — szólt közbe Szergej.

— Honnan gondolod?

— Különben okvetlenül belém szerettél volna.

Girin mosolyogva hallgatta fiatal munkatársainak baráti évődését, de közben az előtte álló kísérleteken töprengett. A vizsgált probléma lényege az, hogy egyes esetekben a gyerekek eidetikus képzelgése több információt tartalmazott, mint amennyit valamennyi — rendelkezésükre álló — módszer segítségével a külvilágból meríthettek. Az idealisták ezt az információ-többletet vagy az anyagtalan pszichikai érzékelések valamiféle világának létezésével magyarázták, ahonnan a kisgyerek lelke állítólag a legszokatlanabb értesüléseket kapja, vagy még inkább — a halál utáni lélekvándorlásról szóló tanításnak megfelelően — az előző élet emlékével. A tudomány természetesen nem fogadhatta el ezt az idealista “magyarázatot”. Ám a misztikum határozott megcáfolásához ki kellett dolgozni az igazi magyarázatot. A kibernetika fejlődésével kezdtek kirajzolódni a gondolkodás és memória sok érthetetlen folyamatának látható anyagi körvonalai. Girin most már hozzáfoghatott a kísérletekhez, jóllehet még csak kereste a módszert és nem érte el azt a céltudatosságot, amely a tudományos vizsgálatokra jellemző, de már számos tényt gyűjtött össze. Olyan felnőtt embereket kellett találnia, akik megőrizték eidetikus képességüket, akik önként alávetik magukat a kísérleteknek és akik le tudnák írni érzékeléseiket. Talált ilyeneket: egy egyetemista lányt egy mérnököt, egy festőművészt meg egy villanyszerelőt. Mindnyájan égtek a vágytól, hogy a tudomány hasznára lehessenek, úgyhogy Girinnek csak időre volt szüksége, helyesebben — szabad laboratóriumra. Most hát itt az alkalom!

— Magát keresik, Ivan Rogyionovics! — kiáltotta neki a laboránsnő a laboratórium túlsó végéből és átadta a kagylót.

Girin nem jött rá rögtön, hogy kié ez a halk hang, és hogy milyen nagy örömet jelent a számára ez a hívás. Beszélgető partnerének hangjából világosan kiérezte az izgalom árnyalatát, ami azt súgta neki, hogy a beszélgetés a hívó fél számára sem volt közömbös, és ettől még jobb kedve kerekedett. Azt felelte, hogy őneki a mai nap a legalkalmasabb, mert holnap megkezdődnek a kísérletek. A lány beleegyezett. Girin egy darabig még ott állt a telefon mellett és azt számolgatta, hogyan is áll az idejével. Itt talált rá az egyetemista, aki az előző munka után maradt feljegyzéseket, diagrammákat, látómezősémákat, a kísérletek jegyzőkönyvének fogalmazványait szedegette össze.

— Holnap elkezdjük, Ivan Rogyionovics?

— Okvetlenül. A szerelőt reggelre rendelem be. Majd felhívom.

— Mit készítsek be? Csak vásznakat, ceruzákat és a szokásos orvosi felszerelést?

— Nem. Vera készítse elő a nagy encefalográfot is. Elektródákat csak a fej hátsó részére rakunk, mégpedig tizenegyet. Gyógyszereket majd én hozok, fecskendőt is, jobban szeretem a sajátomat használni.

— A lyserginsavat tehát nem a szájon át juttatjuk a szervezetbe?

— De a szájon át. Csak hát minden előfordulhat. Milyen jó, hogy szóba került: mindenesetre készítsen be oxigént, palackot és maszkot, nem pedig párnákat.

— Tehát…

— A kísérletet emberen végezzük, így — jóllehet veszélytelen — semmiről sem szabad megfeledkeznünk-felelte türelmetlenül Girin. — A pszichikum néha nagyon furcsa dolgokat művel… No, nekem mennem kell. Maguk is fejezzék be a munkát, pihenjék ki magukat jól. Sétáljanak, menjenek moziba, vigye haza Verocskát vízibuszon. Ritka szép, meleg esténk van. A viszontlátásra.

Amikor az egyetemista és a laboránsnő kettesben maradtak, összenéztek.

— Méghogy ma szép meleg esténk van! Olyan hűvös az idő, hogy felöltő nélkül ki sem lehet lépni — mondta meglepődve az egyetemista.

Verocska mosolya oly sokatmondó volt, hogy Szergej felkiáltott:

— Csak nem a lány hívta fel?

— De igen. Hogy te még milyen buta vagy, Szerjozsa!

— Nem hiszem. Ezt te csak kitaláltad. Hát elcsavarhatja valaki a fejét egy ilyen gondolkozó gépnek, mint Ivan Rogyionovics? A fejemet teszem rá, hogy ez újabb kísérleti alany!

— Ha annyira fölöslegesnek tartod a fejedet, csak tedd rá. Én a te helyedben a kisujjamat sem kockáztatnám.

— Ejha! Aztán milyen… a hangjából ítélve?

— A hangja kellemes, udvarias és nyugodt.

– Én nem ezt kérdeztem. Hány éves — ha már ennyire belelátsz mindenkibe?!

— Hát hogy is mondjam… A hangja eléggé fiatalos. No de elég a locsogásból! Gyerünk, indulás! Teljesítsd a parancsot — vigyél haza vízibuszon.

Girin késő este ért haza.

Sokáig sétált Szimával a Vorobjevszkij műút hársfasorában. Szima a szerencsétlen Nágyáról beszélt. Girin megígérte, hogy mihelyt megtartja előadását a képzőművészeknek, utána megmutatja Szimának a középkor történelmének kevéssé ismert lapjait. Elmennek a könyvtárba és megismerkednek azzal a szörnyeteggel, amely a legnagyobb gyötrelmeket és károkat okozta Európa asszonyainak. A szelíd Nágya boldogságát szétromboló féltékenység és gonoszság gyökerei ide nyúlnak vissza. Girin arra gondolt, hogy ennek az összefüggésnek a megértése bátorságot önt majd Szimába és az ő révén Nágyába is, aki így könnyebben kiheveri szerelmi bánatát.

Girin feltette Szimát a trolira, aztán a lelkét felzaklató emlékein rágódva gyalog indult haza.

A lakásban már rég aludt mindenki. Girin óvatosan levetette felöltőjét, és az asztalhoz ment. A falon színes reprodukció függött. Háttal a sötét éjszakának, erősen megvilágítva egy fehér Pierrette — jelmezes lány ült keresztbe tett lábbal az asztal szélén, és hátradőlve egy rózsát tartott a magasba. A vékony anyagon áttűnt viruló testének vonala. Arcának egy részét félálarc rejtette el… A kurta, habkönnyű szoknyácska alig takarta a keresztbe tett és behajlított lábat…

Girin leakasztotta a falról a reprodukciót, aztán úgy tartotta, hogy az üvege ne csillogjon, és elolvasta a jobb alsó sarkában levő versidézetet:

A fájó emlékek összeszorították Girin szívét, de elhessegette őket, mert eszébe jutott, hogy különösen a régi emlékek nagyon alattomosak…

Aztán sokáig elnézegette Szerebrjakova alkotását, a heverő fölött függő nagy balerinaportrét. A múlt századi romantikus mesék habkönnyű jelmezét viselő lány egy kissé lehajtja fekete hajfürtökkel keretezett arcát; tekintete szomorúan merengő. Girin elkomorult, mert eszébe villant valami, de aztán felderült az arca, az asztalhoz lépett és a mappából előhúzott egy rajzot, és felszögezte a leakasztott Pierrette-kép helyére. A kép, amelynek színei élénkek és tiszták voltak, egy táncosnőt ábrázolt, aki bal lábának ujjhegyén áll, jobb lábát pedig térdben behajlítva, magasra felhúzva tartja. Meztelen karjáról hosszú, vörösbarna színű sál omlik alá. Szeme hosszúkás, arca kerek, a jobb vállához simul. Girint meglepte, hogy ez az arc mennyire hasonlít a Szimáéhoz, és ennek megörült. A táncosnő sötétlila trikónadrágot, feszes zöld blúzt, hátán pedig áttetsző szárnyacskákat viselt. Truhanova a Bukott Angyal szerepében — hirdette a felirat rajta.

5. FEJEZET

Két lépcsőfok a szépség felé

A Kropotkinszkaja utcai kisterem a várakozás ellenére zsúfolásig megtelt, főleg fiatalokkal. A művészvilág idős és elaggott “fejeseit” — unott vagy szándékosan megvető arckifejezésükről — rögtön fel lehetett ismerni az első sorokban. Girin már nemegyszer találkozott olyan emberekkel, akik magukra öltik a szovjet társadalomtól oly idegen, ostoba kevélység álarcát. Fürkésző tekintetét végighordozta a termen, és az ő figyelmét sem kerülte el semmi, akárcsak egy naturalista festőét — ekkor a hatodik sorban meglátta Szimat, aki magasan feltartotta gömbölyű, kemény állat, hogy átnézhessen a fejek fölött. Az öröm halvány szikrája lobbant fel Girinben és ez elárulta, mennyire vonzónak találja ezt a lányt.

…Girin elfojtotta mosolyát és fellépett a katedrára, de közben le nem vette a szemét Szimáról, akinek arcát őszinte öröm ragyogta be.

Az elnöklő férfiú bejelentette, hogy kezdődik az előadás.

— Beszédemet nem nevezném előadásnak — kezdte lassan, jól hallhatóan Girin. — Amikor végigjöttem a termen, hallottam néhány megjegyzést, amelyeket énrám és az előadásomra tettek. Némelyek, a legfiatalabbak, azt mondták, hogy szívesen meghallgatják, hogyan vesézik” ki a nagyképű és ködösítő embereket. Mások, az idősebbek, kijelentették, hogy élvezettel készítik ki a doktorocskát, aki fejébe vette, hogy kioktatja a képzőművészeket. Biztosíthatom önöket, nem azért jöttem ide, hogy kioktassak, kivesézzek bárkit is, vagy hogy engem kikészítsenek.

Ez nem gyűlés, amelyen politikai ellenfelek mérik össze erejüket, nem ítélőszék és nem stadion. Értelmes és tudásra szomjas emberekkel együtt szeretnék eltöprengeni az emberi természet igen-igen nehéz kérdésein. Lehet, hogy a tudomány az emberiség egész eddigi történelme folyamán először teszi lehetővé e kérdések megoldását.

A hallgatóság lecsendesült — felkeltette érdeklődését a szokatlan előadás. Girin így folytatta:

— 1908-ban az Égei-tenger fenekén, Thíra sziget közelében a búvárok egy i. e. első századból származó ógörög hajó maradványaira bukkantak. Az időpont nincs pontosan megállapítva. A hajóból számos egyéb tárgyon kívül kiemeltek egy furcsa bronzgépezetet: a fogaskerekek bonyolult szövevényét, amely bizonyos mértékben a koloncos órára emlékeztet. A tudósoknak egy fél évszázadig nem sikerült megfejteniük ennek a gépezetnek a titkát. Csak most derült ki, hogy sajátságos számológép, amellyel a bolygók mozgását számították ki: ez igen fontos volt akkoriban a csillagjóslások szempontjából.

De most nem a gépről van szó, hanem arról, hogy mindaddig nem tudtunk rájönni a rendeltetésére, amíg magunk nem alkottunk hasonló, természetesen sokkal tökéletesebb szerkezeteket. Évezredek óta állunk értetlenül nem egy primitív gép előtt, hanem az igen tökéletes és bonyolult biológiai gépezetek előtt, amelyeket ugyanazok a fizikai, kémiai, mechanikai törvények irányítanak, mint bármely általunk létrehozott gépet. Csak a legutóbbi években — századunk negyvenes-ötvenes éveiben — szárnyalt hallatlanul magasra a tudomány, és szélesedett ki határtalanul látóhatára. Az egész emberiség meggyőződhetett hatalmáról, amely tőlünk függ, hogy gonosz-e, vagy jó.

A tudomány lendülete erőt ad nekünk ahhoz, hogy hozzáfogjunk a természet legbonyolultabb alkotásának, a gondolkodó lénynek, az embernek a tanulmányozásához. Már korábban is tanulmányoztuk az embert, de naivul azt hittük, hogy egy közönséges műtőkés, egy mérleg és holmi primitív vegyi elemzés megoldhat olyan kérdéseket, amelyeknek a megértéséhez kvantummikroszkóp, elektronikus analizátorok és számítógépek szükségesek. A biológia és az emberről szóló összes tudomány számára lehetővé vált, hogy feltárja a szervezetnek számunkra azelőtt hozzáférhetetlen sajátosságait.

Girin beszélt az állatok történelmi fejlődésének mérhetetlen hosszú útjáról, amely végül az ember kialakulásához vezetett. Beszélt a sok millió igen finom kapocsról, amelyeknek a külvilággal összekötő szálai át- meg átszövik a szervezet valamennyi sejtjét, amelyek a fény, a hő, a hang körülöttünk száguldó és vibráló áramlataira és különböző molekuláris és mágneses kisugárzásokra reagálnak. Beszámolt az öröklési mechanizmusokról, amelyek nemcsak az új ember létrejöttéhez szükséges összes információt adják tovább, hanem a letűnt nemzedék rengeteg emlékét is, amelyek az ösztönökben és az agy tudatalatti működésében tükröződnek…

…Az ember tudatalatti területe igen nagy. Még elképzelnünk is nehéz a benne rejlő ösztönös emlékezet befogadóképességét. A vadember életében a tudatalatti pszichikai folyamatok elsőrendű szerepet játszanak a fajfenntartásban, és az állatok sokkal nagyobb mértékben automatizáltak, “robotizáltak”, mint ahogy azelőtt képzeltük…

— A szépről, az esztétikáról, az erkölcsről alkotott fogalmaink alapjai mélyen a tudat alatt nyugszanak, és ahogy a gondolkodás folyamán érintkezésbe lépnek a tudattal, alakulnak át értelmes képekké és érzésekké. Elnézést, tudom, hogy nem eléggé világos a magyarázatom. Ezzel be is fejezhetném hosszúra nyúlt előadásomat. Csak még azt szeretném hozzátenni, hogy a szép érzékelése, az esztétikai élvezet és a jó ízlés mind a sok millió előttünk járt nemzedék tudat alatt elsajátított élettapasztalata, amely arra irányul, hogy kiválasszuk azt, ami a legtökéletesebben van felépítve, ami a leguniverzálisabb, a legelőnyösebb a létért való küzdelem és a fajfenntartás szempontjából. Ez a lényege elsősorban az ember vagy az állat szépségének, mivel számomra, a biológus számára ez könnyebben megfejthető, mint a hullámvonalak tökéletessége, az épület arányai vagy a hangok harmóniája.

Girin elhallgatott. A terem felmorajlott, és abban a pillanatban felállt egy rövid kecskeszakállas kövér férfi.

– Úgy látom, hogy ön az esztétikánkat holmi tudat alatti érzések szintjére süllyeszti. Ez kegyetlenebb, mint az egész Freud! — Aztán a hallgatóság felé fordult, mintha meg akarná osztani vele felháborodását.

Girin nem hagyta, hogy kimondja a következő, nyilván alaposan előkészített mondatát.

— A süllyesztés kifejezés nem felel meg a valóságnak. Ne játsszunk üres szavakkal. Azt hiszem, hogy a szép érzékelésének alappillérei a tudat alatti emlékezetünkben gyökereznek és nem holmi természetfölötti sugallat következményei, hanem számtalan nemzedék nagyon is reális, rendkívül hosszan tartó tapasztalatainak szülöttei. Ami pedig Freudot illeti, itt valami félreértésről van szó.

Freud és követői ugyanazt az anyagot használták fel, amelyet én, vagyis az ember pszichikai tevékenylégét. De Freud, aki lemerült a lélek mélyére, be akarta bizonyítani cselekedeteink állati, primitív motívumait. Freud azzal, hogy a pszichikum alapjait négy-öt érzékre egyszerűsítette le, a legprimitívebb módon eltorzította a valóságot. Elvetette az öröklődési információ egész roppant bonyolult kapcsolatát és teljesen figyelmen kívül hagyta a társas ösztönök nagymérvű befolyását, amelyet sok millió éves kiválasztódás rögzített. Ez amellett, hogy gondoskodott az utódlásról, lerakta pszichikumunkban az önfeláldozás, a gyengédség és az altruizmus szilárd alapjait, amelyek megzabolázták a sötét állati önzést. Freud és követői miért feledkeztek meg arról, hogy az ember már ősember korában ki volt téve a társadalmi jellegű természetes kiválasztódásnak? Hiszen főként azok a közösségek maradtak fenn, amelyeknek a tagjai szilárdabban kiálltak egymásért, képesek voltak a kölcsönös segítségnyújtásra. A freudisták az ember egész tényleges őstörténetét elhagyták, és megmaradt nekik — akárcsak a porig leégett ház kéményei — néhány elemi ösztön, amelyek inkább a bárgyú puhányokra, semmint a gondolkodó lény igazi pszichológiájára vonatkoznak. Nekem mint dialektikus materialistának, szovjet biológusnak az a feladatom, hogy rájöjjek: az érzések és a gondolkodás primitív alapjaiból hogyan képződik, válik reálissá és anyagivá mindaz a nagyszerű, szép és magasrendű, ami az embert emberré teszi és ami megkülönbözteti a freudi iskola szüleményeitől, a szörnyetegektől. Világos?

— Lehetséges — felelte homlokát elégedetlenül ráncolva a szakállas művész. — Csak nem azt akarja mondani, hogy a szépség, különösen az ember, a pompás emberi test szépsége csupán az anyatejjel magunkba szívott érzés, amellyel tisztázzuk, hogy a berendezés szabályos-e és alkalmas-e a fajfenntartásra? Ez már afféle állattenyésztés, és sértő, különösen a nőkre nézve!

— Tegye még hozzá, hogy embernek lenni is szégyen, mert vannak belei, azokkal együtt meg bizonyos szükséges funkciók, és hogy mindennap enni kell — válaszolta Girin nyugodt hangon és — ahogy azt Szima látta — egy kissé szomorúan. Szavai hangos nevetést fakasztottak a teremben.

Ez a felfogás nem új — folytatta. — Századunk elején a tudósok körében divatban volt szemére vetni az embernek a tökéletlenségét, a természetet pedig, amely létrehozta, ostobának tartani. Az emberi szem tanulmányozása közben például még Helmholtz is így kiáltott fel: “De rossz optikus az Úristen! Én sokkal jobb szemet alkottam volna!” A nagy tudós csak a formális gondolkodásmódja miatt mondott ostobaságot. Helmholtz még távolról sem ismerte a természet dialektikáját, különben rájött volna, hogy a szemnek többféle rendeltetése van, amelyek olykor teljesen ellentétesek, mint például a fényérzékenység és a látásélesség, ugyanakkor csodálatosan ki tudja egyensúlyozni ezeket az ellentéteket. Mi pedig, akik nagy utat tettünk meg Helmholtz óta, még mindig nem rendelkezünk olyan műszerekkel, amelyek a fénynek csupán két-három kvantumát érzékelik, mint a szem. A szem optikai tökéletlenségét pedig a látás tapasztalatával maga az agy csodásan korrigálja. Tehát az emberi szervezet igen bonyolultan és nagyszerűen van felépítve, de annak az anyagi világnak alkotása, amely kettős, dialektikus felépítésű. A szervezet maga is sok ellentmondásból áll, amelyeket kolosszálisán hosszú fejlődés útján küzdött le. A szervezetnek semmilyen lehetősége sincs arra, hogy túljusson az anyagi világ határain, ezért valamennyi érzésünk, fogalmunk, ösztönünk- reagálás a nagyon is anyagi dolgokra, így van ez a szép érzékelésével is: az a nagyon reális és fontos dolgok visszatükröződése, ha a nemzedékek öröklődési, tudat alatti emlékezetében rögződött és világszemléletünk egyik alappillérévé vált — másként ez nem lehet, különben visszasüllyednénk az idealizmus állóvizébe. Ha pedig így van, akkor a szép érzékelésének alapvető törvényszerűségei alávethetők a tudományos kutatásoknak. Azelőtt ez lehetetlen volt, de most eljött az ideje!

— Hihetetlenül nehéz! — kiáltott közbe valaki a hátsó sorokból.

— Persze, hogy nehéz! Minden, ami új és ismeretlen, nehéz. Nem kétséges, hogy ha önök, a szépség alkotói és felhalmozói összefognak a tudósokkal, közös erőfeszítésük hamarosan a szépnek alapos megismeréséhez vezet.

— De minek? — kérdezte hunyorogva és egy kissé gebeszkedve egy magas nő, aki közvetlenül a katedra előtt ült.

— Valóban, minek is? — kérdezték egyszerre többen. — Hányan állították, hogy az ész a beavatkozásával megöli az alkotói ihletet.

– Önöket, művészeket talán nem érdekli, önöknek nem fontosak azok az okok, amelyeknek alapján az egyik tárgyat szépnek tartjuk, a másikat meg nem? Önöknek talán nem kell tudniuk, hogy mi is a szépség, a jó ízlés kritériuma, min alapszik az esztétikai élvezet? Önök nem szeretnék tudni éppen ezt, hogy elkerüljék a középszerűséget, az egyéni tévedéseket; hogy még jobban felvértezzék magukat a művészet újabb, magasabb csúcsainak eléréséért vívott harcban?… — Girin körülhordozta tekintetét a termen és összerezzent, amikor meghallotta Szima izgalomtól csengő hangját:

— Elég, ne vesztegesse az idejét, beszéljen nekünk ezekről a törvényekről. Akit nem érdekel, elmehet, vagy aludjon…

A lány utolsó szavait elnyelte a helyeslő moraj, nevetés és taps. Girin is elmosolyodott, amikor Szimára pillantott. A lány zavarba jött, és gyorsan lehúzódott két zord külsejű férfi háta mögé, akik az előadás kezdete óta moccanatlanul ültek a helyükön.

— Rendben van! — Girin hangja váratlanul harsant fel. — Akkor állapodjunk meg, hogy önök nem szakítanak félbe, bármilyen furcsának is találják a mondanivalómat. A végén majd az önök rendelkezésére állok, kérdezhetnek, kételkedhetnek, bírálhatnak.

Tehát a szervezetünket csakis valami nagyon is reális dolog hozhatja mozgásba, csakis anyagi talajon állhat. Önök, művészek például szemre állandóan összehasonlítgatják a vonalak kölcsönösen összefüggő hosszúságait, de hogyan csinálják ezt? — A beállott csendben Girin úgy folytatta: — Nem azért tettem fel ezt a kérdést, hogy megalázzam önöket és szemükre vessem, hogy nem tudják, én meg a bölcsességemet fitogtassam. Kevesen tudják elképzelni az igazi mechanizmusát egy olyan egyszerűnek látszó folyamatnak, mint két vonal összehasonlítása. Szemünkkel előbb az egyik vonalon, majd a másikon futunk végig. A hosszabb vonalon a szem hosszabb ideig fut. A szemünket mozgató izmokban több tejsav — fáradtságtoxin halmozódik fel, s ez agyunk és idegrendszerünk tapasztalata alapján a viszonylag nagyobb hosszúság benyomását kelti. A pontosság itt meghökkentő, mert a fáradtság-toxin mennyisége közti különbség elenyésző, jóformán alig néhány molekulányi. De ugyanakkor tökéletes anyagi alap, amely felhasználja a test izommunkájának vegyi folyamatát.

Az egész magasabb rendű állatvilágból az ember rendelkezik a legfejlettebb formaérzékkel, és e formát arányítani és érzékelni az említett szemizmok segítenek. Ezt az érzéket a természet felhasználja egy igen fontos feladat végrehajtásához: a különböző nemek kölcsönös vonzalmához. A legősibb földi gerinceseknél, a hüllőknél és a velük rokon madaraknál a legfontosabb érzék a látás, amelynek élessége néha meglepő: a kondorkeselyűk majdnem száz kilométernyi távolságból észreveszik a síkságon heverő dögöt. Igen élesen látnak a krokodilok és az apró gyíkok, általában, az összes “gyíkszabásúak”, a Sauropsidák, ahogy a zoológusok nevezik őket. A pikkelyek, a tollak tarkasága, furánál furább színezete vagy finomnál finomabb színárnyalatai a felismerés, a megkülönböztetés és a csalétek jelzései náluk. A madaraknak sokkal fejlettebb az agyuk, mint a hüllőknek, a hím színpompás tollöltözéke elbűvöli és meghódítja a nőstényt. Minél értelmesebb az egyed, annál hatékonyabb eszközöket kell alkalmaznia ahhoz, hogy rákényszerítse a másik nem egyedeit, főleg a nőstényeket, hogy alávessék magukat a természet akaratának. A színek meghatározott skálája valósággal hipnotizálja az erre érzékeny állatot.

Menjünk feljebb a fejlődés lépcsőjén. A magasabb rendű gerinceseknél — az emlősöknél, amelyekhez mi is tartozunk, a legfontosabb érzék a szaglóérzék lett, amely a vadállatok fő érzéke, jóllehet náluk a látás is elég fontos szerepet játszik a külvilág érzékelésében. A szag a legfontosabb eszköz, amellyel a különböző nemű állatok elbűvölik egymást. Az ember, akinek sokkal gyengébb a szaglóérzéke, ezt a hiányt tárgyi, binocularis látással pótolta, amellyel élesen érzékeli a mélységet és a formát. Számos ragadozó és a majmok rendelkeznek hasonló látással: ahhoz, hogy iszonyatos magasságban egyik ágról a másikra ugráljanak át, nagyon pontosan kell látniuk, akárcsak a zsákmány üldözése közben. Az emberi agy magas fokú pszichikai ereje még jobban kiélezte a látás tárgyiasságát. A forma érzékelése az embernél nagyon fontossá vált, és ezt a természet azonnal felhasználta ismét csak a fajfenntartás céljára. Mivel élesen érzékeljük a formát, a színek, a hangok és a szagok érzékelésén kívül hozzájutottunk azoknak az érzeteknek egész skálájához, amelyekből a szép érzékelése tevődik össze. A természetnek, miután felhasználta a forma érzékelését a nemek kölcsönös vonzódására, biztosítania kellett az önműködően helyes választást, ezért a formában, a színekben, a hangokban és a szagokban rejtjelezte a legtökéletesebbnek az érzékelését. Az embernek a fejlődés igen alacsony, állati fokán álló őse ekkor kezdte helyesen kiválasztani a legkülönb nőket vagy férfiakat. A nemi kiválasztás nemcsak intenzívebb lett, hanem a helyes irányba is kezdett hatni, egyszóval minden úgy ment, ahogy kellett a gyors előrehaladáshoz a történelmi fejlődésnek, a szervezet egyre nagyobb tökéletesedésének lépcsőjén. Később, amikor gondolkodni kezdtünk, ez az ösztönös választás, amely úgy volt rejtjelezve, hogy örömet szerezzen nekünk, a szépség érzékelése, vagyis esztétikai élvezet lett. A valóságban pedig ez olyan tapasztalat, amely milliónyi nemzedékben halmozódott fel annak meghatározásakor, hogy mi tökéletes, mi szabályos felépítésű anatómiailag, mi felel meg a legjobban hasznos, funkcionális rendeltetésének… Mechanizmus-igen! De ebbe a mechanizmusba a hosszantartó történelmi fejlődés betáplálta a szükségszerű tökéletesedés, a szebb, a jobb felé haladás programját. Ezért oly nagy jelentőségű a szépség az ember számára.

— Hát ilyen egyszerű volna az egész: csupán anatómiai célszerűség?! — tört fel egy aranyszőke hajú, de fekete szemöldökű szép hölgy szájából, aki a katedra közelében ült.

— Igaza van — felelte Girin. — Egyáltalán nem olyan egyszerű. Ezek az érzékelésnek csupán azok a fundamentális vázai, alapjai, amelyekre pszichológiánk és immár az egyéni alkattól, vérmérséklettől, tapasztalattól függő egyéni ízlésünk egész bonyolult skálája épül fel. De ezekből az alapokból kell kiindulni, és ha megtaláltuk bennük a szál végét, fokozatosan, óvatosan, lassan le kell gombolyítanunk az egész gombolyagot. Ez elképzelhetetlen a képzőművészek segítsége nélkül.

— De hiszen a képzőművészek ősidők óta foglalkoznak a szépség törvényeinek megismerésével, nem értem hát, miről is beszél — vágott közbe ingerülten a szakállas férfi.

— Ezek szerint semmit sem tudtam megmagyarázni — felelte Girin alig észrevehető gúnnyal. — Sajnálom, hogy nem hangsúlyoztam már a legelején: a képzőművészet sok ezer éves létezése óta egyetlenegy valóban tudományos kísérlet sem akadt a szépség érzékelésének magyarázatára. Szabályok, felmérések, áltudományos, álantropológiai német könyvek születtek, a műtörténészek, akik a művészet nyelvéből racionális fogalmakat faragtak, olyan szavakkal zsonglőrködtek, mint “térfogat, összefüggések, törvények”. Az emberi test arányait a tizenhetedik században ezerszer felmérte egy tudós apát. Fejet kell hajtanunk az előtt a titáni erőfeszítés előtt, amellyel az ókori Indiában, az ókori és újkori Európában, Kínában és Japánban próbálták megérteni a szépséget! De észre kell vennünk ezeknek a próbálkozásoknak teljes eredménytelenségét is, mivel a magyarázatot az emberen kívül keresték. Ma már teljesen világos, hogy a szépség érzékelése lényünk legmélyén rejlik. Tovább kell lépnünk és meg kell állapítanunk azokat az okozati törvényszerűségeket, amelyeknek alapján a meghatározott formák, vonalak, színek “gyönyörű szépség” gyanánt tükröződnek tudatunkban…

Miből induljunk ki, amikor feltesszük a kérdést: szép ez az ember? Fényes, sima és feszes bőr, sűrű haj, világos, tiszta szem, élénkpiros ajkak. Csakhogy ezek az általános egészség, a jó anyagcsere, a kitűnő élettevékenység közvetlen mutatói. Szép, egyenes testtartás, kihúzott váll, figyelmes tekintet, magas fejtartás, amelyet büszkének nevezünk. Ezek az aktivitás, a tetterő, a jól fejlett és szüntelenül tevékenykedő vagy edzésben lévő test — ahogy a fiziológusok mondják — az alertitás jelei. Nem véletlen, hogy a színészeket, különösen a filmszínésznőket, a táncosnőket, a próbakisasszonyokat, tehát mindazokat, akiknek fontos, hogy elbűvöljék a másik nemhez tartozókat, külön tanítják az alertre, vagyis hétköznapi nyelven feszes tartású járásra, állásra vagy ülésre. Megfigyelték már, hogy az állatok — a kutyák, a lovak, a macskák — milyen testtartásban a legszebbek? A legmagasabb fokú álért állapot pillanatában, amikor az állat magasra felágaskodik, fülét hegyezi, izmait megfeszíti. Miért? Mert az ilyen pillanatokban domborodnak ki a legélesebben a test aktív tetterejének jelei!…

De ez a szépségnek csak az első, jóllehet fontos lépcsőfoka. Menjünk tovább. Mi az, ami kétségtelenül szép az emberen? Mondjuk a nagy szemek, amelyek egymástól távol helyezkednek el, nem túl dülledtek, nem túl bent ülnek. Minél nagyobb a szem, annál nagyobb a recehártya, annál jobb a látás. Minél távolabb vannak egymástól a szemek, annál nagyobb a látás térhatása, annál mélyebbek a síkok. A legjobb, ha a szem a szemgödör közepén helyezkedik el. Szép az egyenes, sűrű, szabályos ívelésű fogazat, amely mechanikailag a legtartósabb és a legalkalmasabb a kemény növényi eleség vagy a nyers hús megrágására. A szép hosszú szempillák jobban védik a szemet. Még szebbnek tartjuk a szempillákat, ha felfelé görbülnek. Helyes a meglátásunk, mert a végükkel felfelé görbülő szempillák nem ragadnak vagy fagynak össze.

Igen kifinomult a belénk táplált anatómiai érzék. Tudat alatt rögtön megkülönböztetjük és érzékeljük a két nem ellentétes vonásainak szépségét, sohasem tévedünk abban, melyik nemhez mi illik. A bőr alatt erősen kidudorodó izmok szépek a férfiaknál, de a nőknél már nem tartjuk előnyösnek. Miért? Mert egy normális alkatú, egészséges nőn mindig jobban kifejlődik a zsírréteg, mint a férfin. Ez köztudomású, de vajon azzal ugyanígy tisztában van-e mindenki, hogy ez nem más, mint egyhónapos élelemtartalék arra az esetre, ha váratlanul beköszönt az éhínség? Nézzük csak meg, hol helyezkednek el a nő testén ezek a bőr alatti táptartalékok. Az alhason és a medence körül, következésképpen ez a tartaléktápréteg ugyanakkor hő és ütés ellen szigeteli az anyaméhben lévő magzatot. Ez a bőr alatti réteg egyúttal biztosítja a női testnek, a természet legszebb alkotásának lágy vonalait…

És végül a nemek közötti egyik legfontosabb ellentét: a széles csípő, amely a férfinál kifejezetten csúnya, a női testnek pedig egyik legszebb vonása.

— Réges-régen volt így! Ma már minden megváltozott, ez bizonyítja az ön tévedését. A szépségnek nincsenek örökérvényű törvényei! — szólt közbe kihívóan a szavakat elnyújtó, lomha mozgású nő, aki az imént azt kérdezte: “De minek?”

— Már vártam ezt az ellenvetést. Valóban: az emberiség történetében sok olyan időszak akadt, amikor az egészséges szépségideálokat átmenetileg egészségtelenek váltották fel. Valamennyi kultúra legnagyobb virágzása és jóléte idején a szépségideál az egészséges, a mai szempontból talán túlságosan is egészséges test volt. Ilyenek például azok a nők, akiket Kréta anyajogú társadalma, az ősindiai, dravida civilizáció vagy az ókori és középkori India szült. Érdekes, hogy nálunk Európában a középkorban a művészek, amikor először ábrázoltak meztelen testet, angolkóros nőket festettek, akiken erősen látszottak a betegség tünetei: nyúlánk, magas termet, keskeny csípő, lapos mell, lógó has, kidudorodó homlok. És ez teljesen érthető: a feudális városokban bezárkózva élő nők voltak a modelljeik, akik jóformán soha sem láttak napot, a táplálékuk pedig kevés vitamint tartalmazott. Gyakori volt a ritkás haj, a kopaszodó fej; majd éppen divatból szabaddá tették a homlokot a hajtól. És ez így tartott több mint két évszázadon át. A nők abbéli igyekezetükben, hogy a legangolkórosabb külsejű városi arisztokráciához hasonlítsanak, leborotválták a hajukat a homlokuk fölött…

A mai divat szerint szép a meghosszabbított, mintegy megnyújtott emberi test, különösen a női test; ezek a nők városiak, törékenyek, gyengék, nem alkalmasak a fizikai munkára, a sikeres gyermekszülésre és kevés erőtartalékkal rendelkeznek.

— Egyszóval ósdi az ízlése! — vágta oda epésen az előbbi nő.

– Én nem beszélek itt semmit az ízlésekről, és nem is tudom megítélni, helyesek-e azok vagy sem. A rengeteg városi típusú, edzetlen alkatú nő megjelenése, akik soha nem végeztek hosszú ideig fizikai munkát, szükségszerűen hatással van korunk ízlésére. Ejtsünk még pár szót a széles csípőről, felejtsük el szépségét, jóllehet a hellének gyakran mondták szenvedélyesen a nőknek: “Legyetek büszkék a csípőtökre!”…

Az anyának széles csípőjűnek kell lenni ahhoz, hogy minél csekélyebb legyen a csecsemő agyának károsodása, akárcsak ahhoz, hogy a legjobb állapotban hordhassa ki. Amint az emberek letelepedett életmódot kezdtek folytatni — Dél-Európa, Észak-Afrika, Ázsia barlangjaiban — megkezdődött az erős, széles csípőjű anyák kiválasztódása, akik azokat az egyedeket adták az emberiségnek, akik joggal kiérdemelték a homo sapiens, az értelmes ember elnevezést. Ez így zajlott le a világ minden részében…

…Bármit mondanak is a divat diktátorai és a mindenfajta “eredetiség” kiagyalói, amikor önök, művészek a férfiakat meghódító csábító nőt akarják ábrázolni komoly vagy mókás, bidstrupi formában, kit festenek meg, ha nem a széles csípejű, telt keblű, darázsderekú nőt? Nézzék meg a balerinák, tornászlányok, műkorcsolyázónők alakját, vagy az egészséges, a mindenféle munkához szokott falusi lányokat, és azt tapasztalják, hogy esztétikai érzékünk itt is hibátlanul rátapint a legmagasabb fokú célszerűségre.

Ezzel tehát megvizsgáltuk a szépség második fő fokát — a látszólag káros ellentmondások harmonikus megoldását, az egyetlen tökéletes lehetőségét, amely mint a borotva éle, mint a mutató hegye, az ellentmondások között ingadozik. Úgy látszik, ennek a vékony vonalnak megkeresésén keresztül jutunk el a szép megismeréséhez; ez a vonal a hosszú történelem folyamán alakult ki, és azt a tökéletességet jelenti, amelyet az élő gondolkodó lény, az ember ért el a természetben való fennmaradásával járó óriási nehézségek sokoldalú leküzdése során. Engedjék meg, hogy ezzel befejezzem!

Egy ideig néma csend uralkodott a teremben, aztán először az utolsó sorokban, majd mindenütt felhangzott a taps, a közönség helyeslőén felmorajlott, itt-ott közbekiáltások hallatszottak: “Nagyon érdekes!”, “Köszönjük, doktor!” Girin meghajolt, amikor lelépett a dobogóról, fiatalok tömör gyűrűje vette körül. Szima oda szeretett volna menni Girinhez, de kénytelen volt megállni és csak messziről hallgathatta a vitát.

A rövid szakállú férfi nagyon nekiveselkedett, és Girin csak hatalmas termetének köszönhette, hogy a felizgatott képzőművészek nem rohanták le.

— Régen, maga még kisfiú volt akkor — harsogta a szakállas —, élt Leningrádban egy Nyemilov nevű biológus professzor! írt egy könyvet “A nő biológiai tragédiája” címmel, amelyben azt bizonygatta, hogy a gyermekszülés oly végzetszerűen nehezedik a nőre, hogy soha sem emelkedik fel a férfi színvonalára. Nem érződik a maga minden kijelentésén Nyemilov bizonyos ö… ö hatása?

– Ítélje meg saját maga. Én semmilyen tragédiát nem látok a nőnél. Ellenkezőleg, mi férfiak sok tekintetben irigyelhetjük a nőt. A nemek közti eltérés nagyon is reális, tehát okvetlenül számolnunk kell vele. Itt rejlik ugyanis minden félreértés gyökere. Nem követelhetjük meg a nőtől azt, amire képtelen, vagy ami káros neki, de minden másban felveszi a versenyt a férfival napjainkban, amikor sok száz szakma áll előtte nyitva, köztük a tudomány is…

— Nos, ez halomra dönti az ön összes szellemes érveit! mondta kihívóan az a festőművésznő, aki szüntelenül sértegetni próbálta Girint, és egy tapasztalt csábító nő magabiztosságával mutogatta karcsú és csupasz lábát, amelyen tűsarkú cipőt viselt. — Az egész világ női — folytatta —, bármilyen is a divat és az ízlés, magas sarkú cipőjükben egyre korrigálja a fölöttébb bölcs természetet. És próbálja letagadni, hogy ez kevésbé szép, mint a mezítláb járás!

— Dehogyis próbálom, hisz valóban szebb — felelte Girin vidáman. — De tudnunk kell, hogy miért? Ön mit tud azon kívül mondani, hogy a magas sarok meghosszabbítja a lábat, és magasítja az apró termetű nőt? Csakhogy a magas nők is jobban mutatnak magas sarkú cipőben. Miért oly fontos a láb meghosszabbítása? A sarok lényege: nem egyszerűen a meghosszabbítás, hanem a láb arányainak megváltoztatása. Meghosszabbodik a lábszár: hosszabb lesz, mint a comb. A sarok megemeli a lábfejet. A magas lábfej pedig könnyíti a járást, akadályozza az elfáradást.

Ekkor egy széles vállú fiatalember, aki egy percre sem vette le szemét az orvosról, odanyomakodott Girinhez.

— Szeretném megkérni, hogy mondjon még egy példát arról az ellentmondásról, amely a történelmileg kialakult ember felépítésében fordul elő.

— Nem merem feltartani a jelenlevőket. Inkább keressen fel a lakásomon, ott majd elbeszélgetünk.

A fiatalember idegesen gyűrögette a noteszát.

— Ha lehetne, inkább most. Nekem még ma be kellene számolnom róla a fiúknak…

— Rendben van — engedett Girin. — Az emberi test függőleges helyzetével a gerincoszlopra helyeződött át a súlya egész elülső részének, amely most a felső része lett. A csigolyák, különösen a derékcsigolyák vették át a függőleges megterhelés súlyát, és ez a megterhelés igen nagy, amikor nehéz terheket cipelünk vagy emelünk fel. Ennek következménye az egyik legjellegzetesebb emberi betegség — a mindenféle kóros elváltozások a derékcsigolyákban, például az úgynevezett spondylosist. Érdekes, hogy ugyanilyen betegségben szenvedett a kihalt kardfogú tigris is: felső állkapcsában hatalmas kardszerű agyarak fejlődtek ki, amelyeknek csapásai alighanem igen erős, ebben az esetben nem függőleges, hanem vízszintes, de ugyancsak nagy megterhelést jelentettek a gerincoszlop tengelye számára. A kaliforniai aszfalttócsákban talált sok száz csontváz közül igen sokban fedezték fel a kardfogú tigris spondylosisának jeleit.

– És mi egyenlítette ki ezt az ellentmondást?

— Az, hogy kifejlődött a hasprésizom, amely a haránt bordaközi izmokkal együtt újabb támasztékot jelentett a törzsnek. A szobrokról ítélve, az ókori görög atlétáknál fejlődtek ki a legjobban ezek az izmok. Az embernek okvetlenül fejlesztenie kell ezeket az izmokat, mert minden esetben életbevágóan fontosak…

— Elég! — Egy magabiztos, piperkőc férfi nem éppen udvariasan félretolta a noteszos fiatalembert. — Nem foglalhatja le ennyi ideig Girin doktort. Mindenkinek sok kérdése van. Mi az oka annak, doktor, hogy nekünk esztétikai élvezetet szereznek a vonalak, a formák, a színek absztrakt kombinációi? Hogyan függ ez össze azokkal az érzetekkel, amelyekről az imént beszélt?

— Sehogyan. Én a szépérzékünknek csak egy részével foglalkoztam. Aztán meg figyelmeztettem is önöket, hogy csak az emberi test szépségének érzékeléséről lesz szó.

— Elnézést, de nem voltam itt az előadás elején. De hát mégis mi a véleménye az absztrakt művekről? Csak nem akarja tagadni bizonyos esztétikai hatását.

— Persze hogy nem. De szerintem — hangsúlyozom, hogy csak mint biológus és pszichológus beszélek- az absztrakt tárgyak hatásának lényege az, hogy azok emlékeztető jelek. Vagyis az emlékezet támpontjai, kiinduló pontjai, mint amilyenek gyakran az illatok.

— Tehát megyünk az utcán, egyszer csak enyhe füstszagot érzünk, és agyunkban máris egy egész jelenet rajzolódik ki…

– Ön teljesen pontosan magyarázta meg az emlékeztető jel lényegét. Ilyen jelekből pedig rengeteg lehet. Egy részük a nemzedékeknek ugyanahhoz a tudat alatti emlékezetéhez tartozik. Például a tűz alakja, a méz színe, sebesen folyó víz hangja. Még több az ösztönös jel, amelyeket az egyedi élettapasztalat, néha elemzés nélkül, a gyerekkor óta halmozott fel.

— Hadd kérdezzek valamit-szólt közbe egy rikácsoló hangú nő. — Tehát az emberi test szépségének érzékelése — hogy úgy mondjuk — a fiatalságra épül? Igaz?

— Tökéletesen!

— De hát mi legyen az idősebbekkel? — A kérdés nem tartozott éppen ide, de őszintén hangzott.

— Maradjanak minél tovább fiatalok — válaszolta elmosolyodva Girin. — Az embernek erre minden lehetősége megvan. A fiatalság nemcsak egy életkor privilégiuma: a testszövetek erősségét és keménységét jelenti. Különösen a feszes, sima bőr fontos. Mindezek a nagyszerűen beszabályozott szervezet kitűnő fizikai állapotának mutatói, s ez a szervezet még öreg korban is meglepően fiatal tud maradni. A helyes és szigorú életrend, az edzések…

– Életrend, edzések! — kiáltott fel megvetően a hosszú lábú nő. — Hát a szabadság és a pihenés? Az ember boldogságra született, ön pedig életrendet ír elő neki!

– Én írom elő?! — tiltakozott Girin. — Az ember a fejlődés során súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül és győztesként került ki belőlük. De ennek a győzelemnek a másik, az árnyoldala, hogy szervezete igényli a megpróbáltatásokat és a nagy megterheléseket. És ha nem kényszerítjük munkára, s időnként nem korlátozzuk a táplálkozását, elkerülhetetlenek a rendellenességek és a megbetegedések. Ha ön egészséges és kemény életet élt, őseitől kitűnő szervezetet örökölt, az elkerülhetetlenül leromlik gyermekeinél vagy unokáinál, ha nem gondoskodik rendes tevékenységéről. Vagyis dolgozni kell, fizikai munkát is végezni, sportolni, diétázni. Mindezért cserébe kapjuk a szépséget és az egészséget, hát ez kevés? Gyakorlatilag mindenki elérheti, hogy teste szép legyen, olyan rugalmasan korrigálódnak fogyatékosságaink, ha még nem nagyok, és ha idejében hozzálátunk a kijavításukhoz. A példa itt áll önök előtt. A polgárháború idején árvaságra jutottam, sokat éheztem és nagyon girhes gyerek voltam. Ma pedig, láthatják… Girin kihúzta hatalmas vállát.

A hátsó sorokból előrefurakodott Girinhez egy vastag, fekete keretes szemüveget viselő, fekete képű fiatalember.

— Egy pillanatra, kérem! Ön arról a vékony határról beszélt, amely két ellentétes rendeltetés vagy folyamat között húzódik és azt képletesen egy mutatóhoz hasonlította, amely két ellentétes jel között rezeg. Csakhogy ez akkor matematikailag nulla, a szépség pedig mint tökéletesség, szintén matematikailag nulla. Avagy más szóval, a szépség célszerűség és életenergia együtt. A nulla kettősségét zárja magában.

Girin hirtelen megtorpant.

— Tudja, ez nagyon mély gondolat! Valóban, ez eszembe sem jutott. Az indiai matematikusok, akik sok évszázaddal az európai gondolkodók előtt felfedezték a nullát, abszolút tökélynek, olyan számnak tartották, amelyben az ő kifejezésük szerint “kettősség jön létre”. A szépség mint az ellentétek közötti nullavonal, mint egy dialektikus probléma legbiztosabb megoldásának vonala, mint olyasmi, ami egyszerre két oldalt, két lehetőséget tartalmaz — igen pontos dialektikai megfogalmazás. Maga remekelt, fiatalember!

Girin elővette kis noteszát, gyorsan felírta telefonszámát, átadta az örömtől elvörösödő fiatalembernek, aztán végképp hátat fordított a hallgatóságnak, nem törődött többé senkivel, egyenesen Szimához ment, aki zavarba jött, amikor észrevette, hogy az általános figyelem középpontjába került. Girin a leeresztett szempillái alá nézett.

— Ha nincs egyéb elfoglaltsága, akkor menjünk gyalog. Amikor előadást tartok, csupa izgalom vagyok, és ez sok idegi energiámba kerül.

— Nekem meg néha úgy tűnik, hogy maga olyan sokat bír és olyan higgadt, mint egy gondolkodó gép — felelte Szima. — Persze hogy menjünk gyalog, szabad vagyok egész nap.

Az utcán szél kavarta az esőt. Szima lehajtott fejjel lépkedett és oldalról rá-rápillantott Girinre. Közben fintorgott, mert az esőcseppek csiklandozták. Vízcseppek csillogtak sűrű, hullámos haján.

— Hát a szépség két lépcsőfoka nem rémítette el? Egy szép hölgy… — kezdte Girin.

– Észrevettem. Úgy nézett magára, mint valami Mefisztóra, vagy legalábbis mint egy hivő az istenkáromlóra. De engem a saját tudatlanságom ijesztett meg. Ez legalább olyan félelmetes, mint egy szakadék.

Girin elnevette magát, Szima pedig elpirult.

— Tudom, hogy nem jól fejeztem ki magam. Maga el sem tudja képzelni, hogyan is élhet valaki, aki ilyen keveset tud az életről és a világról. Tudja, mire emlékeztetett engem? — Szima már-már szomorkás, halk szavaiba váratlanul gúnyos árnyalat vegyült. — De nem haragszik meg rám?

— Nem. Csak előbb még hadd mondjam meg, hogy félreértette a nevetésemet. Gyakran fog el az az érzés, hogy keveset tudok, és a képzettségben tátongó szakadékok is ismerősek előttem. Igen, igen, látom, hogy nem hiszi el, pedig így van. Nos, mihez hasonlítottam?

— Egy kutyák által bekerített medvéhez vagy vadkanhoz. Az egyik kutya máris ugrik, egy villámgyors fordulat, csattognak az agyarak, és a kutya máris messzire repül, aztán a másik ugrik, és megismétlődik az előbbi jelenet.

— Szereti az állatokat? — kérdezte nevetve Girin. — Általában, vagy csak a kutyákat?

– Általában szeretem az állatokat, de a kutyákat nem mind. A fasizmus, a háború, a koncentrációs táborok óta nem szeretem a rendőrkutyákat. Förtelmesek: gonosz kutyák, üldözik, kiszimatolják, szétmarcangolják az embereket. Ha erről olvastam, vagy erről szóló filmet láttam, mindig sajnáltam, hogy az ember már nem olyan ügyes, mint az őskorban volt, amikor akár egy tucat ilyen förtelmes bestiát is könnyűszerrel szétkergetett…

Girin kíváncsian hallgatta a lány határozott szavait. Szima, úgy látszik, ha meggyőződés fűtötte, egy kissé szaggatottan beszélt.

— Menjünk el egyszer az állatkertbe. Szeretek ott csatangolni, nézegetni az állatokat és közben a biológiai törvényeken töprengeni.

— Menjünk el, okvetlenül! Kár, hogy rossz az idő, mert akár most is kimehetnénk. Felszállunk a trolira, és az ötödik megálló máris a Kudrinszkaja. Úgy látom, még nem nagyon ismeri ki magát Moszkvában?

— Több év is kell ahhoz, hogy az ember otthonosan mozogjon Moszkvában, ha csak nem lesz sofőr. Én annyira megszoktam már Leningrád szimmetrikus utcahálózatát.

Szima elgondolkodva nézett végig a szemerkélő esőtől homályos ködbe vesző Szadovaja körúton, amely a robogó teherautók dübörgésétől visszhangzón.

— Ha kedve tartja, jöjjön fel hozzám. Kap egy jó teát, minőségét garantálom. Nevelőanyám nagyon jó teát főzött, tőle lestem el a főzés fortélyát.

— Főzött? — hangsúlyozta a szót Girin.

— Meghalt ötvenhatban.

— Maga hány éves volt akkor?

— Huszonkettő. 1934-es születésű vagyok.

— Soha sem hittem volna! Azt gondoltam, hogy huszonkéthuszonhárom éves, márpedig én, a hivatásos orvos, ritkán szoktam tévedni.

— Pedig bizony huszonnyolc vagyok.

— Férjnél van?

Szima hirtelen Girin felé fordult.

– Úgy látom, kezd leszállni a magasból a földre!

— Ez nagyon jó, mert nem vagyok alkalmas égi lakónak. De miért mondta ezt?

— Gondolja, hogy egy férjes asszony sétálgatna magával az utcán ilyen rövid ismeretség után? Mi több: meghívná teára a lakására?

— Mi ebben a furcsa?

— Az én szempontomból semmi. Ezért is hívom meg. De én egyedül élek. Képzeljen el egy férjet, aki abban a kispolgári szemléletben nevelkedett, hogy férfi és nő között semmiféle barátság nem lehet; hogy ha egy ilyen pár megy az utcán, az csakis kivételes esetekben fordul elő. Nálunk még a híres nóta szerint is csak a férfibarátság önzetlen. Hát a női?

— Ez bizony így van — bólintott rövid hallgatás után Girin. — Rossz pszichológus vagyok én.

— Pszichológusnak biztosan jó maga, csak az a kár, hogy a tudománya olyan keveset foglalkozik az erkölccsel és etikával.

— Már megint igaza van, Szima, és nem is tudja, mennyire. Mi lesz a teával?

— Jöjjön. Itt lakom a közelben, abban a mellékutcában, jobbra.

Az út hátralévő részét időnként egymásra pillantva, némán tették meg. És Girinnek minden egyes alkalommal nagyot dobbánt a szíve, tudtára adva, hogy milyen jó, hogy ebben a számára még idegen nagyvárosban él ez a csodálatos lány, akivel a jó szerencséje hozta össze. Csodálatos? Látszólag semmi rendkívüli nem volt Szimában. Nagy szürke szeme? De hiszen van épp elég nagy szemű nő, jóllehet az olyanok, mint Szima ritkaságszámba mennek. Gyönyörű alakja? A divatmajmolók bizony kiselejteznék. A fekete haj, a szürke szem és a nagyon sima, barna bőr kombinációja? Nem, ez nem az igazi… Talán a legcsodálatosabb a nem szembetűnő vonások összessége, amely egészében véve sokkal szebb, mint a leghatásosabb külső… “Meg kell hagyni — mosolygott magában Girin —, józanul gondolkodom”. “Megfoghatatlan tökély”: talán ez volna Szima legbiztosabb meghatározása. Nem, helytelen, nem megfoghatatlan, hanem annyira szemmel látható, hogy valószínűleg nincs olyan férfi, sőt nő sem, aki ne követné Szimat kissé meghökkent tekintettel, bár eleinte semmi különöset nem lát a lányon. Hát igen, a szépség teoretikusa belezavarodott. Ó, megvan! Matematikai kifejezés, ugyanaz, amelyről a fiatal matematikus beszélt: “dialektikus kétoldalú harmónia, nullavonal”. Szima és a “nulla” — Girin ezt komikusnak érezte, és elmosolyodott.

— Eszébe jutott valami? — kérdezte Szima.

— Magára gondoltam, a vonzerőre általában és a magáéra különösen.

— Milyen lehet az a vonzerő, amely nevetséges?

– Én vagyok a nevetséges, nem pedig a vonzerő.

Szima vállat vont, s ezzel az egy mozdulattal jelezte, hogy nem érti sőt egy kissé komikusnak tartja a dolgot. Odaértek egy padlásszobás kis családi házhoz: szűk udvarban állt, ahol néhány csenevész fácska bóbiskolt. Vörösesbarna színe megkopott helyenként a vakolat is lehullott, alóla előtűnt a félig elkorhadt ferde farácsozat. A kis házzal, amelyet valószínűleg hamarosan lebontanak, nem sokat törődhetett az ingatlankezelő vállalat.

— Az én lakásomba erre kell menni — mondta Szima zavartan s elindult a kinti vaslépcső felé, amely az udvarra néző félemeletre vezetett. Kulccsal kinyitotta a fekete viaszosvászonnal borított ajtót.

— Nem valami takaros ház, de nekem gyakorlatilag különálló lakásom van. Itt vegye le a kabátját. — Szima felgyújtotta a villanyt és Girin egy szekrény nagyságú előszobában találta magát A gyakorlatilag különálló lakás” padlásszoba volt. Egy része le volt választva és apró konyhává alakítva, amelynek sarkában zuhanyozó volt elkerítve. De a moszkvai normákhoz képest Szima lakása mégiscsak tágas volt: szobája nagyobb, mint a Giriné.

Szima leültette vendégét a díványra, és eltűnt a konyhában. Girin kíváncsian körülnézett. Semmi sem fedi fel annyira egy ember természetét, mint a lakása. Széles pamlag, súlyos, sötét tölgyfából készült kisasztal, durva szőnyeg a padlón — minden rendesen le volt törölve-söpörve, és tökéletes tisztaság uralkodott a lakásban. A tisztaság kellemes meglepetés volt Girin számára, mert a mennyezeten látható, beázott tetőről árulkodó foltokból ítélve a szobát nem volt könnyű ilyen ragyogóan tisztán tartani.

A széles tükör a szoba szabadon hagyott végében és ugyanott a falhoz erősített gömbölyű rúd meghökkentette Girint de aztán eszébe jutott a művészi torna. Az egyetlen értékes bútordarab a pianínó volt, amely nyitva állt itt, és tartója kottát támasztott. A falon két reprodukció függött egyszerű keretben: az egyik Boriszov-Muszatov akvarelljét ábrázolta, a másik Andrej Szokolovnak egy távoli bolygóról festett fantasztikus és színpompás tájképét.

A berendezés leplezetlen szegénysége és egyszerűsége meghatotta Girint, aki maga is spártai módon élt. Felállt, a pianínóhoz lépett, s megnézte a kottát. Rahmanyinov Elégiája — lágy, csengő dallamok. Girin észre sem vette és ujjai már végigfutottak a billentyűkön. Magas hangok trilláztak, majd mélyebbre ereszkedtek.

Girin megérezte Szima jelenlétét, és megfordult. A lány örömteli csodálkozással nézett rá. Szeme elsötétült és még nagyobbra kerekedett. “Olyan, mint egy marsbeli királykisasszony” — futott át Girin agyán, majd így szólt:

— Rahmanyinovot nagyon szeretem.

— Ez nem az én kottám, hanem a Ritáé — felelte Szima. — Előadásra készül. Az Elégia nagyszerűen illik könnyed és szinte kígyószerű mozdulataihoz, mert annyira dallamos, és hangjai valósággal hömpölyögnek.

— Rita a barátnője? Ó, hogy ez nem jutott hamarabb eszembe: Rita Andrejeva! Régóta ismerem, helyesebben az apját.

— Igazán? ö a legjobb barátnőm.

— Valóban kicsi a világ. És milyen zenét választott a maga számához?

— Az adagiót az Egle, a siklók királynője című balettből.

— Soha nem láttam és nem hallottam.

— Balsis litván zeneszerző legújabb alkotása. Ha akarja, eljátszom, de csak később, mert kihűl a tea. Üljön ide. Az az érzésem, hogy maga szereti az erős teát.

— Eltalálta, jóllehet nem jellemző egy otthon ülő emberre.

— De hiszen maga harcolt? Az is “vándorlással” jár.

— Megint csak igaza van.

…Szima teát töltött a tarka színű csészékbe és leült a pamlagra, Girin széke mellé.

— Tegye fel a polcra, legyen szíves, több helye lesz az asztalon. — Szima átadott neki két fehér papírral borított könyvecskét.

Girin mellett a sarokban egy festetlen fapolc húzódott, amelyen rengeteg könyv sorakozott. Girin a szeme sarkából a polcra pillantott és megállapította: “Egyetlen életmű sorozat sincs”. Aztán átvette a könyveket, amelyek ismerősnek tűntek, aztán felkiáltott:

— Skapszkaja! Szereti?

— Nagyon. Maga is? Furcsa…

— Miért?

— Női versek, sokan azt tartják róluk, hogy is mondjam csak…

— Tudom. Megénekli a primitív, szinte már állati érzéseket. Mint minden rosszindulatú vélemény, ez is túloz. Automatikusan eltúlozzuk azt, ami nem tetszik nekünk, de ezzel kevesen vannak tisztában. Különben kevésbé figyelnénk arra a rosszra, amit az emberekről mondanak. Nem tudom, észrevette-e, hogy a rossz véleményt mindig súlyosabbnak tartjuk, mint a jót, holott a legcsekélyebb okunk sincs rá. Ennek alapja ugyanaz a pszichológiai hatás, amely arra kényszerít bennünket, hogy megijedjünk a váratlan hangtól: ez a vadak világában élő állatnak, vagy a civilizált világban élő tulajdonféltő individualistának félelme és óvatossága… De térjünk vissza Skapszkajához. Én azt mondanám, hogy tudományos hitelességgel ábrázolja a nemzedékek kapcsolatát, jelene a múltat tükrözi. Hogy is van ez nála:

— Ez az egyik legszebb verse — örvendezett Szirma. — De nekem még ennél is jobban tetszenek ezek a magasztos sorok:

— Az anya jövőbeli mindenhatóságának tudata. Ami azt illeti, hamarosan eljön az idő, amikor a nő felismeri igazi erejét, és minden nő boszorkány lesz.

— Ugyan már! — nevetett Szima, és Girin megint elgyönyörködött rendkívül szabályos fogsorában.

– Én nem tréfálok. A “boszorkány” szó az oroszban a “tudni”, ismerni szóból ered és azt a nőt jelölte, aki többet tudott, mint a többiek, és aki emellett tisztára női intuícióval volt felvértezve… Én mindig kész vagyok, képletesen szólva, poharamat emelni a boszorkányokra, az éleslátású, vidám, bátor nőkre, akik egyenrangúak a férfiakkal!

Szima rátette meleg, száraz kezét Girin ujjaira:

— Nem is tudja elképzelni, milyen szép ez! — Hirtelen fülelni kezdett, sőt felkelt a pamlagról és ügyesen kikerülte az asztal sarkát.

Girin is meghallotta a sietős, inkább szaladó lépteket a lépcsőn. Szima kinyitotta az ajtót, cuppanós csók hallatszott. Aztán egy magas, vöröses hajú lány a mindennapos vendég magabiztosságával rontott be a szobába a háziasszony kíséretében. Amikor megpillantotta a vendéget, megtorpant.

— No nézd csak, Ivan Rogyionovics? Maga az — és éppen itt Szimánál? Miért?

— Rita, miket beszélsz? — szólt zavartan Szima. — Még azt gondolod…

— Semmit sem gondolok, csak éppen bolond vagyok! Én ugyanis régóta ismerem Ivan Rogyionovicsot, és apa sokat beszélt nekem róla. És most egyszerre… — Mosolyogva bámult Girinre — itt van Szimánál. Hi! Hi! De ne haragudj rám, és ne hegyezd a füledet. Azért szaladtam fel hozzád, kalifám, hogy megosszam veled a felháborodásomat. Egész csoportunk segített egy építkezésen, ahol alaposan összevesztem valakivel. Még most is tombol a düh bennem!

— Előbb ülj le. Kérsz egy teát?

— De még mennyire. De én megzavartalak benneteket. — Rita felkapta a teáskannát és kiszaladt vele a konyhába. Girin az órájára pillantott.

— Hová siet? — kérdezte Szima csalódottan, aminek viszont Girin megörült.

— Mennyi idő alatt lehet innen eljutni a Lenin sugárútra?

— Pontosan melyik részére? A Lenin sugárút nagyon hosszú.

— Az Építők harmadik utcájába.

— Hát legalább negyven perc.

— Akkor van még húsz percem. Azt ígérte, hogy eljátssza nekem Eglét, a siklók királynőjét.

— Miért érdekli ennyire?

— Szeretném tudni, milyen zenét választott a leendő szerepéhez.

Szima engedelmesen leült a pianínóhoz s fellapozta a kottát. Szépen játszott, legalábbis Girin műkedvelői fogalmai szerint. Rita, vigyázva, nehogy zajt csapjon elhelyezkedett a pamlagon és egyik teát a másik után itta. A magas hang hirtelen megszakadt, és Szima a forgószéken Girin felé fordult. A férfi megdicsérte az adagiót.

— Azt hittem, nem fog tetszeni magának — mondta a pamlagon ülő Rita. — Modern alkotás. Maga biztosan a klasszikus műveket kedveli, mint a legtöbb magakorú ember.

Szima Girin háta mögött a fejét csóválta. De a férfi, akárcsak az imént, őszintén nevetett.

— Maga aligha ismeri ezt a spanyol közmondást: “A férfiak csak színlelik, hogy szeretik a száraz bort, a vékony lányokat és Hindemith zenéjét. Valójában mindnyájan az édes bort, a telt nőket és Csajkovszkij muzsikáját kedvelik.”

— Valóban nem ismertem! — nevetett Rita.

— Tréfán kívül, nagyon szeretem Csajkovszkijt és általában a dallamos, melodikus műveket…

— Megértem — mondta Szima.

— Ismerőseimnél egyszer végignéztem a televízióban a műkorcsolya-világbajnokságot. Két pár szerepelt, mind a kettő kanadai és mind a kettő kiváló versenyző volt. Nem emlékszem már, hogy hányadik helyen végeztek, de közel az elsőhöz.

— Láttuk! Tudjuk, kikről van szó! — kiáltott fel Szima és Rita szinte egyszerre.

— Nagyon rokonszenves lányok voltak! — folytatta Rita —. Hasonlítottak egymáshoz, alacsonyak, feketék, igazi franciák voltak. Alakra meg majdnem olyanok, mint a Szima.

— Jól van, ne szakítsd félbe Ivan Rogyionovicsot.

— Ha emlékeznek rájuk, nincs is mit magyaráznom. Az egyik pár valamilyen klasszikus zenerészletre végezte a gyakorlatát, és minden egyes finomra csiszolt mozdulatuk simán, elegánsan, bravúros könnyedséggel olvadt össze a muzsikával. Nagyszerűek voltak! De aztán kifutott a másik pár, és lendületes, gyors, pattogó ritmusú táncba kezdett. Nem értek hozzá és nem tudom, melyikük tudása volt magasabb színvonalú. De valami azt súgta nekem, hogy a pattogó, gyors ütemű tánc a szebb.

— Ez remek — jelentette ki Rita. — Mert akkor Szima is tetszeni fog magának. Mi egymás ellentétei vagyunk. És közülünk éppen Szima az, aki lendületes, gyors, csupa pattogó ritmus. Ezért választotta ezt az adagiót.

– Én Rahmanyinov szimfonikus táncait szerettem volna — mondta Szima —, van azokban egy rész, amely roppant tetszik nekem… Elnézést, Ivan Rogyionovics, mi csak beszélünk, beszélünk, magának pedig már menni kellene.

– Ő maga az oka, hisz olyan érdekes dolgokat mond — jegyezte meg Rita.

— Nagyon szívesen maradnék, de vár egy betegem. Beteghez nem szabad késve érkezni, se régi orvosetikai szabály.

— Maga praktizál, gyógyít is? — kérdezte Szima, miközben kikísérte Girint a szekrényszerű előszobába.

– Ó, nem! Így is alig van időm a kutatásra. Ennek ellenére előfordul, mert stafétabotként adnak át az egyik súlyos beteg hozzátartozói a másik beteg rokonainak. Arról van szó, hogy jó diagnoszta vagyok. Mikor látjuk egymást.

— Ha akarja, holnap. Nincs telefonom, de fel tudom hívni. Mondja meg, hogy mikor.

Másnap Girin éppen lefelé ballagott a sötét lépcsőházban az intézet alagsorába, amikor úgy érezte, hogy aznap valami kellemes meglepetés éri. Ez nem volt kapcsolatban a monoton kísérletsorozattal. Nem volt napirenden semmiféle érdekes tudományos vita, az újabb “áldozatokat” — Szergej így nevezte a kísérleti alanyokat — csak a jövő héten rendelik be a laboratóriumba. Verocskát már két napja elengedte valami tanulmányi beszámolóra, ma Szergejjel rendbe raknak mindent, ő meg… Szima telefonját várja.

A telefon nem este szólalt meg, ahogy Girin várta, hanem akkor, amikor éppen benyitott a laboratórium vaskos ajtaján. Szima hangja a visszafojtott türelmetlenségtől idegesen csengett. Nagyon komolyan azt kérdezte Girintől, mennyire van elfoglalva ezen a héten, majd miután megkapta a választ, így folytatta:

— Ma csütörtök van. Szabaddá tudja tenni magát péntekre és szombatra? Elutaznánk!

— Akár a világ végére is! — felelte Girin tréfásan, de Szima nem vette tréfára a dolgot.

— Tudtam, így hát egyedül utazom.

— Maga semmit sem tudott — vágott közbe Girin. — Valóban szabaddá tudom tenni magam két napra és még vasárnapra is. Hová és mikor utaznánk?

— A repülőgép éjjel indul, és én máris megyek megvenni a jegyeket. Szeretek éjszaka utazni, repülni, úszkálni, amikor minden oly titokzatos, szokatlan és sokat ígérő.

— De mégis…

— Mégis találkoznunk kell, várni fogom az utcájukkal szemben, az emlékműnél. Maga ötkor végez — Szima szokásához híven félig kérdezve, félig állítva fejezte be a beszélgetést, és visszaakasztotta a kagylót.

Girin meglepődött, de ugyanakkor örült is, és csak áldhatta a sorsát azért, hogy Szima meghívása akkorra szólt, amikor munkájában bizonyos fokú pangás állt be. Öt órakor ott állt az emlékműnél, és tekintetével Szima fekete kabátját kereste a padon ülők között.

— Maga igazi lovag — szólalt meg a háta mögött lágy hangon Szima —, és ez is van olyan szép, mint a maga boszorkány pohárköszöntője. De attól tartok, hogy még egy megpróbáltatás vár magára. — Aztán elmesélte Girinnek, hogy tegnap Ritával megnézték négy sorsjegyüket. Kiderült, hogy Szima egy százhúsz rubel értékű szőnyeget nyert. — Maga is látta, hogy nincs szükségem szőnyegre — mondta nevetve Szima, Girin pedig nyíltan gyönyörködött lázasan csillogó szemében, kipirult arcában. — És ekkor hirtelen eszembe villant — folytatta Szima, és arca még jobban kipirult —, hogy ez nem tárgynyeremény, hanem talált pénz, és elkölthetem egy ábrándomra. Arra, hogy találkozzam a tengerrel, amelynél hat évvel ezelőtt a távúszó verseny idején jártam. Manapság a technika jóvoltából hamarabb érhetünk a Krímbe, mint az Isztrára. Nekem óriási örömet jelent és úgy gondoltam — Szima lesütötte a szemét és egy szuszra mondta ki —, hogy magának is kellemes időtöltés lesz és… annyira szerettem volna, hogy velem együtt legyen a tenger mellett. Erről van szó! — Merőn Girinre szegezte tágra nyitott szemét, amelyből a férfi oly gyermekien naiv reményt olvasott ki, hogy nem tudott nemet mondani, pedig már a nyelve hegyén volt a lelkében megérlelődött férfias visszautasítás.

— Tehát jön, jaj de jó, én meg már úgy féltem!

— Hogy nemet mondok, mert maga fizeti a jegyeket? Pedig éppen azt akartam mondani! — vallotta be Girin.

— Nem, nem azért, hogy az utazásunk füstbe megy. Más miatt!

— Hogy csalódik bennem?

— Igen! — suttogta Szima és mind a két kezét Girin felé nyújtotta. Így jutott el Girin — életében először — a tavaszi Krímbe. A három nap olyan gyorsan telt el, mintha filmszalagon pergett volna le, ugyanakkor tele volt benyomásokkal, amelyek mélyen bevésődtek emlékezetébe. Szima mellett ült a kényelmes karosszékben, a halvány világítású repülőgépen. Itt kezdődött az a nagyszerű közös magányuk, amely oly széppé varázsolta az egész utazást. Sem Szima, sem Girin nem beszélt magáról; nem is kérdezősködtek semmiről, örültek a meleg krími tavasznak, a hegyeknek és a tengernek, a friss, szinte kemény levegőnek.

Az első napot az Aj-Petri lejtőin töltötték, a fenyőfák oszlopcsarnokai és az élénklila virágú bokrok között, a szél és az apró vízesések dallamos zúgásában, és olyan muzsikáló hangulat kerítette hatalmába őket, amilyen a Krímben, Görögországban, a Földközi-tenger partvidékén fog el minden embert, aki ősi rokoni érzéseket táplál a meleg tenger száraz, sziklás partjai iránt.

Szima ezután elvitte Girint Szudakba, ahol a génuai erődtől két kilométernyire a part teljesen kopár lejtőjén terült el “saját” kertje: egy rég ültetett borókaerdő. A széles tisztás, amelyen szabályos rendben — akárcsak egy gyümölcsösben — sorakoztak a borókafenyők, meredeken le, a rendkívül áttetsző vizű apró öböl felé ereszkedett. Vize ugyanolyan zöldeskék volt, akárcsak az Új Világ öbölben. Szima természetesen engedett a kísértésnek és megfürdött, majd pedig hogy felmelegedjen, a szabadgyakorlatok egész sorozatát mutatta be Girinnek.

Az utolsó napot a Nyikitai kertben töltötték. (Miután kigyönyörködték magukat a cédrusokban és a széles, sötét lombú deodarfákban, a “szent” ginkgófákban és a délszaki, hosszú tűlevelű fenyőfákban.) Leültek egy padra az óriás platánok alatt, a teraszosan elhelyezkedő apró tavacskáknál: csobogó vizük apró vízeséseket alkotott, mögöttük pedig hangosan susogott a tavalyi pampafű, amely semmit sem vesztett magasságából. Szima elcsendesedett és elmélázott, majd kissé szomorkás arccal Cvetajeva-verseket mondott Girinnek — emlékezetből.

Girin már tudta, hogy Szima nagyon szereti az orosz múltat, művészetet és szokásokat. A sztyeppéi utakat és a hullámzó mezőket, a kunhalmokat és a magányos gránittömböket vagy a régi emlékoszlopokat. Ezeken a ma már teljesen megváltozott tájakon ott érződik a kapcsolat távoli őseink nemzedékeivel és saját lelkünk titkaival. Girin számára közömbös volt a régi Oroszhon, de most Szima hatására felébredt érdeklődése az orosz múlt iránt, és magáénak érezte az ősök életét.

Girin azelőtt nem szerette és nem is értette Cvetajeva költészetét, de Szima feltárta ragyogó verseiben a gazdag orosz érzelemvilágot, amely szoros összefüggésben van történelmünkkel és földünkkel.

Szima — ahogy szavalt — egyre közelebb hajolt Girinhez, aki észrevette, hogy a huncut fények egyre sűrűbben villannak a lány elsötétülő szemében… Ingerlőén hajlítgatta testét és arcát a Girinéhez közelítette, mintha bele akarna pillantani a lelke mélyébe.

— Tenger, fák, fű és mi — mondta Szima mély, tompa, idegenszerű hangon.

Girin a lányból áradó varázserő hatása alá került, megszédítette közeli, forró lehelete, átható tekintete. Megfeledkezett az óvatosságról és ráparancsolt Szimára, hogy engedelmeskedjen. A lány szempillái lecsukódtak, feje lekonyult, és a férfi mellére simult. Girin átölelte, magához szorította és szájon csókolta. Szima testén végighullámzott a remegés, aztán megkeményedett, mint a fa, de Girin máris kijózanodott és elengedte a lányt. Szima felugrott, arcát elöntötte a pír, zavarában ujjait a halántékára szorította, majd lehorgasztott fejjel ismét leült, de már kissé távolabb Girintől.

— Jaj de bután viselkedtem — préselte ki magából a szavakat Szima. — Nem értem, hogyan történhetett. Nagyon restellem!

— Mi ebben a rossz? — mosolyodott el Girin. — Szerintem minden nagyon jó volt! Jobb nem is lehetett volna!

— Félreértett! — kiáltott fel haragosan Szima. — Ezt nem szabad, hiszen én még nem egészen vagyok tisztában önmagámmal. Csak incselkedni akartam magával, de aztán mintha teljesen megbénult volna az akaratom, és olyan engedelmessé váltam, mint egy… egy rabnő. Ilyesmiről Rita ábrándozik, de én… képtelen vagyok rá.

— Bocsásson meg, Szima — jelentette ki komolyan és szomorúan Girin és kezébe fogta a lány kezét —, egyszer majd rájön, hogy ebben én voltam a hibás. Felejtsük el. Vegye úgy, hogy nem történt semmi!

Szima halványan elmosolyodott, de egy kissé tartózkodóan viselkedett egész úton, míg csak be nem értek Szimferopolba, sűrűn el-elmélázott. Csak a repülőgépen tért vissza régi bizalma, édesdeden szendergett Girin vállán, aki oly mozdulatlanul ült, mint egy szobor, hogy minél tovább érezhesse útitársnőjének oly kellemes közelségét.

6. FEJEZET

A fanatikusok árnyéka

Girin a Lenin Könyvtár széles lépcsőjén találkozott Szimával, és együtt indultak a Könyvmúzeumba. Itt nem volt különleges középkori szoba, “Faust dolgozószobája” gótikus boltívekkel, keskeny ablakokkal és vaskos és sötét bútorokkal, amelyek annyira lenyűgözik a leningrádi közkönyvtár látogatóit. De még ez a teljesen modern helyiség is komornak hatott a vastag bőrkötésű, hatalmas könyvek miatt, amelyek még őrizték a vasfoglalat nyomait abból a korból, amikor a könyveket nehéz láncokkal bilincselték meg. Szima óvatosan lépkedett, mintha kelepcétől tartott volna. Halkan köszöntötték Girin ismerősét, a középkori ősnyomtatványok őrét. Az illető odavezette őket egy külön asztalhoz, amelyen egy fél méternél vastagabb, megfehéredett, sima bőrkötésű, alaposan elrongyolódott könyv feküdt.

— Ez az? — kérdezte Girin kurtán.

— Ez. A Kalapács. Körülbelül az ötödik kiadás, a tizenötödik század végéről.

— Hány kiadást ért meg ez az átkozott könyv?

— Huszonkilencet, a legutolsó 1669-ben jelent meg, az első 1487-ben. Hihetetlenül nagy szám azokban a műveletlen századokban!

Girin komoran hümmögött valamit. A könyvtáros hellyel kínálta őket és eltávozott. Girin lassan odament az asztalhoz, a könyvre nézett és olyan sokáig állt mellette, mintha teljesen megfeledkezett volna az égvilágon mindenről. Szima kíváncsian figyelte, hogyan változott meg jóságos arca, amelyet már annyira megkedvelt. Megkeményedett, rideggé vált. Összeszűkült hideg tekintetű szeme mintha egy kegyetlen gondolkodó gépből nézett volna. Szima arra gondolt, hogy Girin biztosan ilyen arcot vág, ha kudarc vagy vereség éri, amely elkerülhetetlen velejárója az igazi alkotó tevékenységnek.

Girin nem fordult Szimához, hanem némán felnyitotta a vastag bőrkötésű könyvet. Szima megpillantotta a címlap nagy, alkalmasint rajzolt betűit, amelyek még mindig olvashatóak voltak. A gót betűs latin szavak teljesen érthetetlenek voltak Szima számára, ezért kérdő pillantást vetett Girinre. A férfi szép vonalú száját egy pillanatra eltorzította az arcára kiülő undor, amint hangtalanul olvasta a titokzatos könyv címét. Csak akkor kapott észbe, amikor Szima megérintette a karját.

Girin megtörölte homlokát és ekkor megpillantotta Szima kedves, de riadt arcát.

— Mi történt magával? — kérdezte a lány.

— Bocsásson meg, Szima — mondta felegyenesedve Girin. — Túlságosan gyűlölöm az emberiségnek ezt a szégyenét, és sehogy sem tudok felemelkedni az elmúlt korok nyugodt és bölcs tanulmányozásának magaslatára. Azt képzelem, hogy magam, is résztvevője vagyok a gonosztetteknek és felelek értük. Ez az előttünk fekvő könyv, ez a szörnyűség agyonkínzott megszámlálhatatlan embert, főleg nőt. Undorodom megérinteni a lapjait, amelyekről, úgy rémlik, még most is vér csepeg. Ez a Boszorkányok kalapácsa — Malleus maleficarum, amelyet két nagy tudású középkori német szerzetes, Sprenger és Institor írt. Kézikönyv, amely arról szól, hogyan lehet fellelni a boszorkányokat, hogyan kell kínozni és beismerő vallomásra kényszeríteni őket.

— Ezt akarta nekem megmutatni? Miért?

— Hogy még szenvedélyesebben és őszintébben higgyen saját igazában, véleménye helyességében, mert ez a meggyőződés alkotja a művelt ember erejét, és hiányzik gyakran magukból, nőkből. A férfiak által létrehozott kultúrának még a legfelsőbb rendű formái is hibásak itt-ott… még ma is!

— Azért, mert felmenti az erősebb nemet és el ítéli a gyengébbet?

— Igen, nagy vonalakban. De a kezdete a messzi múltba nyúlik vissza, ennek bizonyítéka a Kalapács.

— Valóban csak a nőkre vonatkozott? Hát a varázslók?

– Összehasonlíthatatlanul kisebb volt a számuk. A könyv címe, a Malleus maleficarum is ezt bizonyítja. — Girin olvasni kezdte a latin szöveget és a pattogó szavak úgy hangzottak, mint a kalapácsütések. — “Malleus maleficarum: consequenter haeresis decenda est non maleficorum, séd maleficarum, üt a potiori fiat denominatio.” “Boszorkányok kalapácsa, mivel hogy ez nem a gonosztevők eretneksége, hanem a gonosztevő nőké, ezért így neveztetett!” — Girin átlapozott néhány oldalt, majd folytatta az olvasást, de már a latin szöveg fordítását: “Ha nem volnának a nők megrontva, a világ megszabadulna számos veszélytől. A nők sokkal babonásabbak, bosszúvágyóbbak, hiúbbak, hazugabbak, szenvedélyesebbek és telhetetlenebbek, érzékiebbek, mint a férfiak. A nőnek belső hitványságánál fogva mindig kevesebb a hite, mint a férfinak. Ezért sokkal könnyebben mond le a hitéről, erre épül a boszorkányok egész szektája…” Aztán egy fél oldalon sorolja a női nem ocsmányságait, amelyeket az olyan ókeresztény íróktól vettek át, mint Hieronymus, Lactantius, Aranyszájú Szent János. Sőt még az olyan ógörögöktől is, mint a hisztériában szenvedő Szókratész. Elég volt?

— De mit mond tovább? — kiáltott fel Szima. — Hiszen nem csak azért borzalmas ez a könyv, mert a nőket ostorozza ostobán.

— Persze, hogy nem! Ez mind arra való, hogy felbőszítse a férfi bírákat.

– És?…

— Ezután közvetlen útmutatások következnek. Tessék — Girin fellapozott egy különösen elrongyolódott oldalt. — “Ezeknek a nagyon is rendkívüli dolgoknak a szokatlansága és titokzatossága a rendes bírósági eljárás gyámoltalanságához vezet. Vagy a tulajdon beismerés, vagy a cinkostársak tanúvallomása szolgál bizonyítékul.” A következő elv alkotja az alapját: “haereticus haereticum accusat” — “eretnek vádolja az eretneket”. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a beismeréseket és a bűntársak nevét csak a legkegyetlenebb kínzásokkal lehet kicsikarni: “singularitas istius casus exposit tormenta singularia” — íme látja, a cinóberrel írt sor mintha megalvadt vér lenne: “ezeknek az eseteknek a sajátossága különleges kínzásokat igényel”. Lemondani a kínvallatásokról azt jelentené, hogy a sátán kedvéért “eltussoljuk és eltemetjük az egész ügyet”, mivelhogy itt “a bírák nem az emberrel birkóznak, hanem magával a sátánnal, aki az eretnekek ura”.

A könyv többi része a kínvallatásokat írja le, azt, hogyan kell alkalmazni őket, továbbá a vallatások technikáját, mert mindenáron ki kell csikarni a beismerő vallomást, ez az effajta vizsgálatok természetes feladata. Mennyei dicsfényt ígért az inkvizitoroknak a római egyház VII. Ince pápa nevezetes bullája, valamint sok más korábbi irat. “Domini canes”-nek, vagyis “az úr kutyáinak” veszett buzgalma csak azt eredményezte, hogy tömegméretűvé váltak a hisztérikus lelki zavarok. A besúgások, a rágalmak és a hamis vádak garmadái hegyekké nőttek a kínvallatások során, csökkentve az amúgy is csekély lakosság lélekszámát. Csupán Osnabrück német városkában a tizenhatodik században, egy év alatt négyszáz boszorkányt égettek el és kínoztak halálra, holott csupán mintegy hétszáz nő élt a városban! Az egyház egyáltalán nem értette a lelki betegségeket. A legsötétebb tudatlanság és bárgyúság jellemezte a hiszékeny bírákat: a megkínzott, megfélemlített és meggyötört emberek legképtelenebb kiagyalásait elhitték. De hát mit is mondjunk az egyszerű népről, hiszen iszonyú tudatlanságban sínylődött!

— A nép miért nem kelt a szerencsétlen nők védelmére? — kérdezte Szima egyre jobban felháborodva.

— Nemcsak hogy nem kelt a védelmére, hanem, ami még rosszabb, átkozta, üldözte az elítélteket.

— Mivel magyarázható ez?

— Azzal, hogy az egyházi és világi hatalom kihasználta a rossz életkörülményeket! A hozzá nem értő irányítás, a háborúk, az adószedések, az emberirtás szétzilálták a gazdasági életet, elsősorban a mezőgazdaságot. A földművelésben elkövetett legcsekélyebb hibák, az időjárási kilengések elkerülhetetlenül oda vezettek, hogy az amúgy is rosszul táplált lakosság éhezett. A nép haragját bármi áron le kellett vezetni. Az egyházatyák nem vallhatták be, hogy az isten képtelen megkönnyíteni “gyermekeinek” sorsát, mint ahogy a világi hatalom sem ismerhette be hozzá nem értését a vezetésben.

Nagyon kényelmes: rossz a termés- a boszorkányok műve; a tehenek nem adnak tejet — a boszorkányok tették; kártékony rovar támadja meg a szőlőt — a boszorkányok műve, és ez így volt mindenben. És íme az eredmény: valamennyi kihallgatás! jegyzőkönyv hemzseg a szerencsétlen nők beismerő vallomásaitól, hogy ők okozták az éhínséget, a jószágelhullást, az emberek megbetegedését. Évről évre nőtt a nép haragja a boszorkányok ellen annak arányában, ahogy romlott a középkori gazdasági élet. De az egyház még ezt is kevésnek tartotta: a boszorkányokat olyan iszonyatos ocsmányságokkal vádolták, amelyekről még beszélni is undorító.

— Mégpedig?

— Például olyasmivel, hogy kiássák a sírokból a holttesteket, főleg a csecsemőkét és felfalják… Fel sem lehet sorolni azt a rengeteg fortéimét, amit a tudatlan és aljasul félrevezetett értelem kiagyalhatott, amit naplopók és szadisták feltüzelt képzelete szült. Emlékszik Goya Nincs segítség című rajzára? Egy ördögöket ábrázoló csörgősipkát viselő, agyonkínzott fiatal nő van rákötözve az öszvérre, arccal az állat hátulja felé, nyilván kivégezni viszik. A “boszorkány” szélesre nyitott szeme segítségkérőén, bánatosan tekint a magasba a felbőszült és bárgyú embertömeg fölé.

— Hát nem akadt egy értelmes, művelt ember, aki a védelmükre kelt volna, de nem karddal, hanem tollal?

— Akadtak! Például Weyer, a neves teológus, az inkvizíció híres ellensége. Bebizonyította, hogy mindezek a boszorkányperek a sátán cselszövései, a sátán művei. Ezt írta: szinte szó szerint emlékszem a szövegére, amelyet a boszorkánytörténetek egyik legjobb hazai kutatója, Nyikolaj Szperanszkij fordított le: “A tömeg áll és nézi, hogyan viszik a sintér szekerén a boszorkányokat a vesztőhelyre. Gyakran minden tagjuk össze van tépve-szaggatva a kínvallatásoktól, mellük szétmarcangolva lóg; az egyiknek el van törve a karja, a másiknak átlyukasztva térde, mint a kereszten függő latroké, sem állni, sem menni nem tudnak, mert lábukat szétzúzta a harapófogó. A hóhérok ekkor fahasábokkal körülrakott oszlopokhoz kötözik őket. Az áldozatok panaszosán jajgatnak és üvöltenek kínjukban. Az egyik hangosan szólongatja az istent, a másik a sátánt hívja segítségül és istent káromolja. A tömeg pedig, amelyben magas rangú személyek, szegény emberek, fiatalok és öregek találhatók, nézi mindezt, gyakran gúnyosan felkacag és szidalmazza a szerencsétlen elítélteket…”

Girin elhallgatott. Észrevette, hogy szavai milyen nagy hatással vannak Szimára.

— Azt hiszem, ennyi elég. Csak annyit teszek még hozzá, hogy nem szabad csak a katolikus egyházat vádolni ezekkel a szörnyű gaztettekkel. A protestánsok, a kálvinisták és a lutheránusok legalább ilyen kegyetlenül üldözték a képzelt gonosztevőnőket, és a kínvallatásokkal kapcsolatos hajmeresztő találékonyságuk semmiben sem maradt el a katolikusoké mögött. A maga előtt heverő könyv nem kezdet, hanem következménye a kínzókamrákban végrehajtott évszázados kísérleteknek és a szerzetesi cellákban való fontolgatásoknak!

— Szörnyű! — suttogta Szima. — Én oly keveset tudtam erről.

— Nem a maga hibája. Még ma sem tudjuk igazán jól tanítani a történelmet. Az ókor nagyon szép a tankönyvekben, de kevés bennük az igazi közgazdasági marxizmus, a középkort szégyenlősen elfedik a keresztény érzületű tudósok, mi pedig nem lepleztük le őket alaposan…

— Minden gyanúsított nő valóban beismerte azokat a förtelmes koholmányokat, amelyeket beléjük szuggeráltak? — kérdezte Szima.

— Mit tehettek volna? Már abból is rá lehetett volna jönni, hogy itt valami nincs rendjén, hogy a beismerő vallomások meglepően hasonlítanak egymáshoz. De hát törődtek is ilyesmivel fanatikus hóhéraik?! Ennek ellenére sok kínvallatás! jegyzőkönyv némelyik nő nagyszerű hősiességéről tanúskodik: egészen fiatal lányok és öregasszonyok is voltak köztük. Meghajtom fejemet emlékük előtt, mert nincs a földön magasabb rendű hősiesség, mint az ilyen jellemszilárdság… Íme, egy ártatlan, szilárd jellemű nő vallomása, helyesebben jajkiáltása, amilyentől nemegyszer visszhangzottak az átkozott kínzókamrák: “Nem vagyok bűnös. Uram Jézus, ne hagyj el, légy a segítségemre szenvedésemben… Bíró uram, csak azért könyörgök: ha ártatlanul is, ítéljen halálra engem. Ó, istenem, én ezt nem tettem, ha elkövettem volna, szívesen beismerném. Ítéljen el, ha ártatlanul is! Szívesen halok meg!”…

Girin fordította a szöveget, és észre sem vette, hogy Szima közben össze-összerezzen.

— Aztán meghal a nő, akárcsak egy másik, igen szép fiatal lány, aki meg sem mukkant, jóllehet “ütötték-verték, mint a kétfenekű dobot, deresre húzták, összezúzták a csontjait”…

— Elég! — tört ki Szimából.

– Én is azt hiszem.

— Maga szerint a Nágya szerencsétlensége és a Kalapács közötti összefüggés az a nőgyűlölet, amelyet az egyház nevelt bele az emberekbe…

— Igen, itt van a kutya eltemetve! A keresztény egyház mintegy tizenhét évszázadon keresztül nevelte az európai embert. Nem csoda, ha ennek az erkölcsnek a maradványai fennmaradtak — rejtett, időnként ösztönös formákban — szovjet hazánkban is, amely rég szakított a vallással. Éppen a nőkkel kapcsolatosan sok még nálunk a kereszténységtől származó előítélet, és a Nágya esete közvetlen összefüggésben van mindezzel. Azért hoztam el magát ide, a Boszorkányok kalapácsához, hogy megmutassam azt a mélységes szégyent és romlást, a népbutításnak és kegyetlenségnek azt a csúcspontját, amely semmivel nem mosható le a keresztény egyházról sem most, sem az eljövendő évezredekben. Mint ahogy a fasizmus és a haláltáborok szégyenfoltja sem távolítható el századunk európai kultúrájából!

— Hát a nő féltékenysége és szemérme?

— A kereszténység teljes egészében átvette az óhéber vallásból a nő bűnösségéről és tisztátalanságáról szóló tanítást. Nem nehéz rájönni, hogy az ókori zsidók — a föld legősibb népe, amely túlélte (talán a kínaiak kivételével) minden kortársát — honnan vették, ha figyelembe vesszük, milyen körülmények között éltek a sivatag szélén, szomszédaik szüntelen támadásainak kitéve. De most nem erről van szó, hanem arról, hogy ezek az erkölcsi elvek teljes egészében bekerültek a keresztény vallásba, majd az egyház tartósan a magáévá tette őket. Pál apostol, a római egyház megalapítója — mai szemmel nézve — nyilván paranoiás beteg volt, aki szüntelenül hallucinált, és aki különösen szigorúan megszilárdította az egyház nőellenes irányvonalát…

…Érdekes, hogy amikor visszatértünk a rendes életkörülményekhez, a humanizmushoz és a nők megbecsüléséhez, nyomban a szépség felé fordultunk és megkezdődött a művészetek nagyszerű újjászületése. Taylor, a neves kutató azt írta, hogy “az egyház sohasem tudta általánosan elfogadtatni szexuális szabályait. Időnként azonban képes volt annyira megszilárdítani a nemi önmegtartóztatást, hogy rengeteg elmezavar lett a következménye. Nem túlzók, ha azt mondom, hogy a középkori Európa kezdett bolondokházához hasonlítani”.

— Istenem, de keveset tudtam én a középkorról — csóválta a fejét bánatosan Szima.

— Csak maga?! Meghökkentő, hogy hazánkban, a világ első ateista államában nincs semmilyen, a hasonló témákkal foglalkozó komoly irodalom. A középkornak ezt az aspektusát valamennyien alig ismerjük. Véletlen ez, vagy sem? Gondolom, hogy nem véletlen: öntudatlanul is követjük az egyházi személyeket. Lám, maga is, aki kis híján a szovjet állam születésének huszadik évfordulóján jött a világra, az istenhez kiált. Ez csak megszokott felkiáltás, de mégis. Miért csodálkozik, hogy még mindig élnek az egyházi erkölcs maradványai? Olvassa el szovjet íróink műveit, és minden második könyvükben felleli a féltékenységet, a női szemérmességet, a “bukott nő” elítélését… Mindezt jó szándékkal írják, a család megszilárdítása végett, csakhogy nem az elavult egyházi elvek alapján kell harcolni az új családért! És a “bukott hők” kezdik azt hinni, hogy ők nem teljes értékű lények, áldozatok, felelőtlen emberek.

— Most már mindent értek! — kiáltott fel Szima. — Az egyházi erkölcstan szerint mi, nők alacsonyrendű lények vagyunk, szerelmünk és szenvedélyünk bűn, Éva bűnét, átkát minden utóda örökli. De mivel senki, még a legkegyetlenebb vallás sem tudja megtiltani a természetes szükségleteket, a vallásnak meg kellett békülnie a testi szerelemmel, különben hogyan maradhatott volna fenn az emberiség? De a nő csak egy kiválasztotté lehet, ezért “tisztának” kell lennie, vagyis szűznek a házasságig. Ha már szeretett valakit, akkor lehet megalázni, átkozni, gyötörni, így van?

– Így. Mivel azt tartottuk, hogy az egyházzal egyszer s mindenkorra végeztünk, úgyhogy már soha többé nem fog hatni a szovjet emberek értelmére, nem törődtünk a régi erkölcsi normákkal és nem próbáltuk teljesen kiirtani őket. Itt-ott felütik fejüket ezek a lelkünk mélyén rejtőzködő, titokzatos középkori csökevények. Ezért gondolta Nágya pilótája, hogy hitványul becsapták, hogy sérelem érte. Ez az alap, de még sok más következménye is van. Amikor a népbutító erkölcs papjai korlátlan hatalomhoz jutnak, ahogy az a középkori egyház esetében történt, ez lesz az eredmény. — Girin a borzalmas könyvre mutatott, amely békésen hevert az asztalon. — Tudatosan, tudással felvértezve kell harcolni. Ezért is van itt, mielőtt Nágyával találkozna.

Girin elhallgatott, Szima pedig sokáig, merőn nézett rá. Majd elöntötte arcát a pír, előrelépett, felágaskodott, aztán bátran átölelte Girin nyakát és megcsókolta a férfit.

— Köszönöm, Ivan!

— Nincs mit, Szima! Ez is csökevény.

— De ha így van… Volna még másfél órája?

— Ma — igen!

– Én mindig az állatkertbe menekülök, ha elkeseredek. Most hogy kirándultunk a múltba, képtelen lennék mindjárt hazamenni. Elmegyünk?

Girin örül, hogy maga mellett érezheti Szima erős vállát, hogy egy ütemre léphet vele, lépteit a lány gyors és könnyed járásához igazíthatja. Végigmentek a Vorovszkij utcán, ahol zöldes ködfátyol vonta be a fekete fákat. A Szadovaja sarkán Szima, aki az egész úton makacsul hallgatott, hirtelen megállt.

— Olyan jó, hogy maga orvos, fiziológus, elmeorvos, mert kimerítő választ kaphatok egy fontos kérdésemre. Az utolsóra ezen a napon! De még mielőtt kiérnénk az állatkertbe, választ kell kapnom rá.

— Attól függ, mi az a kérdés. Elvégre nem vagyok keleti bölcs.

– Ó, hát — kezdte Szima izgatottan — a következőről van szó. Abban, hogy a férfiak féltékenyek a nő múltjára, azon kívül, amiről maga beszélt, primitívség is rejlik, aztán pedig az egyházi erkölcs hatása. De van még valamilyen — ahogy maga nevezte — pszichofiziológiai alapja is? Valami, ami a pszichikumból ered, de ami mai, mostani?

— Sajnos! Épp azért nem halnak ki az elavult erkölcsi fogalmak, mert megfelelő talajba hullanak.

– És mi ez a talaj?

— Az egyre gyengülő fizikai állóképesség és lelkierő: a fizikai munkát és az edzést nélkülöző városi életmód, valamint a jelentékeny idegmegterhelés következménye. Az eredmény: minden érzés és vágy eltompul, elmosódik, semmi sem biztosítja az egészséges pszichikumra jellemző mély benyomások, élmények teljességét. Ez szüli a saját nem teljes értékűség érzetét, ami viszont elviselhetetlenné teszi a vetélytársnak még a gondolatát is, következésképpen a kedvesnél az összehasonlítás lehetőségét. Ezért oly fontos a testedzés!

— Ezt éppen nekem mondja! — nevetett Szima. — Nekem pedig az az érzésem, hogy túl sok figyelmet fordítottam a test fejlesztésére, szellemi téren pedig elmaradtam.

— Nem így van-jelentette ki Girin tűnődve, de határozottan — minél jobban megismerem magát, annál inkább erősödik a meggyőződésem, hogy magánál minden nagyszerű egyensúlyban van. Az, amit prédikálok és amiről ábrándozok: a borotva éle.

Szima még mindig az előbbi gondolataival volt elfoglalva és hallgatott egészen addig, amíg be nem értek az állatkertbe. Az időpont a lehető legalkalmasabb volt: az iskolások első csoportja már visszament az iskolába, a második pedig még nem jelent meg. A fő látogatók hiányoztak, a felnőttek pedig komoly arccal járkáltak a ketrecek között. Szima átalakult, szeretettel üdvözölte kedvenceit: a ketrec sarkában trónoló, kiálló pofacsontú, apró, de komoly, bandzsa pandamedvét, amelyik olyan képet vágott, mint egy séftett bürokrata, aztán a makrancos és bozontos póni lovakat, amelyek kidugták a rácson meleg szájukat, hogy Szima megsimogassa őket, úgyszintén a szorgalmas farkast, amely mély gödröt ásott a kifutójában. Az állatok figyeltek Szima hangjára, és sokáig nem vették le róla mély tüzű, éber tekintetüket.

Egy csapat fiatal vadkacsa esetlenül totyogott a felázott agyagtalajon az etetőhöz. Szima biztatgatta őket, a kiskacsák el-elcsúsztak a síkos talajon, csetlettek-botlottak, felbukfenceztek, visszahemperegtek és újra meg újra megostromolták a partot.

Girin gyönyörködött Szimában, aki most gyengéd és gondos védelmezőjévé vált mindannak, ami tehetetlen, apró, esetlen. Szima, aki gyengédségét az állatokra pazarolja, olyan remek lány, hogy ezek a percek fontosabbak mindannál, ami vele, Girinnel történt, történik és történni fog.

— Mondja, nem tartja nevetségesnek… hogy ennyire szeretem az állatokat? — kérdezte szokásához híven most is egyenesen Szima.

— Nem, tetszik nekem. Sajnálom, hogy én magam képtelen vagyok rá.

— Akkor jó. A férfiaknál ez másképpen van. Furcsa, de ha egy férfi túlságosan, szinte már szentimentálisán szereti a vadakat vagy a háziállatokat, az gyakran önző, kegyetlen, vagy nem tiszta a lelkiismerete!

— Honnan tudja ezt, Szima?

— Nem tudom. Megfigyeltem, vagy talán olvastam valahol.

Girin és Szima már jó ideje vándorolt egyik ketrectől a másikhoz, sokáig elácsorogtak azok előtt az állatok előtt, amelyek felkeltették az érdeklődésüket.

— Nézze csak, milyen bámulatosán tiszta a ragadozók szeme — szólt Szima egy leopárd megvető pofáját nézve. — Jó volna, ha mi is ilyet kapnánk a természettől.

Girin megmagyarázta Szimának, hogy a látás a ragadozók számára az egész faj fennmaradásának kérdése. Ezért oly rendkívül tiszta a ragadozó madarak és a húsevő vadállatok szeme, amely olykor még azzal a képességgel is rendelkezik, hogy felhalmozza a fényt az alkonyati vagy éjszakai vadászathoz…

— Hosszasan lehetne beszélni az állatok csodálatos világáról, szervezetük bámulatos felépítéséről, amelynek a feltárása az ember jobb megértéséhez vezet.

— Az előbb a szemekről beszélt-szólt elgondolkodva Szima.

– Észrevette, hogy minden állatnak más-más kifejezés ül a szemében? Nézze, milyen lélektelen, hideg a ragadozó madarak tekintete, és mennyire más a kutyáké, farkasoké: töprengő, szomorkás. A kérődzők tekintete ostoba, jámbor és közömbös. De ezt nézze meg! — mutatott a lány egy nagy dél-afrikai barna hiénára, amely elnyújtózva hevert az alacsony polcon. — Látja, milyen eszelős a tekintete? így néz az elmebajos vagy az undorítóan részeg ember. Megfigyeltem, hogy a kengurunak, sőt a görénynek is hasonlóan eszelős a tekintete. Mi ez, ha nem a különböző gondolkodási folyamatok mutatói? Rettegés fog el, ha a hiéna szemébe nézek.

— Nagyon érdekes — bólintott elgondolkodva Girin. — A madarak életfolyamatai valóban a legjobban automatizáltak, már szinte robotok, amelyeket főleg a nemzedékek emlékezete — az ösztön vezérel. A hiéna, a görény, különösen pedig a kenguru pszichikailag alacsonyan szervezett emlős. Ezeket tudat alatti folyamatok vezérlik, amelyeket ősi ösztönök szabályoznak, az emlékezet aktív hatása nélkül, ami az ember számára esztelenség volna. Maga ráirányította a figyelmemet az állatok pszichikai folyamatainak összehasonlító elemzésére. Köszönöm. De mit tudna mondani az oroszlánokról és a tigrisekről? — Girin rámutatott a nagymacskák ketreceire, amelyekhez ismét odamentek, miután elhagyták a hiénát.

Szima nem válaszolt rögtön, elgondolkozva nézte a ketrecében nyújtózkodó oroszlánt. Lomha, büszke tartásában nem volt semmi, ami a madarak közömbös automatikájához, a medve kihívó magatartásához, a kutyák alázatosságához hasonlított volna.

— Nyugodt és könyörtelen erő — szólalt meg végül Szima. — A többi vadállat életének és halálának urai… — Majd elmélázva hozzátette: — Kár, hogy nem ezektől a nemes vadaktól származunk, hanem a förtelmes majmoktól!

— A, hát maga is! Ki nem állhatom ezeket az emberparódiákat, talán azért, mert hozzánk hasonlítanak.

— De akkor miért van a majmoknak ilyen nagy sikerük? — Szima rámutatott a majomház magas üvegfala előtt összeverődött emberekre, akik nagyokat mulattak távoli őseik fintorain és pózain.

— Mert bennünk is maradt valami az ő pszichológiájukból — nevetett Girin. — A nyugati pszichológusok ezt a megalázottság komplexusának neveznék. A majmok agyuk fejlődésével megszerezték az összehasonlítás és az irigykedés képességét. Felismerték saját nem teljes értékűségüket a hatalmas ragadozókkal és az óriási növényevőkkel szemben. És mert irigyek, mindig örömest kigúnyolnak, sértegetnek, kinevetnek másokat — ezzel fejezik ki elégedetlenségüket a fák biztonságos magasságában. A majmok szörnyen irigyek, féltékenyek, önzőek, főleg a páviánok, pedig azok csordában élő állatok.

— Csordában élnek, mégsem közösségiek — szólt közbe Szima.

Girin bólintott.

— Sajnos, a kultúrálatlan és neveletlen homo sapiens is gyakran kineveti az érthetetlen dolgokat, kigúnyolja a gyengéket vagy a betegeket, megalázza az idegeneket. Egyébként a majmok kinevetése szerintem szintén majomtempó. Valószínűleg a szadizmus gyökerei is oda nyúlnak vissza.

— Azért mégis kár, hogy az állatvilág irigy kispolgáraitól származunk, nem pedig a fejedelmi oroszlánoktól vagy a hatalmas elefántoktól. Én még a bikákkal is kiegyeznék! — Szima odament a vastag vasrudakból álló kerítéshez, amely mögött egy hatalmas bölény rázta súlyos fejét.

— Aligha volna jó: nehézfejű állatok — vetette ellen Girin komolyan —, az oroszlánnal és a tigrissel sem járnánk jól.

A természet semmit sem ad ingyen. Az oroszlán azzal fizet az erejéért és az idegenenergiájáért, hogy rövid ideig él, s ez alatt az idő alatt nem tesz szert bölcsességre. Girin észbe kapott, az órájára pillantott.

— Elkésett? — nyugtalanul nézett rá Szima. — Akkor szaladjon! Ne nyugtalankodjék, elleszek itt egyedül, úgyis gondolkodnom kell…

Egy kemény kézszorítás, egy kedves, immár nem idegen, mindent megértő tekintet, és Girin máris kilépett a zajos Grúz utcába, belecsöppent a száguldó, fémesen zörgő gépkocsik világába.

Szima visszatért a szarvaskarámok előtt elvezető néptelen sétányra, és alighogy ujjai hozzáértek a hideg dróthoz, elmerengett. Egy csoport nevető, gitározó fiatal közeledett feléje. Két lány, akik a tornaiskolába jártak, odaszólt neki. A kíséretükben lévő fiúkat is ismerte: a szomszéd gyár műkedvelő csoportjának vidám, zenekedvelő tagjai, három jóbarát, akik gyakran várták a lányokat a foglalkozás után.

— Szerfima Jurjevna, ez a Vologya olyan muris dalt énekelt nekünk! Rajta, ismételd el Szerafima Jurjevnának! — kiáltotta az egyik lány egy szőke, göndör hajú, délceg fiú, jóvágású orosz legény felé fordulva. Az hosszan, merőn ránézett Szimára, és a lánynak nyomban eszébe jutott, hogy ezt a tekintetet mindig magán érzi, valahányszor összetalálkozik a három jóbaráttal.

A fiú makacsul összehúzta szemöldökét és gyorsan bólintott.

— Másikat énekelek! — Huncutul rákacsintott barátaira és mesterkélt énekes pózban Szima elé állt. Szépen csengő hangján rázendített egy régi románcra, amely a szemekről szólt: olyanok mint a tenger, semmi jót sem ígérnek, sötét mélyükön furcsa árnyékok hullámzanak.

A fiú énekelt, tekintetében valóban az elérhetetlen utáni sóvárgás tükröződött. Minél jobban élvezte Szima a dalt, annál jobban belehevült a fiú a nótázásba, majd eltépte a gitár húrjait. A fiúk mosolyogtak, a lányok pedig, akik női ösztönükkel megsejtették a szituáció értelmét, elcsendesedtek.

A fiú ekkor bolondos jókedvében térdre esett Szima előtt, szélesre tárta karjait és hátradőlt.

Dalolta tele torokból és jól kihangsúlyozta a “meghalok” szót.

Szima lehajolt az énekeshez és halkan így szólt:

— Miért, Vologya? Hát szabad ilyen rossz tréfát űzni, megaláznia magát és azt, akinek énekel? Hiszen maga derék, komoly ember, nagyszerűen muzsikál, énekel. Soha ne igyekezzen kifigurázni saját érzéseit, ezzel nem szabadul meg tőlük, csak… — Szima elharapta a szót.

— Csak? — kérdezte halkan a fiú, aztán felugrott és gépiesen leporolta a térdét.

— Csak tönkresilányítja őket. Mások és saját maga előtt. És nincs annál rosszabb, ha az ember elkótyavetyéli az életét.

— Ezt megkaptad. Vologya! — kacagott fel az egyik lány, de Szima szemrehányó tekintetétől nyomban elhallgatott.

— Isten áldja, Vologya, és legyen mindig az, aki — mondta Szima, és kezét nyújtotta a fiatalembernek, aki erősen megszorította.

Szima kedvesen rámosolygott, elköszönt a tanítványaitól és elindult. Érezte, hogy öt szempár szegeződik a hátára.

7. FEJEZET

“Ex Siberia semper novi”

— Ideje volna szünetet tartani, Ivan Rogyionovics! — tört ki Verából, amikor azt az utasítást kapta, hogy hozzon új gyógyszeradagot. Ez a kísérletek folytatását jelentette, amelyek immár harmadik hete minden különösebb eredmény nélkül folynak.

“Vannak érdekes tények — gondolta Girin —, de ez még mindig nem az, amit én keresek… Még mindig nem az.” És minél kevesebbet ígértek a kísérletek, annál szenvedélyesebben dolgozott az a három, aki részt vett bennük. Girin a laboratórium mellett, egy kis szobában aludt, és Vera volt az egyetlen ember, aki hivatalos ügyben el-eltávozott. Összegyűlt egy halom jegyzőkönyv: gyorsírásos jegyzet, a kísérleti alanyok elbeszélései vagy furcsa rajzai, amelyeket a hallucináció, a mesterségesen előidézett szkizofrénia pillanataiban készítettek. Mind a ketten — Szergej és Ivan Girin — lefogytak arcban, sápadtak voltak, és a laboránsnő már nem bírta nézni ezt az önsanyargatást.

— Ne nyugtalankodjék, Verocska — felelte kedvesen Girin.

Szergejnek nem lesz semmi baja, én meg edzett vagyok. Túl sokat foglalkozunk azzal, hogy túlterheljük agyunkat. Nem érdemes, mert az agy sokkal többet képes befogadni, mint amennyit adunk neki. Csak tudni kell tanulni, mert hihetetlen mennyiségű tudás fér az agyba. Meg kell tanulni, hogy az egész szervezetet túl lehet és kell is terhelni iszonyatos munkával, de aztán hosszú pihenőket kell tartani, így vagyunk felépítve, ilyenné váltunk a hosszú fejlődés során, és ezzel számolnunk kell.

— No, mit mondtam, Vera — mondta diadalittasan a medikus. — Most megkaptad a választ. Ivan Rogyionovics bebizonyította, hogy mi, civilizált emberek alig vagyunk megterhelve, alig vagyunk elfoglalva. Márpedig a teljes értékű élethez és egészséghez teljesen meg kell terhelni bennünket mind a három vonalon: az agy, az érzések és a test vonalán. Nálunk meg mi van? Hol a testünket terheljük meg, de a fejünk üres, aztán a fejünk van elfoglalva, a testünk meg tétlenkedik. Ha közömbösek leszünk minden iránt, az érzéseink sem fognak nyugtalanítani, osztozni bennünket, nem adnak szárnyakat lelkűnknek, testünknek. Akárcsak te: semmiféle érzést nem táplálsz irántam, azért vagy ilyen… se hideg, se meleg!

— Hát te aztán szépen csillogsz-villogsz! — paprikázódott fel Verocska, és hátat fordított Szergejnek. — Nem, nem értek egyet, magával, Ivan Rogyionovics, akármilyen nagy tekintély is. Sok betegségnek az oka a túlterhelés!

— Attól függ, milyen ez a túlterhelés. Ha kiegyenlítődik a megterhelésnek mind a három vonala, amelyekről Szerjozsa beszélt, nagyfokú pszichológiai fellendülés következik be, amely az egész szervezetet immúnissá teszi nemcsak a fáradtsággal, hanem a betegségekkel szemben is. Vegyük a háborút: a fronton ritkán betegszenek meg az emberek, pedig hát annál rosszabb körülményeket aligha talál az ember. A megterhelés is iszonyatos minden vonalon. A tudósokon, a tervezőkön, a művészeken, amíg tele vannak munkával, a beteg gyermeküket ápoló anyákon nem fog a betegség. Betegségeink nyolcvan százaléka pszichikai eredetű, vagyis összefüggésben áll a pszichikum legyengülésével, és ezt követi a szervezet legfontosabb “biokémiai tengelyeinek” a legyengülése. Az ember, az állatoktól eltérően, a gondolkodás nagyszerű képességével és óriási képzelőerővel rendelkezik. Az állatok sokkal nagyobb mértékben automatizáltak, mint az ember. Ezért náluk minden pszichikai hatás nagyon gyorsan múlik és tűnik el, az embernél pedig sokáig fennmarad, és betegséget okozhat. De ennek van egy másik oldala is: az ember sokkal nagyobb pszichikai erővel rendelkezik — aminek a szervezet az ellenállóképességét és szívósságát köszönheti —, a halállal és a súlyos betegséggel szembeni ellenállása sokkal nagyobb, mint a leghatalmasabb állatoké.

— Nincs erőm magával vitatkozni, Ivan Rogyionovics — adta meg magát a laboránsnő —, de mégis…

— Mégis csak induljon el a gyógyszerközpontba. Én meg máris felhívom a következő áldozatunkat.

Mintegy válaszul Girin szavaira megszólalt a telefon.

— Ivan Rogyionovics, kérik, hogy menjen fel az igazgatóságra — mondta Vera, miután felkapta a kagylót. — Változás nem lesz?

— Nem lesz. Induljon. Én magam felhívom az önként vállalkozót. Ki következik?

— Egy nő. Tatyana Pavlovna Szolovjova — felelte Szergej.

— Mégiscsak tartunk három órás szünetet. Menjen, Szerjozsa, sétáljon egyet. Vagy szaladjon haza. Vagy kísérje el Verocskát. Ma egész este dolgozunk, késő éjszakáig.

Girin, amint végighaladt a keskeny folyosókon és sötét sikátorokon, amelyek az elszigetelt laboratóriumot az intézet főépületétől elválasztották, azon bosszankodott, hogy ilyen váratlanul kirángatták remeteségéből. Bosszankodása nyugtalansággá vált, amikor megindult a fényárban úszó széles lépcsőkön. Mintha hirtelen közszemlére került volna valami, amit eddig féltőn titkolt. Ez a nyugtalanság akkor sem hagyta el, amikor belépett az igazgató dolgozószobájába. A beteges külsejű igazgató kelletlenül állt fel, kezet nyújtott, aztán újra visszaereszkedett a karosszékbe. Mellette egy köpcös kis professzor ült. Girin tudta, hogy az intézet egyik laboratóriumának vezetője. Arcukról lerítt, hogy kellemetlen beszélgetés vár Girinre.

— Maga tudományos segédmunkatársként dolgozik Wolfson professzornál?

— Igen, Wolfson professzornál.

– És mit csinál ott nála?

— A professzor nem hatalmazott fel, hogy akár az intézet vezetőinek is referáljak a munkájáról. A professzor odahaza fejezi be a beszámolójelentését és feltétlenül megadja önnek a kellő felvilágosítást.

– Így hát titkolódzunk!

— Nincs itt semmi titok. Egyszerű szubordináció. És tudományos etika.

— Maga szerint tapintatlanok vagyunk?

Girin némán vállat vont. Az igazgató rosszindulatúan összezárta az ajkát. Ekkor megszólalt a mellette ülő professzor:

— Maga félreértette az igazgatót. Nem a főnöke munkájára kíváncsi, hanem a magáéra…

— Elnézést, de egyelőre nincs saját munkám, én csak Wolfson professzor megbízásait hajtom végre. Az intézet programjában én nem szerepelek.

— Nem szerepel! — bólintott az igazgató. — De mégis végez valamiféle munkát, használja a laboratóriumot és az igazgatóság erről semmit sem tud. Maga ezt helyesnek tartja?

— Szó sincs róla. Én egy pszichofiziológiai kísérletsorozatot végzek a Wolfson professzorral történt megállapodás alapján, most amikor szünetelnek tervbe vett kísérletei. Én feltételeztem, hogy a professzor tájékoztatta önt. A munkámnak semmi köze nincs a tervhez, saját költségemen folytatom, és csak a helyiséget veszem igénybe, meg a medikusok, a tanítványaim önkéntes munkáját.

— Mi a lényegük a kísérleteinek?

— Megkísérlem feltárni az eidetikai képességgel megáldott emberek többletinformációját.

– Értem! Hát éppen ez az, ami igen távol áll a mi tematikánktól. Magának alkalmasint Kascsenkónál kellene dolgoznia. No és hogyan végzi ezt a feltárást?

— Az eidetikus ember LSD-25 adagot kap. Ez derivált anyarozs, d-lyserginsav dietilamid tartaratja. Csökkenti a foszfor kivetését a szervezetből, elfojtja a hipofízis hormonjának hatását. Ezzel megbomlik az igen fontos pituitaris-adrenalinféle pszichikai tengely a szervezet belső váladékképzésében és létrejön a nagyfokú hisztéria vagy szkizofrénia típusú mesterséges pszichózis. Három-négy órára.

– És mire kell ez magának?

— Arra, hogy kettéhasítsam a rendesen kiegyensúlyozott tudatot, különválasszam a gondolkodás tudatos folyamatát a tudat alattitól, és ezzel feltárjam a többletinformációnak a tudat által elnyomott tárolóját. Feltételezésem szerint ott rejlik a távoli nemzedékek emlékezete, amely rendszerint csak az idegtevékenység alacsony fokán tárul fel az embernél, és amely sokkal fejlettebb a komplikált ösztönökkel rendelkező és öntudatlan cselekvésű állatoknál.

— De hiszen ez badarság! Misztika!

— Amit kísérletekkel kell ellenőrizni. Nemrég a kibernetikát is badarságnak tartották. És éppen a kibernetika tette lehetővé először, hogy tudományos elképzelést nyerjünk az agy munkájáról. Ugyanez lesz az emlékezettel is.

— Nem vitatkozom magával. Holott megérdemelné, hogy megcáfoljam magyarázatát.

— Sokszor használjuk a vita szót. “Vitassuk meg, vitás állítás, színdarab, könyv” — ezekkel a kifejezésekkel lépten-nyomon találkozunk. De valahogy elfelejtjük, hogy a szóbeli vita — csupán skolasztika, semmi több. Az egyetlen komoly és reális vita nem a szócsata, hanem a tárgyszerű vita… Én sem akarok vitatkozni, hanem egyszerűen dolgozom.

— A maga munkája veszélyes! — vágta oda az igazgató. Girin meghökkenve meresztette rá a szemét.

— Igen, veszélyes és felelőtlen. Gondolt arra, hogy mi történhet a maga valamelyik “tengeri malacával”? Hogy az intézetünket, engem vonnak felelősségre?!

— Már megbocsásson, de nem értem önt. Kik állapíthatják meg mindenekelőtt a veszélyességét és biztonságát ha nem azok, akik dolgoznak rajta? Ki, ha nem én, az orvos felelek érte elsősorban? Sokkal komolyabban, mint ön, annál is inkább, mert az ön egész felelőssége ebben a dologban inkább csak képzeletbeli.

— Elég. Remélem, megértette, hogy én tisztán akarok látni ebben a dologban. Ki adott engedélyt arra, hogy használja a laboratóriumot a kísérleteihez? Köszönet Cibulszkij professzornak — bólintott az igazgató a mellette ülő férfi felé — nélküle semmiről sem tudnék, aztán egyszer csak lecsapott volna a villám!

Girin vissza akart vágni, de aztán csak legyintett.

— Azt hihetne az ember, hogy ön a tudomány önzetlen bajnoka — szólt közbe ellenségesen Cibulszkij. — Hát akkor ez mi? — rázta azt a papírlapot, amelyet az igazgató asztaláról kapott fel.

— Igen, igen, magyarázatot kérek — szólt közbe az igazgató. — Magánpraxist folytat?

— Ne vallasson engem, mert ez nem tartozik az ön hatáskörébe. De ha megkér rá, szívesen válaszolok: semmiféle magánpraxist nem folytatok. Nem is folytattam azóta, hogy megkaptam az orvosi diplomámat. Természetesen, ha segítséget kértek tőlem, azt soha vissza nem utasítottam.

— Aztán a páciensei elragadtatástól csöpögő leveleket irkálnak az intézetünkbe és bizonygatják, hogy maga milyen nagy ember — jegyezte meg gúnyosan Cibulszkij.

— Nem tudom, honnan veszik ezt! Ne gúnyolódjék, professzor, ez nem növeli a tekintélyét.

— Igazán? Hát a magáét talán növeli az, hogy arra kényszerítette… — Cibulszkij megnevezte a geofizikust- az anyát és az apát, akiknek állítólag megmentette a fiát, hogy írjanak a maga hőstettéről az intézetnek és megadta nekik az intézet címét?

Girin egy pillanat alatt kitalálta, honnan fúj a szél, és az undor kiült az arcára.

— Most már értem. Valóban, mit is mondjak erre? — Girin megakadt, de aztán folytatta: — Miféle ember az, aki így fogja fel egy anya természetes háláját és így értékeli az én részvételemet ebben az ügyben! Kár, hogy még nincsenek olyan gépek, amelyek megtisztítanák az agyakat a szennytől, főleg a tudósokét! Elnézést, de mást nem akar mondani nekem?! Akkor engedelmével távozom.

Girin kilépett az igazgatói szobából és lefelé ballagott a napfényben fürdő lépcsőn.

— Na ennek letörtük a szarvát! — kiáltott fel Cibulszkij, amint becsukódott az ajtó Girin mögött. — Nem marad más hátra neki, mint elmenekülni innen.

— Szó sincs róla — szólalt meg az igazgató elgondolkodva —, távozása egyáltalán nem hasonlított menekülésre, így csak az ártatlan emberek távoznak, én meg valószínűleg melléfogtam. Ön távozhat — mondta az igazgató Cibulszkijnak, akit meghökkentett ez a fordulat.

Girin a végtelen alagsori folyosókon bandukolt és a történteken töprengett. Nyugodt volt. Az élettapasztalat és a pszichológiában való jártassága megtanította, hogy ne vegye túlságosan a szívére, ha összeütközésbe kerül a vaskalapossággal, az aljassággal és a meg nem értéssel. “Azért vannak a Cibulszkijhoz hasonló emberek, hogy a tudós még edzettebb, még elszántabb legyen, a meggyőződése pedig még szilárdabb” — fogalmazta át a régi közmondást. Magától értetődik, hogy segítséget kér a pártszervezettől, hogy meggyőzhesse az igazgatót és továbbra is használhassa a laboratóriumot. A baj az, hogy ő maga nem biztos abban, hogy helyes úton jár-e az eidetikával. Még mindig nem ért el valamicskét is meggyőző eredményeket. Nem számít, ha sikerteleneknek bizonyulnak is ezek az első, kísérletek, úgyis csak kis részét alkotják azoknak a vizsgálatoknak, amelyeknek az elvégzését a közeljövőben tervezi!

Vera és Szergej másfél óra múlva tértek vissza: Girin a villamosmérnök egyik rajza mellett ült elgondolkodva: fekete háttérben fehér virágot ábrázolt, amelyet kék spirál font körül. A fiatalok megsejtették, hogy valami nincs rendjén, mert minden anyag és műszer össze volt csomagolva, még az encefalográf vezetékei is gondosan fel voltak tekerve.

— Történt valami, Ivan Rogyionovics? — kérdezte ijedten Vera.

— Az, amit annyira sürgettek: egy kis munkaszünet.

— Tudjuk — kiáltott fel a laboránsnő —, ez az ő művük… már régóta ferde szemmel nézték a dolgot. Maga tudós és csak egyszerű segédmunkatársként dolgozik náluk, aztán meg kiderül, hogy holmi kísérleteket folytat. Ö, én ismerem őket!

— Nem érdemes ezen keseregni, Verocska — vágott közbe nevetve Girin. — Tudja, hogy…

De a laboránsnő nem hagyta, hogy befejezze a mondatot:

— Ha ma szünetet tartunk, akkor közlöm magával, hogy én épp ezt ígértem!

— Mit és kinek?

— Annak a nőnek. Alighogy maga eltávozott, telefonált. Megkérdezte tőlem, hogy maga nagyon elfoglalt-e, én viszont tudtam, hogy ha magát berendelte az igazgató, megakadályozzák a mai munkát… és azt feleltem, hogy talán nem annyira.

– És aztán?

— Megkért, hogy közöljem magával: ma kilenc óra tizenöt perckor szerepel a televízióban. A kettes csatornán sugározzák a művészi tornát.

— Remek! Egy kis vigasz! Arra az időre a televízió elé kell ülni. Hát akkor szétszéledünk, kutatók?

— Ivan Rogyionovics — kezdte az egyetemista — eljöhetne… hozzánk. A mi Rekordunk nagyszerű készülék.

— Köszönöm, Szerjozsa. A szomszédban van egy Rubin készülék, nem kell messzire mennem. A holnapi viszontlátásra, hűséges asszisztenseim!

A fiatalok, mihelyt egyedül maradtak, rendet csináltak a laboratóriumban. Vera egyszer csak ijedten felkiáltott.

— Mi történt? — rohant oda rémültem a lányhoz Szergej.

— Ostoba vagyok, de még mennyire! Valamit elfelejtettem megkérdezni Ivan Rogyionovicstól. Most már késő!

— Annyi baj legyen! Este felhívod.

— Másról van szó. Úgy szerettem volna látni végre azt a nőt. Elhatároztam, hogy feltétlenül megnézem a tévében. De Ivan Rogyionovics annyira sietett, én meg elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy hívják azt a lányt. Sokan szerepelnek majd a műsorban, hogyan ismerem fel? De buta vagyok!

Szergej megkönnyebbülten nevetett fel.

– Éva kíváncsi lánya megérdemli a büntetést. De kegyelmed alábecsüli szerény képességeimet. Fogadok, hogy én nyomban rájövök, melyik az, csak hát akkor nálam kell nézni a tévét. Bevallom, már én is türelmetlen vagyok, Girinünk nagyon érdekes ember, kíváncsi vagyok az ízlésére.

— Csak hencegsz! Biztos vagyok benne, hogy nem jössz rá, melyik az. Nekem talán a női ösztönöm megsúghatja.

— Akkor nem úszod meg és velem jössz. Sétálunk egyet, megebédelünk és leleplezzük a kellemes hang titokzatos tulajdonosát.

Rita és Szima kiszaladtak az utcára és — mintegy parancsszóra — mohón lélegezték be a friss tavaszi levegőt. Kis idő múlva Rita összerezzent és fázósan barátnőjéhez bújt.

— Mindig elfog a reszketés fellépés előtt — panaszkodott. — Te meg olyan nagyszerűen tartod magad, mintha vasból volnál. Aztán még el akarod hitetni velem, hogy izgulsz!

— Persze, hogy izgulok. Nem is lehetne másként. Hiszen arra gondol az ember, hogy ennél most nincs semmi fontosabb a világon, különben milyen sportoló lenne.

— Hát persze, én is így vagyok vele. Csak hát, tudod, ma különösen félek. A szüleim is nézik majd a tévét. Nem is képzeled, milyen szigorú kritikus az apám.

— Azt hiszem, Ivan Rogyionovics is nézi ma a tévét. Ha biztosan tudnám, hogy nézi, könnyebb volna a dolgom. Mert ha rám néz, szívem az örömtől repes, megnyugszik.

Felszálltak a félig üres trolira és behúzódtak egy sarokba. Rita kinézett az ablakon a tavaszi alkonyi kékségben fürdő aszfaltra, Szima pedig az utóbbi napok eseményeit idézte fel emlékezetében. Beszélt Nágyával, elmondta neki, hogy szemtől szembe találkozott a középkori szörnyeteggel, amelyet az emberiség elfelejtett, de nem ítélt el. A fiatalasszony nem osztozott nézeteiben, de talán ő, Szima sem tudta ezt elérni. Ennek ellenére Nágya mintha megszabadult volna a nyomasztó bűntudattól. Lassacskán éledezni kezdett. A gondos barátnőknek sikerült a beteget látszólag meggyógyítani, de a lelkén ütött mély seb még sokáig megmarad…

— De elgondolkodtál! Leszállás!

Szima felugrott barátnője hangjára, de gondolataitól nem tudott megszabadulni egész úton, míg a sportközpont magas kerítése mentén haladtak. Eszébe jutott az a furcsa, szédítő érzés, amely elfogta, amikor ott állt a Boszorkányok kalapácsa előtt, Girin pedig elmondta, hogyan villant fel előtte a gyönyörű Hellasz képe, amelyet a keresztény fanatikusok máglyáinak füstje borított be. Hirtelen megvilágosodott előtte, hogy a tökéletes testi fejlődéssel nem párosul képzettség, akárcsak az erkölccsel tudás, az ember nem tudja megtalálni helyét a világban, és csak a hit marad meg a számára. De mire képes a tudatlan hit! Iszonyatos koholmányokra, gonosztettekre… Igen, ott a könyvtárban, abban a pillanatban nagyon is megvilágosodott előtte minden. És nem felejtette el, szívébe zárta, mint olyasvalamit, ami erőt ad, ami fegyvert ad a kezébe.

A képernyő mélyén a fekete tornatrikós lányok párosával vonultak fel, majd szétváltak és eltűntek a nézők látómezejéből. Szergej és Vera külön-külön megnéztek minden egyes lányt, megpróbálták kitalálni, megtalálni “őt”, aki meghódította főnökük szívét.

— Az az érzésem — suttogta Szergej —, hogy az a magas szőke, karcsú, sudár termetű lány, jobbról a második. Nagyon szép!

— Ezek mind szépek — szólalt meg Vera. A magas, vörhenyes szőke mintha csak a medikus óhajának engedelmeskedne, előrejött.

— Margarita Andrejeva sportmester — jelentette be a vezetőjük. — Rita, mondjon valamit magáról a nézőknek.

A lány röviden és élénken beszámolt sportpályafutásáról, arról, milyen sokat edzett. Aztán következett Rita ragyogó karikaszáma, amely olyan elegáns, szép és pontos volt, hogy Girin örökké vitatkozó segítőtársai némán figyelték minden mozdulatát. Felcsattant a taps a teremben, és Rita eltűnt a képernyőről.

— Nos, igazam volt? — kiáltott fel Szergej hencegve. — Ő az! Irigylem Ivan Rogyionovicsot, nagyszerű az ízlése. Vera makacsul rázta a fejét.

— Szép lány, de nem ő az. Ne felejtsd el, hogy én kétszer is beszéltem vele, te meg csak egyszer. Nem az a hang. Meg aztán valami hiányzik belőle, nem tudom, hogy mi, talán az eredetiség.

— Viszont Ivan Rogyionovics eredetisége két embernek is elég volna. Lehet, hogy ez így helyénvaló?

— Gyakran előfordul, de mégis… — Vera nem fejezte be a mondatot.

A lányok egymás után léptek a kamera elé, és nehéz lett volna eldönteni, melyik hajtotta végre szebben a gyakorlatát, vagy melyik volt szebb termetű, vagyis melyik tetszett leginkább mind a két szempontból.

— I-igen — bátortalanodott el Szergej. — Pechünkre, ma az egész csoport csupa sportmesterből vagy első osztályú versenyzőből áll.

— Szerafima Metalina sportmester szabadgyakorlatokat mutat be — hallatszott a bemondónő hangja.

Fekete hajú, barna arcú lány szaladt ki a terem közepére, s a vezetőjük máris eléje tartotta a mikrofont. A kamera közelebb hozta a lány arcát, amely most betöltötte az egész képernyőt szokatlanul nagy, sötétnek látszó szeme nyíltan tekintett a nézőkre. Kemény kis állat hetykén feltartotta, nyíltszívű mosolya nagyon megnyerő volt.

— Mi itt most mindnyájan arról beszélünk, hogy lettünk tornászok és akaratlanul is az a benyomásuk támadhatna, hogy mi különleges emberek vagyunk.

Vera felugrott a kanapéról.

– Ő az!

— Maradj már, ne zavarj! — legyintett Szergej. — Én még nem vagyok biztos benne.

— Kedves nézőink közül bárki lehet ilyen, kibontakoztathatja a tehetségét: a ritmikában vagy az erőkifejtésben, a hajlékonyságban vagy az egyensúlyozásban. Túl kevés figyelmet fordítunk önmagunkra, a férfiak pedig azt mondják, hogy meg kell szépítenünk az életüket. Elsősorban önmagunkat kell megszépítenünk, ez pedig csak akkor lehetséges, ha sokáig és türelmesen foglalkozunk testneveléssel. A torna, a tánc, a korcsolyázás bármilyen alakot megszépít, az egészség, a rugalmasság, a pontos és gyors mozgás, a büszke, egyenes testtartás sokkal vonzóbb, mint a szép arc egymagában. A munkához, a szórakozáshoz, az életérzéshez ugyanúgy szükséges a sokoldalú testfejlesztés, mint a jó anyasághoz. Képzeljék el, milyen jól érzik magukat a gyerekek erős anyjuk mellett, aki velük együtt játszik, futkározik, úszkál és meg tudja tanítani őket mindenre… Mindenütt, minden országban, ahol az igazi női szépséget értékelték, nem pedig a ruhát, mindig működtek külön iskolák, ahol a lányokat megtanították a szabályos testtartásra, táncra, hajlékonyságra. Mindenütt, ahol utazóink elvoltak ragadtatva a nőktől — Indiában, Indonéziában és más országokban —, ott a nők a fejükön hordják a vizet. Ezt a munkát végzik gyerekkoruk óta és még öregkorukban is megőrzik pompás büszke testtartásukat, az egyszerű ruha pedig a szabad mozgást biztosítja. Ezt akartam önöknek elmondani. Foglalkozzanak már gyerekkorukban tornával és tánccal, legyenek szépek mindnyájan, kivétel nélkül…

A kamera már ismét a termet mutatta. Az általános torna fekete hajú bajnoknője már messze, a terem mélyén állt. Fejével hátravetette a haját. Felhangzottak az Egle adagiójának első akkordjai.

Girin segédei patrónusuk feltételezett kedvesét nézték és percről percre erősödött a meggyőződésük, hogy ez az a lány. Nemcsak azért, mert kifinomultan, művészien uralkodott testének minden egyes izmán, mert mozdulatai fegyelmezettek voltak, Szerafima Metalinában volt valami más: poézis, a test muzikális tökélye, úgy tudta arányosítani, összhangba hozni a mozdulatait, hogy minden villámgyors testhajlása felért az arcmimika kifejező erejével, a beszéd lelkesültségével.

— Hát ráhibázott Ivan Rogyionovics — jelentette ki Szergej lelkesen, amikor Metalina számával véget ért a sportműsor. — Kiválasztotta az összes közül azt a bizonyos… nem is tudom, hogy fejezzem ki magam.

— A legeredetibbet! — mondta Vera.

— Nem erről van szó! A legeredetibb keveseknek tetszik, talán csak egyvalakinek, hát mondjuk, mint például te nekem. De ez a lány mindenkinek tetszik!

— Ne gúnyolódj, Szergej, én komolyan beszélek. A lány alakja, hogy is mondjam csak, nagyon nőies. Termetre nem magas. Az ilyen ruhában nem tűnik szembe rögtön, felöltözve halványan mutat. Intézetünk férfiai inkább a kifestett, csillogó ruhákat viselő szőkék után bomlanak.

— Rá is fizetnek! — jelentette ki a fiatalember, és át akarta ölelni Verát. — De én bölcs vagyok: te nem vagy szöszi, és csak pulcsit viselsz.

A tévé Andrejevék lakásában is be volt kapcsolva. Egész kompánia ült előtte. A Leningrádból hazatért Jekatyerina Alekszejevna kényelmesen elhelyezkedett a fotelben és hanyag mozdulattal puhítgatta az újabb cigarettát.

— Már megint dohányzol — mondta szemrehányóan a férje, de aztán mégis tüzet adott az asszonynak.

— Nem szabad bántani egy izguló anyát-felelte nyugodtan Jekatyerina Alekszejevna. — Nézd inkább, milyen helyesek ezek a lányok! Hát nem dobogtatják meg a szívedet, Ljonya?

— Nem. A lányok túl szépek, de gondold meg, micsoda dőreség lenne, ha ebben a korban beleszeretnék akár a legszebbikbe. Vagy ha például a mi nagy tudású Girinünk habarodna bele valakibe.

— Tudod, felőled én biztos vagyok, de ami Girint illeti, ő beleszerethetne valamelyikbe. Egyébként Rita homályosan célzott is olyasvalamire, hogy a barátnője és Girin.

— Badarság, Kátya! Neked mindig valami bolondság jut az eszedbe. Te, hál' istennek, nem követsz el ilyesmiket, de szívesen vennéd, ha barátaink fejét elcsavarnák.

— Jól van, jól van. Különben az a fekete hajú, akit meginterjúvoltak, okos dolgokat mondott.

— Nekem is tetszik, hogy a nők kezdenek megszabadulni a felesleges ruháktól — szólalt meg egy éltes, tekintélyes külsejű hölgy, a neves régész. — Képzeljük el, mennyi kelmét tekertek magukra nagyanyáink, de mit nagyanyáink, anyáink! Kár, hogy olyan lassú ez a folyamat, még sok a képmutató ember nálunk, és még nem tanultunk meg örülni a test szépségének.

— Az, hogy a folyamat lassú, természetes — jelentette ki Jekatyerina Alekszejevna és kieresztette száján a füstöt. — Hiszen nem elég megtanulni a szép látását, meg kell szüntetni, hogy illetlennek tartsuk a testet, márpedig ez csak akkor lehetséges, ha megszokjuk, hogy fedetlen.

— Kátya, azt hiszem, ideje volna harapni valamit-szólalt meg a házigazda.

A vendégek felálltak és átmentek az ebédlőbe.

Az előszobában halkan megszólalt a csengő, de senki sem figyelt fel rá. Egy perc múlva a vendégek a házigazda örvendező felkiáltását hallották. Jekatyerina Alekszejevna az új vendégek elé sietett. Ketten voltak: egy nagy darab, hatalmas férfi és egy fiatal, vastag szőke copfos, s izgalomtól kipirult arcú lány.

— Bemutatom Innokentyij Jefimics Szeleznyovot és Irina lányát. Régi barátom, akivel a Tungir folyónál jártunk, vadász, és egy egész vidék ura.

Az egyik vendég, Turiscsev geológus, Andrejev régi bajtársa Szeleznyov elé sietett: medvemancsok ölelték át, amitől csak úgy ropogtak a csontjai. A két geológus máris a régi szép napokat kezdte emlegetni.

Rég volt, amikor kis létszámú, hiányosan felszerelt geológusosztagok járták a messzi tájakat, és minden az osztag tagjainak egészségétől, tudásától és szívósságától függött. Járták a tájgát, a végtelen tőzeges lápvilágot, megmásztak számtalan kialudt vulkánkúpot, kopár hegycsúcsot, kőtörmeléket. Keresztülgázoltak kristálytiszta és jéghideg vizű patakokon. Lélekvesztő csónakokon és rozoga tutajokon úsztak le bömbölő zuhogókon. A tajgai erdőtüzek sűrű füstjén, nyaktörő és felperzselt helyeken, magas zsombékokon, vízzel elárasztott völgyeken, zümmögő rovarfelhőkben törtek előre. Ragadós nyári forróságban és tomboló téli hidegben, nyirkos őszi időben vagy hideg ködben gyalogszerrel, lóháton vagy törékeny rénszarvasszánokon folytatták útjukat…

Egy expedíciós útjukon, a kelet-szibériai Tungir folyónál, Andrejev és Turiscsev összeakadt Innokentyij Szeleznyovval, akivel nem egy expedíciós utat tettek meg a Vityim-fennsík járhatatlan vidékein.

A két Szeleznyov fivér egy tanyán élt a Tungir partján, ahonnan a legközelebbi lakott hely mintegy háromszáz kilométernyire esett s egyetlen úton lehetett csak megközelíteni: a nyugtalan és kanyargós folyón. Vadásztak, halásztak, a bányákkal kötött szerződések alapján áfonyát és havasi hagymát gyűjtöttek, l Marion, az idősebb fivér özvegyember volt, két lányt nevelt fel, Nasztyát és Mását. Innokentyij, az öccse még legényember, egyívású Andrejevvel, ő is velük lakott a nagy parasztházban. A háztartást a húguk, a fiatal özvegy vezette, ő nevelte a két unokahúgát.

Ez a meglepően összetartó család annyira vendégszerető, barátságos és szívélyes volt, hogy Andrejev sohasem kerülte el a házukat és mindig szakított időt arra, hogy meglátogassa Szeleznyovékat.

Szeleznyovék egész életüket a tajgában élték le, a természetben töltötték idejük nagy részét s ezért szép szál, makkegészséges emberek voltak, ami még Szibériában is ritkaságszámba ment. A férfiak komor, de jólelkű emberek, hatalmas termetűek, szívósak és erejük akár a medvéé. A nők erősek, mintha vasból lennének öntve, erejük majdnem felér a férfiakéval, mindig vidámak, fürgék és kacagósak. A tizenhét esztendős Nasztya és a nála egy évvel fiatalabb Mása, nyugodt lélekkel, mintha csak sétálni mennének, indultak messzi tájakra vadászni a tajgába, lőtték a jávorszarvasokat, medvéket és hiúzokat. Jevdokija nénjük hat medvét terített le, Nasztya kettőt. Mása egyet, de ez olyan hatalmas hím volt, hogy lenyúzott bőrére, amelyet szőnyegnek használtak, még a tapasztalt medvevadászok is tisztelettel néztek.

A két Szeleznyov fivér tudni vágyó, művelt ember volt. Jóllehet elhagyatott helyen éltek, nagy könyvtáruk volt, taníttatták a lányokat. Igazi élvezetet jelentett esténként komótosan elbeszélgetni ezekkel a nagyszerű megfigyelőképességű és egészséges humorú emberekkel. Andrejev és Turiscsev expedíciójában évente cserélődtek a fiatal kollektorok, akik sűrűn tették a szépet a Szeleznyov lányoknak, aztán — míg az expedíció véget nem ért, boldogtalan byroni fizimiskával végezték a munkájukat. A két hosszú hajú amazon meghódított mindenkit hihetetlen bátorságával, kimeríthetetlen élet- és jókedvével, azzal hogy a legkülönbözőbb feladatokkal megbirkózott…

Andrejev hűséges társa, Turiscsev már régóta kerülgette Dunya Szeleznyovát, Andrejev tudta, hogy bajtársának családi életében nagy viszályok dúlnak, de minden maradt a régiben egészen mostanáig.

Jevdokija éppen akkor tért vissza Uszty-Tungirból, három nap alatt majdnem kétszáz kilométert gyalogolt. A fiatal asszony hőstette végleg levette lábáról a geológust, de nyomban megkapta a választ, ami Turiscsev teljes vereségét jelentette. Most már az öreg barát járkált byroni fájdalommal az arcán. Ám a geológusok nem kollektorok, nem együtt kutatnak, hanem külön-külön cserkészik be a körzet különböző zugait. Ezért aztán Andrejev nem láthatta, mennyire komoly bajtársának szívfájdalma.

Turiscsev az expedíciós út végén — amikor már a szibériai expressz vakító világítását, nagyszerű melegét és hálókocsijának teljes kényelmét élvezték, ami különösen jólesett a hétnyolc hónapi expedíciós út zord körülményei után — elmondta, hogyan kosarazta ki Jevdokija.

Egyszerűen és bölcsen válaszolt minden érvelésére: “Te tudós vagy és nem élhetsz állandóan a szabadban, én meg nem tudok másként élni és nem is akarok. Sehogy sem jön össze ez a dolog nálunk: ha igent mondok, szenvedni fogok, míg a bánat el nem emészt, teveled is ugyanez történik majd. A tudósnak város nélkül, nekem a tajga nélkül nem élet az élet”.

Turiscsevnek arra a szenvedélyes érvelésére, hogy a magányos nőnek szomorú az élete, a fiatal asszony nyugodt lélekkel azt felelte: nem tudni, hogy megtalálja-e vagy sem a sorsát, de ez a sors őt ide köti.

Andrejevnek eszébe jutottak ezek a negyed évszázados események, és amikor Turiscsev nyugtalan arcára pillantott, úgy érezte, hogy bajtársa újból átél iá történteket. Utoljára 1935-ben találkozott Szeleznyovékkal. Néhány perc múlva kiderült, hogy Nasztya férjhez ment és elutazott, Jevdokija is férjnél van, átköltözött az egyik nyukzsinói lelőhelyre. Innokentyij végigharcolta a háborút, járt Mandzsúriában, 1939-ben megnősült, van egy fia meg egy lánya. Egy vadászszövetkezet elnöke, az Olekma folyó zuhogóinak környékén, Jenyukov közelében lakik. Odaköltözött hozzá bátyja, Illarion Másával és annak férjével. Innokentyij Irina nevű lánya elvégezte a kudukeli bentlakásos iskolát és a vadászattudományi tanfolyamot, apja pedig magával hozta Moszkvába, hogy széjjelnézzen a fővárosban, ahová ő maga is csak most jutott el életében először.

Amíg beszélgettek, Jekatyerina Alekszejevna már megterített Andrejev módra minden jóval, mi szemnek, szájnak ingere.

Andrejev magával szemben ültette le Innokentyijt és a régi idők emlékére teletöltötte poharát vodkával. Ám a hatalmas ember határozottan félretolta a pálinkás poharat.

— Nem is kérdés, milyen ügyben járok itt — és éles pillantást vetett a geológusra, miközben gondosan megnyírt, erősen deresedő szakállát simogatta.

— Majd elmondod — felelte Andrejev. — Bizonyára sok újságot hoztál. Régen a rómaiaknál ez a közmondás járta: “Ex Africa semper aliquid novi”, vagyis “Afrikából mindig érkezik valami új”. Ezt most nyugodtan átfogalmazhatjuk ekképpen: “Ex Siberia semper novi” — Szibériából mindig érkezik új. De lehet, hogy csak egyszerűen látni akartál minket, megmutatni magadat nekünk.

— No ezért aligha vállalkoztam volna erre az útra. A sok munkától nem ér rá az ember.

— Akkor meg térj a tárgyra.

— Tudod, egyelőre még nem áll rá a nyelvem. Meg aztán kínos dolog beszélni róla ennyi ember előtt, fehér asztalnál. Majd, ha túlesünk az evésen, megtudod, miért nem iszom vodkát, bár azelőtt sem voltam nagyon oda érte.

Jekatyerina Alekszejevna félbeszakította a beszélgetést. El is döntötték nyomban, hogy Szeleznyovék náluk, Andrejevéknél szállnak meg. Irinát Rita gondjaira bízzák, aki hamarosan megjön a tornabemutatóról.

Turiscsev annyira megörült a viszontlátásnak, hogy egymásután idézte fel az egykori expedíciós utakat. Szeleznyov komótosan evett, néha felnevetett, máskor meg elszomorodott Turiscsev egy-egy felidézett emlékétől.

A vadász végül rágyújtott és áthajolt az asztalon Andrejevhez.

— Azt hallottam, Leonyid, hogy az egészségeddel van baj. Meghíztál, arcod akár egy bürokratáé.

— A szívem rendetlenkedik. Tudod, nekünk geológusoknak olyan az életünk, hogy hol túl sokat kell járni, hol túl sokat kell ülni — télen. Elszokik az ember a járástól, és minden évben újból hozzá kell szokni. Nos, amíg fiatal voltam, minden rendben volt, de aztán beköszöntött a hanyatlás. Nem jutott eszembe idejében, hogy a formát szigorúan tartani kell.

— De hát hogy bírod ki utazás, tajga, hegyek nélkül? Lehetséges volna?

— Képzeld, lehetséges. Eleinte én is azt hittem, hogy vége mindennek, az egész életemnek. Egy rakás szerencsétlenség lettem.

– És találtál kiutat?

— Találtam. Kiderült, hogy nem is esik messze az előbbitől. Minden töprengésemet, tudásomat, megfigyelésemet, leletemet, amelyek negyven évi munkám során halmozódtak fel, hasznosítottam, az én tudományomban.

Andrejevet annyira elragadta a hév, hogy hangosan beszélt, és nem vette észre rögtön, hogy mindnyájén elhallgattak és őrá figyeltek.

Mivel csodálkozást látott Szeleznyov szemében, folytatta a magyarázatot és a modern történelmi geológia előtt álló beláthatatlan távlatokról beszélt. Ez a terület fel van fegyverkezve a legújabb fizikai és kémiai vívmányokkal, gazdagították a napjaink geológiai folyamatainak megfigyelései, nem is beszélve arról, hogy egyre több ismereteket szereznek valamennyi kontinens geológiai történetéről.

Andrejev beszélt azokról a mérésekről, amelyeket a föld felszínén több száz millió évvel ezelőtt folyt vízáradatok irányával, erejével és hosszával kapcsolatosan végeztek; beszélt arról, hogy felidézték az eltűnt kontinenseken egykor fújó szeleket; hogy megállapították a hihetetlenül régen kiszáradt tengereknek a hőmérsékletét; hogy meghatározták a homokká mállott, a tengerek fenekére került, s idővel üledékes kőzetekké alakult egykori sivatagokra és hegyekre tűző nap kisugárzását. Az idő mindezt belevéste a kőzetekbe, és meg kell fejteni a bevésés rejtjelkulcsát. Sokfajta rejtjelkulcs van, és ahogy fokról fokra fejlődik a tudomány, úgy tudunk egyre többet megfejteni. Életre kel előttünk a Föld és a már-már teljesen elveszettnek látszó élet története, és kezünkbe adja a kulcsot a jövő megértéséhez.

— Most már értem — felelte a némán cigarettázó szibériai férfi. — Hát ami azt illeti, ez is egy út, nehéz és hosszú út, nem rosszabb azoknál, amelyeken fiatalkorunkban jártunk. De ezen nem lehet hebehurgyán előrehaladni, számtalan akadály vár az úton! Érdemes csinálni. Bocsáss meg nekem, Leonyid, majdnem vetkeztem ellened, mert azt hittem, hogy te… izé…

— Eltunyultam, elhülyültem, nyaralót vettem! — kacagott fel Andrejev.

— Hát nem éppen, de majdnem.

— Nem nekem való, mégha maradt is egy kis sütnivalóm! No de menjünk át a dolgozószobámba, ott majd elmondod, mi történt veled.

Andrejev megtudta, hogy a vadásznak közvetlenül a háború után, alighogy felgyógyult sebesüléséből, meglepő látomásai voltak. Ezek a látomások olyannyira tiszták voltak, hogy akár emlékezetből is le tudta volna rajzolni őket, de nagyon szaggatottak, összekuszáltak voltak, olykor többször is megismétlődtek, néha meg ördöngös sebességgel váltogatták egymást. Szeleznyov megijedt, hogy megbolondul, és megpróbálta fürdővel és vodkával kúrálni magát, de ettől a látomások csak még hosszabb ideig tartottak, zavarosakká, félelmetesekké váltak. Szeleznyov elindult messzi vadászatra, majd a daraszuni fürdőben pihent. Hallucinációi lassacskán abbamaradtak és több évig nem fordultak elő.

De egy esztendeje, egy erős megfázás után, hirtelen visszatértek és még erősebbek voltak. A helybeli orvos, Szeleznyov jó barátja csak széttárta karjait. A vadász elutazott Csitába, ahol megpróbálták rábeszélni, hogy feküdjön be az ideggyógyászatra, és minél jobban erőltették, annál jobban félt Szeleznyov. A családi tanács úgy határozott, hogy utazzék Moszkvába, mellesleg azért is, hogy lássa a fővárost és megmutassa Irinának.

— Hát erről van szó — csóválta a fejét a szibériai férfi leverten. — Tudnál talán valamit tanácsolni?

— Tanácsolok is, képzeld el! Ha egy évvel ezelőtt toppansz be hozzám, semmivel sem tudtam volna segíteni rajtad. De most itt lakik régi jó barátom, Ivan Girin doktor.

— Micsoda ősi orosz név!

— Ez igaz! De arról van szó, hogy Girin éppen az ilyen esetekkel foglalkozik, mint a tied. Ha jól értettem, te olyan szerencsés lelet vagy az ő számára, mint ő a te számodra. Holnap felhívjuk. De nicsak, Rita is megjött. Milyennek találod?

Szeleznyov semmit sem válaszolt, csak nézte barátjának csinos lányát.

— Nekem pedig amint megpillantottam Irinát, eszembe jutott Pavel Vasziljev Vers Natalja tiszteletére című költeménye. Emlékszel?

— Agyondicséritek, elrontjátok, aztán nézhetek utána — dörmögte Szeleznyov s elégedetten somolygott.

Második rész

A FEKETE KORONA

1. FEJEZET

A Csontváz-part

Szokatlanul zord januári hideg volt Nápolyban. A sarló alakú, azúrkék öböl megsötétedett. Vékony felhő vonta be az eget, amely siváran szürkének látszott. A város fázott, kékes kéményfüstbe burkolódzott.

Cesare Pirelli festő a fotelban kuporgott és nyirkos cigarettát szívott. Arckifejezése komor volt; ettől idősebbnek látszott; a térdét borító gyapjútakaró miatt beteg ember benyomását keltette.

— Elég legyen, Cesare, különben nem hiszem többé, hogy huszonhat éves vagy! — hallatszott egy csengő hang.

A széles pamlagon megmozdult a köntösök és takarók halmaza. Egy zilált külsejű fiatal nő ugrott a szoba közepére, aztán lábujjhegyre állt és rugalmas testét hátrahajlította, úgy, hogy majdnem hátraesett. Majd gyors táncoló lépésekkel végigment a szobán, leült Pirellivel szemben és kért egy cigarettát.

— Azelőtt más voltál — mondta a nő és hunyorgott a füsttől — vagy csak olyannak láttalak? Azóta, hogy visszatértél Rómából… Mos, nem kaptad meg a nagy megrendelést! Majd csak kihúzzuk valahogy tavaszig.

— Tavaszig kihúzzuk valahogy, de aztán mi lesz? Olyan vagyok már, mint egy iparos, aki még el sem készítette a terméket, máris az eladásán jár az esze. Egy művész a maga elé tűzött feladatot hajtja végre, de ezt a fényűzést nem az én számomra találták ki.

— Tavasszal mindig történik valami. Ezúttal is találtunk valami kiutat. Végy példát rólam.

— Példát? Miről? A könnyelműségről?

— Caro mio, el kellene helyezkedned. Például titkárnak egy professzorhoz. A legjobb az volna, ha egy városunkba érkezett régész felfogadna. Egyszerű munka, főleg ha megtanulsz koponyákat rajzolni. Kicsi, de biztos kereset. Tíz év múlva veszel egy kétszobás lakást, egy “millecento” Fiatot, és meg is nősülhetsz.

— Talán téged vegyelek el?

— Kedvesem, én huszonkét éves vagyok, és még nem vágyom a csendes boldogságra. Úgy tizenöt-húsz év múlva visszatérek majd hozzád!

— Koponyákat rajzolni?! Lea, te buta csitri vagy. Itt az ideje, hogy végre már valami komolyat, nagyot alkossak! És meg is tudom csinálni! Torkig vagyok már a reklámcélra festett képekkel meg a szép olasz nők portréival…

Lea felugrott és kihívóan kiegyenesedett.

— Ha kettőnk közül valaki ostoba, az csak te lehetsz, Cesare! Én is konyítok valamit a művészethez. Valami komolyat, nagyot akarsz alkotni? Kisfiam, hol találsz olyan főnököt, aki ilyen munkát ad neked? Harminc évig is eldolgozhatsz azon, amit te semmiségnek nevezel. Aztán koplalsz, hogy átvészeld valahogy az éveket, amikor majd azt festhetsz, amihez kedved van, ami igazi művészet. De hamarabb visznek kórházba vagy ki a temetőbe…

A festő meghökkenve bámult Leára. Elnyomta a cigarettavéget a hamutartóban, ledobta magáról a plédet, és kezét tördelve a lány lába elé omlott. Lea meglepetésében felkiáltott, aztán elnevette magát és megsimogatta Cesare lehajtott fejét.

— Jobb ez így, ahogy van. Egyelőre fesd a képeket. Ha meg kimelegszik az idő, majd meglátjuk, hogy mit csináljunk; van egy-két tervem. De előbb még leutazunk Calabriába, a Jón-tengerre. Csodálatos napokat töltöttünk ott, amikor búvárúszásra tanítottál!

Lea visszaült a fotelba, s előhúzott egy cigarettát az összegyűrt csomagból. Odakint üvöltött a szél, és ez nyomasztóan hatott rájuk.

Cesare leült a fotel karfájára és átölelte Lea vállát. A lány némán cigarettázott, tekintetét a sötét ablakra szegezte.

— Ne búsulj, carissima — szólt halkan a festő, s ajkával hozzáért a lány illatos hajához.

— Cesare, kedvesem, ne sajnálj engem — kacagott fel váratlanul Lea. — Én nem búsulok, csak elgondolkodtam. Tudod, eszembe jutott valami!… Ó!

— Ha neked eszedbe jut valami, az csakis valami nagyszerű lehet — felelte a festő kedvesen és felállt. — Beszélj, én addig járkálok egy kicsit, fázom!

— Nemrég voltam a nagynénédnél… Cesare gúnyosan felnevetett.

— Várj, ne siettess, kivered a fejemből! Hallgass és gyújts meg nekem egy cigarettát!… Volt nála egy öreg tengerész, neked valami távoli rokonod.

— Aglauco Calegari? Hogy tévedt oda az istenfélő nénikémhez?

— Magam sem tudom. Rossz hangulatban volt. Aztán kimentünk az előszobába rágyújtani. Mesélt nekem a Csontvázpartról. Mamma mia, de érdekes!

– És te erről nem szóltál nekem egy szót sem!

— Kiment a fejemből. Teljesen átfagytam.

— Különös…

— Hallgass már végre! Figyelj, mert különben neked megyek és megcibálom a hajadat, te csibész! A Csontváz-part valahol Dél-Afrikában fekszik, egykori német gyarmat, amelyet bekebelezett a Dél-Afrikai Köztársaság. Azért kapta ezt a nevet, mert sok hajószerencsétlenség történt ott, sivatagos vidék, nagyon veszélyes: nyílt terep az egész part és iszonyú a hullámverés. És nincs víz, ötszáz mérföld csupa homok és alacsony dombok. Tilos terület, mert a parton gyémánt található, de a dél-afrikai pénzeszsákok nem termeltetik ki, hogy ne zuhanjanak le a monopóliumok szabta árak. De a sivatagban lehetetlen állandó őrséget tartani, legfeljebb csak őrjáratok cirkálnak arra. A bátrabbja pár nap alatt egy egész életre megszedi magát… Arra gondoltam…

— Hogy odautazzunk? Ez rád vall! Aglauco bácsi nem beszélt arról, hányat fogott el közülük a rendőrség…

— Cesare! Kezd elegem lenni belőled! Beteg vagy? Csak nem a nénikédtől örökölted ezt a nyafogást?

— No, beszélj, beszélj — mosolyodott el békülékenyen a festő.

— Hát szóval Calegari kapitány Angolában összebarátkozott egy portugál tengerésszel, aki néhány évvel ezelőtt részt vett egy tengerkutató expedíción. Tagjairól aztán kiderült, hogy gyémántvadászok. Partra szálltak a Csontváz-parton és egy teljes hetet töltöttek ott. Megjelent a rendőrség. Egy egész tevés osztag! A súlyosan megsebesült kalandorfőnök belevetette magát a hullámverésbe és valahogy sikerült elúsznia a jachthoz, de aztán kezdett elmerülni. Ekkor a portugál tengerész beugrott a jachtról a tengerbe és kimentette. De hiába mentette ki, a kalandor belehalt sebesülésébe. Mielőtt azonban meghalt volna, elmondta megmentőjének, hogy egy olyan helyre bukkantak, ahol nagy szemű gyémántok találhatók. Sikerült álcázniuk a helyet és elrejteni a már összegyűjtött gyémántokat a rendőrség elől. A haldokló felvázolta a helyszínrajzot és átadta a portugálnak, az meg odaadta Calegari kapitánynak, hogy készíttessen róla másolatot. Csak a biztonság kedvéért, mert ő maga már nem reménykedett abban, hogy elkerül oda.

— Honnan veszed, hogy az a térkép valódi? — kérdezte Cesare kíváncsian. — Ilyen gyémánttérképek vannak Angolában és Dél-Afrikában is, minden kikötőben százával kínálják a hiszékeny bolondoknak.

Lea diadalittasan elmosolyodott.

— Onnan, hogy a portugál nem akarta eladni és nem beszélte rá a kapitányt, hogy utazzék oda. Barátságból adta oda neki, nem kért érte cserébe semmit. Ez igaznak hat. Aztán meg ez nem is olyan fontos!

— Megint titokzatoskodsz!

— Ugyan már! Arra gondoltam, hogy búváröltözékben kellene ott megjelenni, a hullámverés alatt kutatni, bárhol kilépni a partra és rögtön eltűnni a tengerben, mihelyt a kapzsi emberek rendőrkutyáikkal feltűnnek a távolban.

— Van benne fantázia! És ezt elmondtad a kapitánynak?

— Természetesen, hiszen nem tudtam volna magamba fojtani. A kapitány meg hadonászni kezdett a kezével és sajnálta, hogy nem ismer olyan embert, aki finanszírozná az akciót.

— Mindez érdekes, de mi közünk van nekünk, neked és nekem hozzá?

— Tegnap bemutattad nekem neves barátodat, akivel együtt érkeztél Rómából. Hát már elfelejtetted, hogy meghívott bennünket egy jachtkirándulásra? Holnap együtt ebédelünk vele.

— Csak nem gondolod… Ezer ördög és pokol, minden előfordulhat. Ivo panaszkodott, hogy vége a karrierjének, kettétört a pályája. Valóban cefetül áll a dolga, egy évig nem kap szerződést! Megrohanják a hitelezői, és búcsút mondhat a jachtnak, a villának! El akar szökni előlük a tengerre.

— Elfogadhatjuk a meghívását. Aztán meg rábeszéljük, hogy hajózzon le velünk a Csontváz-parthoz… Calegari bácsi pedig fizetetten kapitányként jönne velünk.

— Kislányom, ez egy komplett terv! Legyőztél! Én lemegyek és felhívom az öreg Aglaucót. Ha megállapodok vele a ma estében, rá kell szánnunk egy kis pénzt taxira meg egy üveg italra. Nem vészes, holnap Flaiano fizeti az ebédünket, egyelőre még futja rá a pénze!

Az idő nem javult meg másnap estére sem, amikor Cesare és Lea az öreg Calegari kapitány társaságában a vendéglői asztalnál ültek. Ivo Flaiano egy kicsit késett, így hát a magas, jóképű férfi most sietve vágott keresztül a termen. Minden szem rászegeződött. Erősen dekoltált estélyi ruhát viselő fiatal hölgy ment mellette.

A nő vállra omló haja bronzosan csillogott és természetes hullámokba csavarodott. Napbarnított meztelen válla is bronz árnyalatú volt. Kissé ferde vágású szemével áthatóan és fölényesen nézett szépen ívelő fekete szemöldöke alól. Szívélyesen rámosolygott a bemutatott férfiakra, egy mustráló pillantást vetett a festő barátnőjére és lassan leereszkedett az alája tolt székre. Ivo eltűnt, hogy beszéljen a főpincérrel: mint minden “filmsztárnak”, neki is mindenütt voltak barátai.

— Hát szóval maga a Lea? — kérdezte a hölgy hanyagul. — Én meg Sandra vagyok. Ivo nagyon dicsérte magát.

— Hiszen tegnap látott először!

— Akkor hát a maga… Cesaréja beszélt neki magáról.

— Cesare nem szokott engem magasztalni. Titkos szerelme Zizi Jeanmaire!

— Honnan veszed ezt? — kiáltott fel Cesare.

— Manapság a kissé züllött lányok a divatosak — szontyolodott el képmutatóan Lea — én mindig túl erényes és túl rendes voltam a számodra!

— Ahogy így hallgatlak, arra gondolok, hogy ha behunynám a szemem, egy fenséges istennőt képzelnék a helyedbe — nevetett Cesare —, holott a valóságban olyan vagy, mint egy kisegér! Persze, nem felelsz meg a divatos típusnak.

Lea elpirult.

— Megdöbbent a férfiak képmutatása. Londonban él egy gyönyörű nő, a televízió bemondónője és a walesi herceg színházának a művésznője: Sabrina. Imádni való! Az újságok szerint valóságos csoda, pazar szépség! Még azt is megengedték neki, hogy gépkocsijának rendszámához hozzábiggyessze az “S-49”-et, ami azt jelenti: “Sabrina, 49 hüvelyk, ennyi a derékbősége. A képeken meg nádszálvékony, nyurga lányokat ábrázolnak!

Sandra barátságosan elmosolyodott. A nők semlegessége kölcsönös rokonszenvvé fejlődött. Beszélgetni kezdtek a legfrissebb római hírekről. A kapitány, akit zavart a két csinos hölgy és a filmsztár jelenléte, nagyokat hallgatott. De a kitűnő bor hamar tűzbe hozta az öreget. Az asztalon megjelent egy kopott másolóvászon-darab. Lea izgatottan kezdte ecsetelni a pórul járt gyémántrablók regénybe illő kalandját és a saját tervét. Sandra előrehajolt; az előbb még ábrándos, szórakozott tekintete megkeményedett. Ivo immár a harmadik cigarettáját szívta. A jachttulajdonos végül hátradőlt a székén és lassan beszélni kezdett, mintha félt volna, hogy kikottyant valamit.

— Az ördög tudja, talán érdemes volna megpróbálni. Könnyűbúvár-felszereléssel már nem annyira kockázatos. Angolában harcok dúlnak. Mire a hírünk eljut odáig, mi már túl vagyunk a nehezén, ha csak véletlenül nem üt rajtunk a cirkáló őrjárat. A legnagyobb baj, hogy az az expedíció negyvenhatban járt ott. A kövekből már egy sem maradt.

— Azokkal nem is érdemes törődnünk — szólt közbe Lea.

— Ismerjük a helyet, ahol keresni kell. Ez óriási előny mindazokkal szemben, akik találomra kutatgatnak. A tervet minél előbb végre kellene hajtani: egyre több a könnyűbúvár, és nem csak mi lehetünk találékonyak. Ha meg így van, a dél-afrikai harácsolók-idejében felkészülhetnek.

— Ha ugyan eddig fel nem készültek — bólintott Flaiano.

— No de ezt majd megtudjuk, ha már nekivágtunk. Egy régi délvidéki közmondás szerint a csók és a csípés nem ejt sebet.

— De a rendőrök géppisztolya igen — nevetett Cesare.

Lea elpirult mérgében. De félelme alaptalan volt. A filmszínészt már magával ragadta a veszélyes hazárdjáték és a nyereségvágy, amely már sok millió ember sorsát tette tönkre. Ivo odahajolt Sandrához.

— Tiéd a szó! Elvégre New Orleansba akartunk hajózni a március hatodiki húshagyókeddi karneválra. De itt úgy látszik, azonnal kell cselekedni, amíg a déli féltekén még nyár van…

— Pokolba a húshagyókeddel, mondaná egy amerikai nőfelelte Sandra az izgalomtól rekedtes, mély hangján. — Kezet rá, próba szerencse. — Sandra felállt és mind a két kezét a kapitány meg Cesare felé nyújtotta. — Induljunk, amíg be nem temet a hó itt Nápolyban. Irány dél, a trópusi tenger!

— Mindnyájan felálltak és kezet ráztak. Ivo megérintette a kapitány vállát és így szólt:

— Engedjék meg, hogy bemutassam az Aquila jacht parancsnokát!

Az öreg tengerész meghajolt, a többiek tapsoltak.

Cesare belekarolt Ivóba és Leába, majd Ivót utánozva ünnepélyesen bejelentette:

– Én pedig bemutatom az expedíció három könnyűbúvárát. Különben lehet, hogy négyen leszünk? Mi a véleménye, Sandra?

– Ó, nem! Nekem kell majd a konyhával törődnöm. De a mosogatást nem vállalom, azt mindenki, maga csinálja, különben lázadás tör ki a nyílt tengeren!

Calegari kapitány köhentett, majd higgadtan így szólt:

— Csak még egy szót, uraim. Önöknek bizonyára fogalmuk sincs annak az ellenségnek az erejéről, amellyel összeakadhatunk. DTC — gyémántkereskedelmi társaság, amelynek élén a De Beers cég áll. Ez a cég kegyetlen harcot vív monopolhelyzetéért. A gyémántszindikátusnak sikerült harminc év alatt több mint a háromszorosára emelni az ékszergyémánt árát: a karátonkénti hetven angol fontról kétszázharmincra. Ez az alatt az idő alatt pedig annyi új lelőhelyet tártak fel, hogy ha mindet megmunkálnák, a gyémánt féldrágakővé válna. Következésképpen az ő feladatuk nemcsak az, hogy megakadályozzák a lelőhelyek kitermelését, hanem az is, hogy minden módon harcoljanak a gyémánt illegális bányászata, felvásárlása és csempészése ellen. A De Beers cég öt évvel ezelőtt megszervezte a nemzetközi gyémántügyi titkosrendőrséget, a nagy kereseti lehetőség megcsillogtatásával Anglia legjobb detektívjeit csábította át magához. Bérbe vették a dél-afrikai rendőrség gyémántügyi nyomozó osztályát, kapcsolatban állnak a nemzetközi rendőrséggel. Valóban hosszú a kezük s elér Afrika minden zugába. A férfiak ezt értik, de a hölgyek… tudnak-e hallgatni, míg ki nem futunk a nyílt tengerre? Senkinek az égvilágon nem mondhatnak semmit! A hír mindig is gyorsabban járta be a világot, mint a leggyorsabb hajó, de ma már a villámnál is sebesebben. És sorsunk már abban a pillanatban megpecsételődött, amikor felszedjük a horgonyt Nápolyban!

— Soha, semmit, senkinek! — A vidám és felajzott nők elkomolyodtak.

— Még egy kérdés — folytatta a tengerész. A jachtot már ismerem, de ki lesz a legénység?

— Egytől egyig az én embereim. A gépészek: egy régi mérnök barátom és a sofőröm, a matrózok: két hűséges calabriai fiú. A navigátor: flottánk szolgálaton kívüli hadnagya.

— Velük is osztozkodunk?

— Nem tudom. Elvégre ők csak egy sétahajózáson vesznek részt. Mi aztán tovább folytatjuk utunkat Fokvárosba, Ceylonba, Japánba.

— Ajaj, Fokváros nagyon veszélyes! Ha ott megtudják, hogy mi a Csontváz-part mentén hajóztunk el, előfordulhat, hogy rajtaütnek a hajón és átkutatják. No de ezeket a kérdéseket még megbeszéljük útközben. Gibraltárig, majd a Zöldfokig elég vihart kapunk…

– Ó! — kiáltott fel bosszúsan Sandra.

— Hát bizony, signorina, ez a hajóút nem lesz könnyű — hangzott a kapitány komoly figyelmeztetése.

De sem Calegari kapitány, sem a lelkes fiatalemberek csoportja nem gondolta volna, mennyi nehézséggel találják magukat szemben e fantasztikus vállalkozás során, amelybe Lea ötlete alapján fogtak bele.

Csontváz-part — így nevezik a tengerészek a délnyugat-afrikai Namib-sivatag tengerpartját, amely a Bálna-öböl és az angolai Portó Alexandre között húzódik. A helyi nomád herero lakosság “elhagyatott partnak”, a gyémántkereskedők pedig ezenkívül még “gyémánt-, és halálpartnak” is nevezik. Az Angolától a Bálna-öbölig nyolcszáz kilométeren húzódó, kétszáz kilométer széles tengerparti, sivatagi terület szinte teljesen víztelen és lakatlan. Ez kapóra jött a nagy tőkéseknek, a Dél-Afrikai Köztársaság főkolomposainak: mandátumot kaptak erre az egykori német gyarmatterületre és annyira a “gondját viselik”, hogy senki sem teheti be oda a lábát az ő külön engedélyük nélkül, amit viszont igen nehéz megszerezni. Ennek igen egyszerű a titka: a Namib-sivatag déli részében a tengerparton rengeteg a gyémánt. Az egész vidéket tiltott övezetté nyilvánították, majd nagyfeszültségű drótkerítéssel vették körül és állandóan őrzik. Röntgennel átvilágítanak mindenkit, aki el akarja hagyni, még a rendőröket is, és csak ezután kapja meg az engedélyt a távozásra. Mindezek az intézkedések arra valók, hogy megakadályozzák a gyémánt árának zuhanását, mert ezek a gyémántok világmonopóliumot és óriási jövedelmet biztosítanak (helyesebben biztosítottak addig, amíg fel nem tárták a szibériai gyémántmezőket) a bányák tulajdonosainak. Ott nem termelik ki a gyémántokat, de a Dél-Afrikai Köztársaság biztos benne, hogy ott vannak. Ezért aztán nyugodt lélekkel hagyja sivatagnak ezt a mandátumterületét, megtilthatja mindenkinek a belépést oda, beleértve a tudományos expedíciókat is, csak hogy a gyémántok örökre ott pihenjenek haszontalan kincsként a Csontváz-part homokjában. Lehet, hogy a polgári erkölcs szempontjából a tilos területre merészkedő orvvadászok bűnösek. De minden szabadelvű ember inkább az ő pártjukra áll, mint a hatalmat bitorló gazemberekére, akik megakadályozzák, hogy a világ hozzájusson ezekhez a technikában oly fontos és egyébként oly szép gyémántkövekhez. Silány kifogás az a mendemonda, hogy a gyémántok olcsóbbodása tönkreteszi a dél-afrikai ipar felét. Az olyan ipar, amelyet nagyfeszültségű drótkerítésekkel és tiltott övezetekkel kell fenntartani, süllyedjen a pokol fenekére!

A gyémántkereskedők szerencséjére a Csontváz-part túlságosan nagy és sivatagos. De ennek a szerencsének van egy másik oldala is: a nehézségek leküzdése halálos veszélyekkel jár a magányos keresők számára, a szervezett expedícióktól pedig akkora konspirációt igényel, amilyennel a felkészületlen emberek nem rendelkeznek.

A kincseket rejtő területet magas versenytevéken ülő, autón, repülőgépen, őrnaszádokon cirkáló gyors járőrök őrzik. De a legfélelmetesebb őrszem maga az óceán, amely az antarktiszi viharok utórezgéseivel ostromolja a tájat. Hatalmas hullámverés csapkodja kitartóan és szüntelenül az Atlanti-óceánnak ezt a teljes hosszában nyílt, óriási partvidékét. Ez őrzi csak igazán a valóságos és a vélt kincseket, amelyeket a Csontváz-part fehér homokja rejteget. Lehet, hogy gyémánt kevesebb van ebben a homoksivatagban, mint ahány hajó roncsa és ahány matróz csontváza található ott; ezek a matrózok valaha az ókori gályákon és a mai óceánjárókon szolgáltak. A part nemcsak azért veszélyes, mert nincs öble, amely bizonyos védelmet nyújtana az ezen a vidéken sűrűn előforduló, nagy erejű viharokkal szemben. És nemcsak azért, mert hiányoznak a pontos térképek. Az új légifényképezés már megoldotta a brit admiralitás számára egykor megoldhatatlannak bizonyuló feladatot.

A Csontváz-part- a földkéreg ősi afrikai kitüremlése, amely már sok millió év óta szüntelenül emelkedik. Ezért vannak itt elmosva az összes felszíni takarórétegek egészen a földkéreg alapját képező legősibb kőzetekig. A geológusok nemrégiben öt milliárd évben határozták meg e kőzetek korát, ami nagyon közel jár egész Galaktikánk korához. Itt kitüremlenek a gránitkéreg alatt rejlő mélyrétegek, a nyomástól elpalásodott, a gránátkő egy különleges fajtájából, az eklogitból álló súlyos kőzetek. A föld méhéből a repedéseken keresztül óriási nyomás alatt izzó és maximális sűrűségű gázsugarak törnek fel, amelyek a szétrombolt eklogittel együtt értékes gyémántokat juttatnak a felszínre. Az egész ősi dél-afrikai partvidéket át meg átszövik a gyémántcsatornák, akárcsak a minden valószínűség szerint hozzá hasonló ősi közép-szibériai területet.

A partvidék emelkedik és szüntelenül nyomul befelé a tengerbe, mintegy félresepri útjából, visszaszorítja az óceánt. A mélységek szüntelenül változnak, a tengerből váratlanul szirtek bukkannak ki, a mélyvízi sziklafokok egyszer csak víz alatti sziklagerinceket alkotnak. És egyre szaporodik az emberi csontvázak száma a homokban, amely talán a világ legalattomosabb partvidéke.

A gyémántkereskedők egyszer felástak egy homokdombot a parttól tizenhét kilométernyire és egy nagyon régi portugál vitorláshajóra bukkantak. A hullámveréstől simára csiszolt kavicsok sávjai húzódnak a parttól tíz kilométernyire, jelezve, hogy ott valamikor az Atlanti-óceán hullámzott.

A múlt század derekán a Frio-foktól délre egy kis öbölben a tengerészek a szárazföld belsejébe vezető ősi köves utat fedeztek fel. Ma már nyoma sincs.

1909-ben a Csontváz-parttól északra hajótörést szenvedett egy német utasszállító óceánjáró. Ma is ott áll egyenes gerincén egy kilométernyire a víztől, épek az árbocai és a kéménye, bokrok veszik körül. A sivatag fölött lebegő forró szárazködben úgy rémlik, mintha a hatalmas hajó méltóságteljesen úszna az alacsony bozótosban. Onnan nem messzire egy rézbánya működik, és a bányászok gyakran rendeznek gyűlést vagy szórakoznak a hajóban. Olyankor a hajóablakok világítanak az éjszakában s életre keltik a halott hajót.

1942-ben egy angol óceánjáró az éj sötétjében ráfutott egy nemrég kiemelkedett sziklára és kivetődött a Csontvázpartra, körülbelül az Angola és a Bálna-öböl, Walvis Bay városka közötti szakasz közepén. Az utasok egy része, főleg nők, gyerekek és betegek mentőcsónakokon túljutottak a hullámverésen és kiszálltak a homokos parton. Kiderült, hogy nem lett volna szabad partra szállniuk, mert kis híján elpusztult az egész csoport. A parti sziklák közé tartósan beékelődött hajón maradt utasokat másnap megmentették a segítségükre siető hajók, de minden erőfeszítésük kárba veszett, hogy a partra szállt utasokat a hullámverésen keresztül visszahozzák a tengerre. A mentőcsónakok összetörtek, és hatvanhárom utas a parton maradt egészen kevés víz- és élelemkészlettel. Kudarcba fulladt minden olyan kísérlet, hogy vizet és élelmet szállító tutajokat juttassanak át a hullámverésen. Segítségükre kifutott egy — tengeri vontatógőzös és egy aknarakó hajó. Windhoekból, a legközelebbi városból, vasúton azonnal útnak indítottak két teherautóoszlopot, azzal a paranccsal, hogy éjjel-nappal folytassák útjukat a sivatagon keresztül. A teherautóknak, amelyeket önkéntesek és busman kísérők vezettek, iszonyú nehézségek árán a számítás szerinti egy hét helyett csak két hét múlva sikerült elérniük a hajókatasztrófa színhelyét. Szerencsére ezalatt két bombázógépnek, amelyeknek pilótái a bátorság csodáját produkálták, sikerült eljuttatni élelmet és minimális vízkészletet a tehetetlen utasok táborába. Miután leszálltak gépükkel a keskeny dombháton, az egyetlen szilárd helyen, ahonnan fel tudtak szállni, megkezdték a gyerekek és a nők berakodását. A bombázógép nekifutásához mintegy ezer méter kellett, a kis dombhát hossza pedig alig érte el a nyolcszázat. A pilóták mindent, amit lehetett, kidobáltak a gépből, háromszor emelkedtek a levegőbe és szálltak vissza. Az egyik repülőgép végérvényesen elmerült a homokban és csak az autóoszlopnak köszönhette megmenekülését, de később mégis pozdorjává tört a parton. A vontatógőzös meggondolatlanul vágott neki a hullámverésnek, és elsüllyedt, legénységét ki kellett menteni. Az emberek elhamarkodott kirakása a félelmetes Csontváz-partra százezer fontnyi kárt okozott: megsemmisült a tengeri vontatógőzös, egy repülőgép és több teherautó. Két ember életét vesztette. A mentési akcióban részt vett néhány száz ember határtalan bátorságról és szívósságról tett tanúbizonyságot. S mindez amiatt, hogy pár tucat utas átkelt a hullámverés végzetes vonalán, a part természetes védőgátján!

A hajótörést szenvedett óceánjáró utasai a parton kóboroltak és az élelmiszeres tutajokat keresték, amikor egy hajó favázára bukkantak, amelynek az árbocai épségben maradtak. Később kiderült, hogy ezek az árbocok fél évszázadon keresztül ismertetőjelként szerepeltek a hajózási térképeken. Köröskörül fahordók, kötelek, csizmák hevertek szanaszét. Ezek a holmik az első érintésre szétporladtak. Kissé távolabb, félméternyire a homokban, kettesével átölelve egymást tizenkét emberi csontváz feküdt — valami oknál fogva koponya nélkül.

A mentési akció után megpróbálták kideríteni, miféle hajó lehetett Jelentkezett egy nagyon öreg ember, egy manentali német aki 1883-ban egy herero kísérővel és négy szamárral végigment a Csontváz-parton. Az öreg emlékezett rá, hogy látott a hullámtörésben állni egy négyárbocos vitorlást. Legénysége az utolsó szálig mind meghalt — holttestük a parton hevert. Rengeteg hiéna és sakál csődült a katasztrófa színhelyére így hát a két ember sietve odébbállt, hogy meg az éjszaka beállta előtt minél messzebbre jusson onnan. A hajót és elpusztult legénységét továbbra is az ismeretlenség homálya fedte.

A fiatal olaszok nem ismerték a Csontváz-part sötét erejét. Bíztak a sikerben, és fűtötte őket a vágy, hogy függetlenek legyenek ne kelljen hosszú éveken át dolgozniuk a szőrszálhasogató nagy igényű főnökökre, s úgy iparkodtak a félelmetes Csontváz-part felé, mintha az ígéret földje volna. A januári tenger egyáltalán nem jelentett számukra zavartalan, sima utat A folytonos ringástól elcsigázott és a dízelmotorok füstjétől kormos viharvert gyémántkeresőtársaság a Zöld-foki-szigeteken tartotta első pihenőjét. Meg kellett vizsgálni a hajtóműveket egy-két dolgot megjavítani, és főleg megtanulni a búvármesterséget. Az időjárásjelentések tartós, csendes időt jósoltak A három könnyűbúvár Sandra és a hadnagy segédletével megkezdte a felszerelés kipróbálását. Praiától dél-nyugatra felfedeztek egy elhagyatott kis partszakaszt, ahol a víz gyorsan mélyült Itt akárcsak Észak-Afrika egész nyugati partjánál, rendkívül áttetsző volt a tenger. A víz a motorcsónak alatt olyan volt mint a kékes színű folyékony kristály, a csónak pedig, úgy tűnt mintha magasan a fenék fölött, a levegőben lebegne. Elsőnek Lea öltözött be. Félig a társai felé fordulva, mosolyogva állt a fedélzetről leeresztett kis pallón, bokáig a vízben, és remekül egyensúlyozott. Szorosan kontyba kötött hajának csillogása, akárcsak bőrének a tavalyi napozás emlékét őrző barnasága összhangban volt fürdőruhájának aranybarna színével A fehér oxigénpalackok súlya lehúzta vállát, de Lea egyenesen állt, nyakán a bordázott levegővezetékekkel. Kissé alacsonyan álló, erős melle erőteljesebben rajzolódott ki a készülék hevederei között, hosszú, kék uszonyai alaposan meghosszabbították lábfejét. Az övén függő nagy kés harciassá tette külsejét.

— Légy óvatos, Lea! — szólalt meg gondterhelten Cesare. — Már ami a cápákat illeti. Jóllehet megnyugtattak bennünket, hogy errefelé ritkán fordulnak elő, de minden megeshet.

Lea bólintott és csókot dobott a festőnek. Egy ügyes mozdulattal az arcára húzta a búvárálarcot, szájába vette a gumilégzőcsövet, aztán belecsúszott a lassan felkavarodó, hullámzó víztömegbe. Teste mintha szétfolyt, elmázolódott volna a mozgó, folyékony kristályban. Egy kis idő múlva már megint jól látszott és olyan volt, mint egy irreálisan kék nagy hal. Cesare és Ivo követték a lányt, hajtotta őket a, türelmetlenség, hogy minél előbb élvezhessék az első lemerülés örömét: a könnyűbúvárnak talán legnagyobb örömét. Egy pillanat, és már nem is érzik a palackok súlyát, sőt a saját súlyukat sem. Az ember madárrá változik. Minden erőfeszítés nélkül lebeghet vagy lemerülhet, keze szárnnyá válik. Minél áttetszőbb a víz, annál erősebb a lebegés érzése, az ember messze maga alatt látja a tenger fenekét, mégsem fél, hogy lezuhan. Ez egy más világ; olyan ahol röpköd az ember. Csendes némaság veszi körül a víz alatt úszó embert, csak a kilélegzett levegő sistergését és a szabályozóból kicsapódó levegőbuborékok halk sziszegését hallja. A földi hangok eltűnnek, és ez még ünnepélyesebbé teszi a furcsa víz alatti birodalmat.

Sandra kettesben maradt a hadnaggyal az egyenletesen himbálódzó csónakban.

— Nem irigyli őket? — kérdezte a tengerésztiszt. — Én egyszerűen szégyellem magam, hogy nem tudok…

— Irigylem őket, de nem szégyellem magam — felelte lenézően Sandra, s felkapta fitos kis orrát. — Tudok úgy úszni, mint ők!

— A japánok szerint az a lány, aki nem szeret táncolni és úszni, a szerelemre sem alkalmas.

— A férfi talán igen?

— A férfiakról nem szól a fáma. De én tudatában vagyok a szégyenemnek. Mit tegyek, háború, aztán internálás Egyiptomban, aztán… de túl sok az aztán.

— Maga még kisfiú lehetett a háború alatt — mondta egy kissé megenyhülve Sandra.

– Így van. Tizenhat éves haditengerészeti tiszti iskolai növendék voltam…

Leültek a lépcsőre, belelógatták meztelen lábukat a vízbe, amely a kis palló fölött hullámzott, cigarettáztak, együtt ringtak a csónakkal és komótosan beszélgettek. A trópusi tengerekre jellemző könnyű szellő remegtette a csillogó kékséget, halványezüstre fodrozta a hullámokat és a távoli afrikai partok felé űzte a déltengeri nedves, forró párát. A távolban feltűnt egy kis gőzhajó. A hadnagy egy hosszú rudat dugott a csónak orrába és felvonta rá a fehér-piros lobogót, ami a nemzetközi szabály értelmében azt jelezte, hogy itt könnyűbúvárok működnek, és nincsenek összeköttetésben a hajóval.

Sandra összehúzta magát a bikinijében — két keskeny, kék nyloncsíkból álló fürdőruhájában — és aztán beugrott a vízbe. Könnyedén és gyorsan körülúszta a csónakot, pörgött, bukfenceket csinált, mint egy delfin.

Eltelt vagy félóra. A búvároknak már vissza kellett volna térniük első gyakorlatukról. És valóban, kék árnyék villant a mélyben, aztán gyorsan felfelé emelkedett. Lea, akit a boglyaként tornyosuló haja és az álarc miatt nem igen lehetett felismerni a vízben, a pallóhoz úszott, belecsimpaszkodott a szélébe, aztán a hadnagy felhúzta a deszkára.

— Hát a fiúk? — kérdezte Sandra.

— Mindjárt felbukkannak. Találkoztunk egy pörölycápával, vagy másképp kalapácshallal.

A “fiúk” máris kibukkantak a vízből és azzal hencegtek, hogy összefutottak egy cápával.

— Remek példány volt! — kiabált Cesare lelkesen, miközben segített Ivónak lehámozni a hevedereket és az övet. — Volt vagy öt méter!

— A víz alatt minden másfélszer akkora, mint a valóságban, tehát három méter volt — javította őt ki szenvtelenül Lea —, ez az igazság! Ivo, maga miért hallgat?

A filmszínész nem felelt, mert még mindig a cápakaland hatása alatt állt. Leának nem volt igaza. Ivo még soha életében nem látott ekkora cápát. A mélyvíz színéhez hasonló, kékesszürke test hatalmas erejű, lassított torpedóként úszott. A valószerűtlenül széles feje nem is pörölyre emlékeztetett, hanem inkább lapos gerendára, amely mintha keresztben helyezkedett volna el a teljesen áramvonalas, szivar alakú testen. A cápa szemeit és orrlikait alig lehetett észrevenni a gerenda alakú fej szélein. Sokfogú szája élesen szembetűnő széles fekete résként húzódott törzsének alsó, majdnem fehér részén. A hatalmas mellső uszonyai a magas és éles hátuszonnyal együtt háromágú csillagot alkottak. Az óriás, aszimmetrikus faroklapátok közelében, a hátán és a hasán, háromszögletű uszonyok meredeztek, amelyek kisebb méretűek voltak, de mértanilag ugyanolyan pontosak. A rengeteg mechanikailag szabályos uszony miatt a cápa áramvonalas teste hajlékony fémből készült gépnek hatott, amely nesztelen, mint a kísértet, és automata irányítja. Ivo szerint a pörölycápa egy uralkodó magabiztosságával úszott, ő meg arcátlan, hívatlan betolakodónak érezte magát, akit bármely pillanatban megbüntethetnek. Ivo senkinek sem árulta el, mekkora kő esett le a szívéről, amikor az előtte úszó Lea hirtelen visszafordult. Most, itt a biztonságos motorcsónakban, a nap és a tenger ragyogásában hihetetlennek látszott, hogy odalent, alattuk fenségesen úszik ez a kékesszürke kísértet és lesi a prédát. Hát bizony a cápák — a búvárok a “tenger árnyainak” nevezik — az óceánok igazi urai voltak, és sok száz millió évvel ezelőtt vívtak ki uralmukat, amikor a szárazföldön az élet még csak alig pislákolt a part menti mocsarakban. Kész tökély — ez az igazi benyomása az embernek a cápáról, bármennyire undorító is ez az ostoba és kegyetlen ragadozó, ez a gyilkos és zabáló automata.

— Istenem, de szép! — kiáltott fel Cesare, a vállát vonogatva, s bőréről csillogva peregtek lefelé a cseppek. — Most rágyújtunk!

Sandra felállt a padról és odanyújtotta neki az öngyújtót meg a cigarettát. A festő elragadtatott pillantást vetett rá.

— Maga rendkívül jól fest bikiniben, amit kevés nő mondhat el magáról! Most látom csak, mennyire hasonlít A béke oltárának Gaeájához.

— Kétértelmű bók: Gaea az ikrekkel! Köszönöm szépen!

— Maga ismeri A béke oltárát? — csodálkozott a festő.

— Ha megengedi, még egyszer bemutatkozom: Sandra Citti, az antik kultúra szakértője. Mivel nincs munkám, három nyelvű idegenvezető vagyok, római kori nevezetességeket mutogatok a turistáknak. Borravaló: kétszáz líra csordánként! A pásztorok többet kapnak!

— Szegény kislány! Megértem magát és most boldog vagyok, hogy egyelőre nem kell hallgatnom elamerikaiasodott főnököm prédikációit. — És mire oktatja magát?

— Hogyan kell nőket festeni a reklám számára! Engem tanít!

— Bocsánat — szólt közbe a hadnagy —, ami Gaeát illeti… azt akarom mondani… Nem értek egyet. Maga sokkal szebb!

Cesare széles mosollyal Leára kacsintott, Ivo pedig helyeslően oldalba bökte a hadnagyot és így szólt:

— A tengerészek mindig jobban értettek a nőkhöz, mint a festőművészek. Sandra — ritka példány! Az ő méretszámai — amerikai mértékegység szerint — 38-22-38 hüvelyk, nagyon szexis, Gaea elbújhat mellette!

— Utálom a hollywoodi zsargont! — robbant ki magából Sandra. — Közömbös, durva, embertelen! Minden rendező, fényképész, nem is beszélve a producerről, a második mondat után már feljogosítva érzi magát, hogy megkérdezze: mellesleg, milyen a mell, a derék és a csípő életbevágóan fontos mérete.

A hadnagy őszinte csodálattal hallgatta Sandrát. A haditengerészeti iskola zárt nevelés, később pedig az egész élete azt a gondolatot plántálta a fiatalemberbe, hogy minden nagyon szép lány okvetlenül férjvadász: gold-digger. Sandra, aki olyan hajlékony volt, mint egy balett-táncosnő és szabadosan viselkedett, a hollywoodi ”nősténytigrisekhez” hasonlított, mert sokak véleménye szerint Hollywoodban külön tanítják, hogyan csavarható el szexis külsővel a férfiak feje.

– Én nagyon megértem magát, Sandra! — kiáltott fel Cesare. — Isten látja a lelkem, én már csak tudom, mi a szépség. Rodin, amikor már vén bolond volt, egyszer csak kijelentette: ”Azt hiszem, soha sem fogjuk pontosan tudni, miért szép egy tárgy vagy lény.” Ez szolgált támpontul az összes ”istának” és eredetieskedő fényképész-üzletembernek. De én azt szeretném elérni, hogy lehetőleg minél több ember megismerje a szépség törvényeit, és kifejlődjék benne az igazi művészi ízlés!

— Cesare, te mit prédikálsz itt? — állt fel a padra Lea. — Azt nézd, az a szép! — Lea a kristályosan kék tengerre és a vakítóan fehér felhőuszályba burkolódzó távoli acélszürke hegyekre mutatott.

— Meg ti ketten! — kiáltott fel a festő, miközben Sandra és Lea vállára tette két kezét.

– Én badarságnak tartom ezt a magasztos locsogást a szépségről — szólt közbe Ivo, s a tengerbe hajította a cigarettavéget. — Én bármilyen szerepet eljátszok: nyugati cowboyt, vámpírt, fasisztát vagy gengsztert, aki erőszakos és jobbra-balra gyilkol, csak jól fizessenek, szép legyen a partnernőm és hangzatos a reklámom! Ki mindenkit nem alakítottam én már, és higgyék el; egyáltalán nem izgatott!

Cesare a barátjára pillantott, hunyorgott és nem válaszolt. Sandra elfordult, Lea pedig halkan megjegyezte:

— Most már értem, miért fejeződött be a karrierje…

— Mit mondott? — fordult feléje hirtelen Ivo.

— Arra gondoltam, hogy az ember bármit hajlandó végrehajtani, azt jelenti, hogy nincs saját életérzete, saját célja, vonala, nem is tudom pontosan kifejezni, hogy mije. Minél inkább a kedvében jár a gazdáinak, annál kevésbé becsülik és elkerülhetetlenül kidobják az utcára… — Lea hirtelen elhallgatott, mert Cesare figyelmeztetően megbökte.

— Szép kis elmélet! — kacagott fel hangosan Ivo, s szemében alig leplezett harag villant.

— Hát úgy nézek én ki, mint egy teoretikus?

— Ezt még soha senki nem mondta nekem, senki az ezernyi jó barát közül — felelte a filmszínész durcásan, mint egy kisfiú.

A hadnagy, hogy eloszlassa a feszültséget, megpendítette: ideje volna visszatérni a jachtra és megebédelni.

Beindították a motort, a csónak nekivágott a tengernek és a lomha hullámhegyeken bukdácsolva száguldott tova.

— Kíváncsi vagyok, hogy Calegari bácsi szerzett-e friss gyümölcsöt? — szólalt meg Cesare. — Mert akkor folytathatjuk utunkat.

— Gyümölcs nélkül is elérjük a célunkat! — jegyezte meg Sandra.

— A gyümölcs, drága hölgyeim, nektek kell, hogy gyönyörű maradjon az alakotok — negédeskedett Flaiano.

— Nem tulajdonítunk mi túlságosan nagy jelentőséget a vitaminoknak? — kérdezte Lea.

— Milyen igaza van! — felelte Sandra. — Ami az evést illeti, a mi kultúremberünk éppoly vad, mint barlangi őse volt. A rengeteg babona, áltudományos elmélet elkábította az értelmet. Mintha az étel biztosítaná az egészséget, a harmóniát és a szépséget az ember mindennemű részvétele nélkül.

— Diétázzatok és karcsúak lesztek — csattant fel Lea. — Nézzétek csak meg azokat a ráncos nyakú, roppant vékony lábú sovány macskákat!

— Nagyon kegyetlen vagy! — vetette oda Cesare lustán. — Kíváncsi vagyok, hogyan fogsz beszélni, majd ha túl leszel a harmincötön.

— Lehet, hogy igazad van — hagyta rá engedelmesen Lea —, de most még nem gondolok és nem is akarok gondolni erre. Egyáltalán túl sokat foglalkozunk az öregséggel, azzal, hogy mi lesz velünk az élet alkonyán, s ettől öregszünk már fiatalon!

— Elég a filozofálgatásból, itt a kikötő! — szólalt meg Flaiano. — Mindjárt vadul nekiesünk az ebédnek, búvárkodás után mindig remek az étvágyam.

2. FEJEZET

Afrika kincse

Az Aquila apró társalgójában összegyűlt a legénységnek mind a tíz tagja. Sandra és Lea felszolgálták a hatalmas pizzát. Az ünnepi ebédet vörös borral öblítették le, amelyet sásfonatú palackokból töltöttek. A jacht felkészült, hogy elhagyja Praia kikötőjét és elinduljon délre, a Csontváz-part felé vezető háromezer mérföldes útra. Az öreg kapitány útközben nem akart betérni egyetlen kikötőbe sem, ezért rengeteg üzemanyagot szerzett be. Ezzel megőrzik az úticél titkát, egyben gondoltak — katonai kifejezéssel élve — “a meglepetés effektusára” is.

A két ventillátor nem tudta kiűzni a dohányfüstöt a nyitott ajtón és ablakokon, a kapitány pedig szüntelenül pöfékelt öblös pipájából. Szögletes arca — akár egy római harcosé — a megöregedett Július Caesaréra emlékeztetett.

— A távprognózis kedvező — mondotta a kapitány —, gyorsan odaérünk. A jó idő megkönnyíti a helymeghatározást, hiszen csak egy pontot kell megtalálnunk az ötszáz mérföldnyi tengerparton, méghozzá kapásból. De, nekem mint mindig, most is szerencsém van: a hadnagyunk nagyszerű navigátor, és sok tekintetben tőle függ a siker.

— Hadnagy, maga egy lovag, mint minden tengerész, és én magának adom a sálamat erre az útra. Vagy talán inkább Sandra bikinijét választja? — csipkelődött női ösztönére hallgatva Lea.

A hadnagy zavarba jött és valami gáláns bókot mormogott. De Aglauco kapitány egyáltalán nem szándékozott tréfával befejezni rövid beszédét és arca elkomorult.

— Maguk fiatalok és nagyon vidám emberek, magukkal kellemes hajózni. Kellemes, de veszélyes!

— Nem értem, mire céloz, Aglauco bácsi — szólt közbe a neves római családból származó, keresett eleganciával öltözködő, magabiztos mérnök.

— Mindjárt, mindjárt! Mi idősebbek még öntudatlanul is afféle hajiunk, hogy bármely öröm bármikor ürömmé, bármely üröm örömmé változhat. Ezért mi a sors figyelmeztetése nélkül is kifenjük a késünket vagy zsebünkbe tesszük a gyógyszert…

— Következésképpen ön azt javasolja, hogy már most vegyük számba az esetleg felmerülő nehézségeket és bajokat? — kérdezte Flaiano. — Hát ami azt illeti, bölcs dolognak tartom. Csupán az a kérdés, hogyan fogjunk hozzá?

— Nagyon egyszerűen: mindenki tisztázza helyét és viselkedését abban az esetben, ha hajótörést szenvedünk a Csontváz-part zátonyain, vagy néhányunkat elfog az őrjárat, vagy feltartóztat bennünket egy hadihajó, átkutatják, majd bekísérik a hajónkat Fokvárosba, vagy Walvis Bay-be, vagy súlyos géptörést szenvedünk, vagy… de hát nem is sorolom tovább a sok “vagyot”.

— No és aztán? Átgondoljuk, de mi értelme, ha majd mindenki azt csinálja, ami éppen eszébe jut?

— Hogy ezt elkerüljük, leülünk, megbeszéljük, lehet, hogy többször is, aztán beosztjuk, kinek hol a helye a harcban…

A fiatalok egyöntetűen elfogadták a kapitány javaslatát, csak a mérnök jegyezte meg szkeptikusan:

— Nem akarom kétségbe vonni az ön élettapasztalatát. De ön ennek a tapasztalatnak a zömét egészen más körülmények között szerezte. Manapság, a század második felében, a hajók már oly tökéletesek, hogy bármelyik gyerekből — hacsak nem hülye — tengerész lehet. Semmi sem történik azzal a sok ezer hajóval, amelyek — akárcsak mi — távoli tengereken úsznak. Legfeljebb összeütköznek a ködben, de a vihar már tehetetlen a hajókkal szemben.

— Csak abban van igaza, hogy a tengerészet fizikailag könnyebb lett és a járatok meggyorsultak, meg aztán a meteorológiai előrejelzések rendkívül megkönnyítették a tengerészek dolgát. De hogy a viharok tehetetlenek, önnek erről fogalma sincs!

— Tudna mondani példákat?

— Már öt éve nem olvastam a Lloyd jelentéseit, úgyhogy nem ismerem a legutóbbi eseményeket. De mondok én önnek példát. Néhány évvel ezelőtt — a kapitány elhallgatott, megtömködte pipáját, pöfékelt kettőt, aztán folytatta: — egy Anglia és Ausztrália között közlekedő utasszállító hajó, már nem emlékszem a nevére, nyomtalanul eltűnt azon a tájon, ahová éppen tartunk. A hajó fel volt szerelve az ön által említett valamennyi modern technikai műszerrel, ennek ellenére egyetlen egy rádióvészjelt sem adott le, nem találtak meg belőle egyetlen roncsdarabkát sem, utasai vagy legénysége közül sem senkit.

— Rémes! — rázkódott össze Sandra. — Mikor történt ez?

— 1955-ben.

— Mi történt velük? — kérdezte Sandra.

— Nem tudni. A tengerészeti bíróság a hasára ütött és kijelentette, hogy a hajó az erős hullámzásban kettétört és pillanatok alatt elsüllyedt.

— De hát ez csak egyetlenegy eset — jegyezte meg a mechanikus.

— Ha csak így lenne… Egy évre rá, télen, az angol North Star hétezer tonnás teherhajó eltűnt az Atlanti-óceán északi részén. December huszonhetedikén rádión azt táviratozta a hajótársaságnak, hogy minden rendben van. Ennyi volt az egész. Igaz, a Oueen Elizabeth hajó kapitánya jelentette, hogy abban a körzetben, ahol a North Star eltűnt, hetven, nyolcvan lábnyi magas hullámokat figyelt meg.

— Körülbelül huszonöt méter? Soha nem hallottam ekkora hullámokról az Atlanti-óceánon! — kiáltott fel a hadnagy.

— Minden előfordul — felelte nyugodtan a kapitány. — Az Atlanti-óceánon elég gyakran tűnnek el hajók. Most nem a halász- és partmenti hajókról, hanem hatalmas óceánjáró gőzösökről és motoros hajókról beszélek. Egy hatalmas erejű orkánban a partoktól távol néha több nagyszerű hajónak is nyoma vész. Nem, nem, barátaim, a tenger komoly dolog.

— Hogyhogy maguk tengerészek nem félnek? — kérdezte naivul Lea.

— Félni nem szabad, inkább ne is szálljon hajóra az ember — válaszolta a kapitány-, de ebben a szakmában a könnyelműség, a felelőtlenség is árt annyit, mint a gyávaság.

A hadnagy cigarettára gyújtott, és a nyitott kajütajtón lassan kiáramló kékes füstöt nézte.

— Nem tudom, miért, de én félek az elsüllyedt hajóktól — jegyezte meg elgondolkodva.

— Milyen furcsa! — kiáltott fel Lea. — Engem mindig vonzottak a tengerfenéken nyugvó hajók. Az az érzésem, hogy valami titkot rejtegetnek, vagy hogy biztosan találunk bennük valami érdekes dolgot!

— Nem, én nem így vagyok velük. A tenger mélye kellemetlen érzéseket ébreszt bennem, jóllehet szívvel-lélekkel szeretem a tengert… de csak a felszínét. Ami pedig azokat a hajókat illeti, valóban titkokat őriznek, de ugyanakkor a pusztulás rémségeit, semmivé foszlott életeket, meghiúsult reményeket és munkákat is…

Tavaly a tengerészpilóták magukkal vittek helikopteren a Szfakteria szigetre. Egy derűs, csendes napon egészen alacsonyan repültünk a navarini öböl felett. A tenger a Peloponnészosz nyugati környékén majdnem mindig áttetsző, akárcsak itt, vagy nálunk Dél-Olaszországban. Egyszer csak megpillantottam odalent a nagy mélységben sok — legalább harminc — elsüllyedt ókori hajót. Nagyon jól látszottak, bár egy kissé irreálisaknak hatottak, ami még a legáttetszőbb vízben is előfordul. Megkértem a pilótát, hogy álljunk meg; ott lebegtünk az öböl fölött és néztük a csaták komor kísérteiéit: a letört árbocokat, összevissza oldalukra dőlt, vagy a gerincükön egyenesen álló, vagy egymáson keresztben, felfordított fenékkel heverő hajókat… Egy nagy hajón épen maradtak az árbocok, csak az árbocsudarak voltak letörve, és az elferdült alsó keresztvitorlarudak dacoltak még mindig az idővel meg a sorssal. Néztem és azokra gondoltam, akiknek a csontjai ott lent az ágyús fedélzeteken meg a hajók gyomrában hevernek a Jón-tenger napfénytől csillogó hullámai alatt…

— Istenkém, magában egy költő veszett el, hadnagy — nevetett Flaiano. — Nőimádat és költészet-rossz kombináció. Maga semmire sem viszi az életben…

— Milyen ütközetet említett az előbb? — szólt közbe Lea.

— A navarinit, amelyben az egyesült orosz-angol-francia flotta elsüllyesztett egy egész török hajórajt.

— Ez tehát mintegy kétszáz évvel ezelőtt történt, a pontos dátumra nem emlékszem — mondta Sandra. — De hogy maradhattak ennyire épségben a hajók?

— A két Pílosz-fok között a tenger mindig nyugodt, így hát a hullámok nem semmisítették meg a hajókat. Ha nincsenek hullámok, a tölgyfából készült hajótest a víz alatt nagyon lassan korhad el.

— A svédek nemrég emelték ki a tengerből Vasa nevű másfél ezer, tonnás vitorlás hajójukat, amely több mint háromszáz évvel ezelőtt süllyedt el a stockholmi kikötőben — szólalt meg Calegari kapitány.

— Minek? — csodálkozott Ivo.

— Hát mint nemzeti ereklyét, régészeti ritkaságot. A tölgyfa, amelyből a vitorlást építették, teljesen megfeketedett, de épségben megmaradt. A hajó most szárazdokkban áll, de állandóan vízzel öntözik, különben szétporlad a fa. Nagyon lassan és sokáig kell száradnia, akkor a tölgy újra erős lesz, még erősebb, mint volt. Ezt a titkot régóta ismerik a bútorasztalosok.

– És eléggé épségben maradt a hajó?

— Nagyon is, csak a kiemeléskor sérült meg. Helyenként még az a vörös festék is épségben maradt, amellyel a hadihajók ágyúfedélzetét festették be,

— Furcsa, hát mire jó ez a szín a hajón belül? — csodálkozott Sandra.

— Nincs ebben semmi furcsa, ha ismeri e hajók rendeltetését. Régen a kartács, a golyók szörnyű sebeket ejtettek. Rengeteg vér ömlött egy-egy ütközetben. Ezért hát vörösre festették a hajó harchelyiségeit, hogy az embereket ne zavarja a vér látványa…

Sandra idegesen vállat vont.

— Kezdték a viharokkal, majd áttértek az elsüllyedt hajókra, aztán a vérrel fejezték be. Bizalomgerjesztő téma a nagy út előtt.

— Sandrának igaza van — nevetett Calegari kapitány. — Én kezdtem ezt a beszélgetést, így hát én javaslom, hogy fejezzük be. Nekivágunk bátran az útnak, barátaim, mert felkészültünk mindenre. Reméljük a legjobbakat!

A kapitány utolsó szavait helyeslő, viharos felkiáltásokkal fogadták és azt javasolták, hogy ezekre a nagyszerű szavakra hörpintsenek egy kis bort.

Néhány óra múlva pedig az Aquila elindult a dél-afrikai partok felé vezető ötezer kilométeres útjára; a kipufogó csöveiből áramló csípős füst alacsonyan úszott a nyugodt tenger fölött. A kapitány a távolsági hajózás törvényei szerint vezette kicsi, de gyorsjáratú hajóját: nagy körívben haladt, alaposan nyugatnak kanyarodva az afrikai partoktól, melyek erősen kelet felé távolodtak. Nem szándékozott betérni Kongó vagy Angola kikötőibe, hogy elkerülje az esetleges bonyodalmakat, mivel ezekben az országokban belső harcok dúltak.

A déli szélesség tizenötödik fokánál a kapitány egyenesen keletnek fordult, hogy aztán körülbelül Angola és Délnyugat-Afrika határán, a Cunene folyó torkolatánál elérje az afrikai partokat, vizet vételezzen és a megmaradt üzemanyaggal eljusson a Bálna-öbölbe, miután végrehajtották már a “Guadagno” (“Zsákmány”) hadműveletet, ahogy Lea elnevezte vállalkozásukat.

A trópusian lomha és meleg óceán komótos és hatalmas lapos hullámain álmosan, bágyadtán ringott a jacht a párás, vakító, forró nappalokon, éjszakákon, amikor csillagok szikráztak az égen, és állatok villództak a vízben. A “Guadagno” valamennyi résztvevője a fedélzeten, a vászontető alatt elnyúlva egész idő alatt lustán szendergett, és csak azért keltek fel, hogy sört vegyenek elő a hűtőszekrényből, vagy hogy lelocsolják egymást a tenger vizével, amely egyáltalán nem hűtötte le felhevült testüket. Az öreg kapitány és Sandra forró matét, paraguayi teát iszogattak kettesben. Ezt a teát a vén tengerész mindig magával vitte mindenhová, mert a teázást tartotta a forróság és a szüntelen izzadás ellen a leghatásosabb harci módszernek. Valóban ők ketten voltak a legfrissebbek, és amikor már belefáradtak a tenger nézésébe, órákon át játszották az igen komplikált kínai dominót. Ivo viselte el a legrosszabbul a kánikulát: szüntelenül háborgott, dühös volt az egész világra. Vállalkozásukat feleslegesnek és veszélyesnek, társait unalmasaknak tartotta, felrótta nekik, hogy nem tisztelik eléggé őt, a jacht tulajdonosát, aki az egész társaság útiköltségeit viseli. Amikor Cesare magához tért apátiájából és le akarta rajzolni Sandrát, határozott visszautasításban részesült, de nem a lány, hanem Ivo részéről. A hadnagy, aki továbbra is Sandra lovagja volt, szintén durva szemrehányást kapott a filmszínésztől, és csak katonás fegyelmezettségének volt köszönhető, hogy nem fajult el a vita. Sandra kezdte kerülni Ivót és Calegari kapitányhoz csatlakozott, aki atyai szeretettel pátyolgatta.

A hajóút ötödik napján haladtak át az egyenlítőn. Újabb hosszú harminc óra telt el ebben a nyomasztó és fullasztó hőségben, a dízelmotorok monoton kattogása és az őrjítő semmittevés közepette. A tenger váratlanul, mintegy varázsütésre, elvesztette vakító fémes csillogását, az ég pedig az ólomszínű homály vészjósló árnyalatát. Tiszta és világoskék égbolt feszült végtelen sátorként az azúrkék óceán fölött, dél felől pedig szél kerekedett, amely óráról órára erősödött. Még nem jött el a Jóreménység foka táján állandóan tomboló délkeleti szelek ideje, de már ez a szél is előfutára volt az Antarktisz környéki hatalmas légköri cirkulációnak.

Az állandó hőség után ügy érezték, hogy a szél borzongatóan hideg, jóllehet a hőmérő higanyszála nem süllyedt lejjebb húsz foknál. Kardigánok, pulóverek, nadrágok váltották fel a korábbi lenge öltözékeket.

A hullámzás erősödött, dobálta a jachtot, amely hol felröppent a ködbe vesző látóhatár fölé, hol lefelé zuhant a sötét, kavargó szakadékba.

A szél éjszaka is változatlan erővel és makacssággal tombolt és már-már felért egy orkánnal. Óriási hullámok zúdultak a jachtra. A kapitány lement a gépházba; a két gépész aggódó pillantása fogadta. Utasította őket, hogy egy hajtóművel haladjanak tovább, a másikat tartsák tartalékban.

Calegari körülnézett. A hajómotor látványa — mint mindig most is új erővel töltötte el a tenger elleni közelgő harchoz. A dízelmotorok szorosan lezárt fedelű, hosszúkás, szürke teste semmivel sem árulta el a dugattyúk veszett ugrálását és a könyökös tengelyek forgását. Csak a padozat alatti tompa dohogás, az egész hajó remegése és a cső- meg a vezetékhálózat fölött úszó kékes füstcsík. A számlapos sebességmérők, olajnyomásmérők és hőmérsékletjelzők műszerfalán kis matt égők világítottak, amelyeknek sárgás fénye otthoniasan nyugodtnak hatott, ellentétben a ventillátorokban tomboló szél bömbölésével és a vékony hajófalon kívül háborgó hullámok dübörgésével.

Calegari sóhajtott egyet és felballagott a belső lépcsőn a kabinfolyosóra; nesztelenül lépkedett a fényezett amarántfa falak között húzódó vastag szőnyegen. A széles mennyezet lámpáinak ezüstös fénye kiemelte a fényűző megmunkálást, amely talán illett volna egy hatalmas óceánjáróhoz, de ezen a tengerrel dacoló kis jachton szemtelenül hivalkodónak tűnt a vén tengerész szemében.

Sandra és Lea kajütjük ajtajában álltak, látszólag nyugodtak voltak. Kerekre tágult, ijedt szemük meghatotta a kapitányt; Flaiano kivételével, valamennyi férfi a vihar idejére előírt posztokon tartózkodott.

— Magával mehetnénk, kapitány? — kérdezte félénken Sandra.

— Menjünk be a parancsnoki fülkébe! — bólintott a kapitány. — De kapaszkodjanak belém, olyan erősen, ahogy még soha életükben nem kapaszkodtak!

A kapitány kivezette őket a kajütsor tetejére, amelynek elülső részét a könnyű fémcsövekből álló felső híd alkotta. A bömbölő széltől és a tenger dübörgésétől megroggyant a nők térde. A vörös és zöld fedélzeti lámpák halvány fényfoltjai ide-oda hánykolódtak a hajó körül magasodó fekete vízfalon. Hosszú hullámtarajok futottak át a lámpák fölött, fölöttük pedig az árboclámpa homályos fénye emelkedett a vaksötét égbolt felé, mintha segítségért rimánkodna, de mert nem kapott, elerőtlenedve s a harcot feladva, lefelé zuhant, a fedélzet pedig ijesztően kifutott az ember lába alól, majd a felágaskodva támadó óriási hullám alá esett…

A hadnagy a híd gumirácsain állt, és jól belekapaszkodott a korlátba. Calegari kapitány erősen átkarolta a két nő derekát, odavonszolta őket a korláthoz, aztán kifújta magát.

– Állja el a szelet előlem, kapitány! — kiáltotta a hadnagy.

A két tengerész összeborult, és a hadnagynak sikerült rágyújtania az esőköpeny szárnyának védelme alatt. Aztán mind a ketten az iránytűtartó fölé hajoltak. Sandra és Lea a halvány fényben látták nedves, kemény és nyugodt arcukat: elgondolkodva meredtek a bömbölő sötét éjszakába. Néha közelebb hajoltak egymáshoz, hogy rövid és halk mondatokat váltsanak.

A két nő, fiatal kora ellenére, sokat utazott már, de csak most értette meg, hogy a tengerész és a pilóta szakmája nemcsak tudás és edzés kérdése. A választott életpályával való szellemi összhangnak köszönhető, hogy ilyen nyugodtan dacolnak az óceán roppant erejével, és megingás nélkül, maradéktalanul teljesítik kötelességüket.

A hadnagy kiáltott valamit: hangja elhalt a zúgásban. A kapitány mozdított egyet a géptávíró fogantyúján, aztán Leához ugrott. Sandra pedig egyszeriben a hadnagy acélgyűrűként szorító karját érezte, amely hozzápréselte a korláthoz. És ugyanabban a pillanatban — a közeli pusztulás tudatától elhűlve — megpillantotta a jacht fölé tornyosuló hullámot, amelynek csúcsa az árboclámpáig ért. Egy iszonyú csapás hátralökte a hajót. A hidat örvénylő vízáradat öntötte el, fentről meg egész vízesés zúdult a hajóra. Sandra, aki se látott, se hallott, kapkodva nyelte a sodró, feszes, fojtó széláramot, s ekkor egy újabb hullámcsapás nyomta még lejjebb a lehuppant hajót, újabb vízesés zúdult az emberek fejére. Sandra belecsimpaszkodott a hideg fémcsövekbe és a halált várta. De a gép újra működni kezdett, úgyhogy az Aquila folytatta könnyed táncát a hullámokon.

— Ebből elég volt — mondta a kapitány, és a parancsnoki fülke ajtaja felé vonszolta Leát meg Sandrát. Odabent nyugalom honolt, dohány- és gépszag úszott a levegőben. A behemót calabriai matróz állt a kormánykeréknél.

Lea és Sandra teljesen kimerültén lerogyott a bőrhuzatú padra. Calegari kapitány pedig lerázta esőköpenyét és rágyújtott a pipájára. Kinyílt az ajtó, és Ivo Flaiano ocsmányul káromkodva berontott a fülkébe.

— Már vártam, főnök — szólt az illatos füstfelhőt kieresztve a kapitány —, érdemes-e továbbhaladnunk ebben az irányban? Nem volna jobb az afrikai partok felé fordulnunk?

— Pontosan hová?

— Menjünk Luandába. Akkor is elfogy az üzemanyagunk, ha a viharon törünk keresztül. És megsérülhet a jacht…

— Az ördög vinné el ezt az orkánt! Maga meg azt állította, hogy még az őszi viharok előtt elérjük célunkat! Most aztán elhasználjuk a drága üzemanyagot, ki tudja kapunk-e Angolában.

— Ez nem orkán, főnök, csak közönsége szélrohamok, a szél egy irányból fúj, csak éppen nagy erejű. Mit tehetünk, a tengeren mindig történhet váratlan dolog. Lám, a meteorológiai állomások sem jelezték előre.

— Pokolba azokkal a meteorológiai állomásokkal! Recseg-ropog az egész jacht, a kajütfolyosón áll a víz. Forduljon amerre akar, tőlem akár Dél-Amerika felé is!

A kapitány a fülke sarkába ment, ahol térkép volt szegezve egy asztalkára, és egy kis ideig méricskélt rajta valamit. Aztán kihúzta a beszélőcső dugóját és beszélt a gépésszel. A jacht még jobban megremegett: teljes sebességre bekapcsolták a második hajtóművet is.

— Kockázatos művelet — szólt oda halkan Flaianónak —, túl nagy a hullámzás. Nekem fent kell lennem, a kormánykerékhez pedig a hadnagy áll. Ha valami történne velem, Andrea Montuori hadnagyot nevezem ki a hajó parancsnokává!

— Miért a hadnagyot? — vakkantotta Flaiano. — Én nem szeretném…

— Mert így döntöttem — felelte a kapitány keményen. — Amikor a hajó veszélybe kerül, csak egy parancsnoka van, és ez a parancsnok én vagyok. Ha én nem leszek, a parancsnok Montuori hadnagy lesz, és a tengeri törvények értelmében akár még a jacht tulajdonosát is bíróság elé állíthatja engedetlenség miatt. Hallotta?

A filmszínész dühösen felhorkant.

A kapitány felment a parancsnoki hídra; egy kis idő múlva a hadnagy jött le. Sietve szippantott néhányat a cigarettából, aztán átvette a kormányt a matróztól. Tíz percig tartott, amíg alkalmazkodott a jacht mozgásához.

— A kormány rendben van? — hallatszott Calegari hangja a beszélőcsőben.

— Rendben, kapitány! — felelte csengő hangon a hadnagy, és erős teste megfeszült.

A jacht remegett a teljes erővel működő motoroktól. A hadnagy óvatosan elfordította a kormányt, aztán megint, és egymás után három iszonyatos hullám csapódott az Aquila jobb oldalának. A jacht erősen oldalra dőlt: ekkor csapódott neki a negyedik hullám. A fülke falában lévő vastag tükörüveg úgy benyomódott, mintha papírból lett volna, és a tajtékzó víz a bömbölő szélrohammal együtt bezúdult a fülkébe.

Flaiano felüvöltött és a hadnagyhoz ugrott: félre akarta lökni a kormánykeréktől.

— Elég, fordítsa vissza, mert elpusztulunk!

A hadnagy, akinek arcát véresre sebezték az üvegszilánkok, vállával félretolta a jachttulajdonost.

A hajó nagy kört írt le és félgőzzel haladt tovább. Bent a fülkében úgy tetszett, hogy a szél bömbölése csendesedik, de minden nagyobb hullám még erősebben döntötte meg az Aquila és a hajó kilengései túllépték a dőlésmérő piros vonalát.

— Gyorsabban! Még négy vonást! Nagyobb sebességet! — hallatszottak a szaggatott parancsszavak a jobb oldalával a vízbe merülő jacht parancsnoki hídjáról.

És ekkor mintegy varázsütésre fordulat következett be. Az Aquila kiegyenesedett. A hullámok többé nem nyomták, nem süllyesztették bele a vízbe a jachtot, ütemesen fel-feldobálták, a tajtékos örvények eltűntek a fedélzetről. A fülkébe ismét érezni lehetett a motorok fojtó füstszagát.

— Menetirányban vagyunk! — hallatszott a kapitány hangja. — Ezt az irányt tartani!

Amikor a kapitány belépett a fülkébe, Sandra éppen a hadnagyot kötözte. A filmszínész észrevétlenül eltűnt, szégyellte hisztériás kitörését. Az Aquila felgyorsult, többé nem kellett harcolnia a hullámokkal, úgyhogy sebesen közeledett az afrikai partokhoz.

A vihar még egy napig kószált az óceánon, a második nap végén pedig újfent szélesen és egyenletesen ringtak a hullámok, az égbolt viszont füstszínű és forró lett. A látóhatár mögül előbukkant hajó az Aquila útirányát keresztezte. Egyszeresek hazai lobogóval köszöntötte a jachtot. Amikor az olasz tartályhajó egészen közel ért és megpillantotta az összetört parancsnoki fülkét, megkérdezte, hogy nincs-e segítségre szüksége a jachtnak. A kapitány észbe kapott és megtudakolta, van-e dízel-üzemanyaguk. Amint a tartályhajón megtudták, hogy a jacht tulajdonosa Flaiano filmszínész, nyomban átszívattak a jacht tartályába, minden ellenszolgáltatás nélkül, nyolc tonna kitűnő minőségű nehéz gázolajat. Amíg az átszivattyúzás folyt, a tengerészek meghívták Ivót a hajójukra. Ivo vidáman tért vissza a jachtra, nagyon meg volt elégedve a fogadással, felélénkült és újra figyelmes lett útitársaihoz, jóllehet az óceán megint ontotta magából a forróságot és az órák lassú egyhangúsággal teltek.

Lea, Sandra és Cesare, akikhez időnként Montuori hadnagy is csatlakozott, mihelyt leszállt az est, kiültek a fedélzetre és beszélgettek a bársonyos, fekete trópusi ég alatt. Egyszer majdnem hajnalig vitatkoztak a nők sorsáról, a családról és a házasságról.

— Házasság, házasság… — húzta el gúnyosan a száját Lea. — A lányok minden erejükkel be akarják rángatni a férfiakat a házasságba, a férfiak pedig ugyanannyi erőfeszítéssel próbálják elkerülni. Mindezek fölött ott trónol a katolikus egyház a már ötszáz éve elavult felbonthatatlan házasságkötésével. Inkább azon törnék a fejüket, hogy olyanná változtassák az életet, hogy az emberek ne zülljenek el a házasságban.

— Tökéletesen egyetértek magával, Lea — szólalt meg Sandra izgatott hangon. — Az egyház és az állam számára a legegyszerűbb megtiltani a válást meg fogamzásgátló tablettákat. Szegények, ti csak nemzzétek a gyerekeket, kell a munkaerőtartalék, kellenek a katonák! Egyszóval minden a mi rovásunkra történik…

Lea és Sandra az egész éjszakát átbeszélgetik, ha a szócsatában kimerült Cesare bosszúsan fel nem kiált.

— Elég! Megbolondulok! Valóságos irodalmi klub! Az embereknek az egész világon a vita a mániájuk, akárcsak a középkorban. Szavak, szavak, a jövő féltése.

— Valahol azt olvastam — kezdte Sandra nem éppen a témához illően —, hogy az ember azért buta, mert el akarja érni a csillagos eget, de közben elfelejti, hogy maga a Föld is csillag…

A fekete kontinens partvidéke egyenes kék vonalként húzódott a keleti látóhatár teljes szélességében. Luanda, Angola fővárosa kényelmesen terült el az öböl partján. Azúrkék vizét remekbe szabott félgyűrűként övezte a dimbes-dombos part, amelyen a szívükhöz oly közelálló földközi-tengeri parti városok épületeihez hasonlító piros cserepes tetejű házak sorakoztak. Luanda — amelynek a legkülönbözőbb fajtákhoz tartozó kétszázezres lakossága a világ szinte minden országából toborzódott — megőrizte a minden kényelemmel berendezett, nagyszerű szállodákkal rendelkező és rengeteg gépkocsitól hemzsegő főváros arculatát. Meglepő volt a versenyautók nagy száma; hőseink később tapasztalták, hogy az autóversenyzés mániája odáig fajult, hogy már az utcákon rendezték a versenyeket; ez sok balesetet és sérülést okozott.

A gyarmati rendszer elleni harc hulláma, amely egész Afrikát elöntötte, Luandát sem kerülte el, noha az országnak aránylag gyér volt a lakossága. Angolát régen a “rabszolgaság fekete anyjának” nevezték. A jacht útjának idején pedig az ország minden zugában felkelő csapatok harcoltak a szabadságért.

A korábban hajóktól hemzsegő luandai kikötő ugyancsak elnéptelenedett. A híres filmszínész viharvert, de kecses jachtja általános figyelmet keltett. Az Aquila matrózai hozzáfogtak a hajó kijavításához. Ivo Flaianót és két hölgyutasát pedig meghívták magukhoz a város befolyásos urai. A házigazdák kerülték az ország belső helyzetével kapcsolatos témát a külföldi vendégeikkel való beszélgetések során, amelyek főleg a sportról és a vadászatról folytak. A vendégek megtudták, hogy nemrég, vagy hat évvel ezelőtt, egy neves angolai vadász — magyar — a világ legnagyobb elefántját kapta puskavégre, az állat öt méter magas volt és húsz tonnát nyomott. A kitömött elefántot Washingtonban állították ki. Gyakoriak még a négy méter hosszú vízilovak is. Sandrát és Leát elkapta a vágy, hogy — hacsak rövidke időre is — megnézzék Angola vad vidékeit, és nyomban flörtölni kezdtek a katonatisztekkel.

Egy magas rangú tiszt, akit megigézett Sandra szépsége, megígérte: helikoptert bocsát rendelkezésükre, hogy körutazást tehessenek az ország belsejében, ígéretét megtartotta. Ivo, Cesare, Sandra és Lea beszálltak a helikopterbe, amely észrevétlenül emelkedett a magasba a poros repülőtéren, egy ideig ott lebegett a szép város fölött, aztán lassan — mintegy kelletlenül — elindult délkelet felé. Útirányuk: a Cunene folyó völgyében húzódó vad és gyéren lakott tájak, ahol a legutóbbi jelentések szerint még nyugalom honolt. Három óra múlva a helikopter lejjebb ereszkedett és egészen alacsonyan szállt a szavanna, az afrikai erdős sztepp fölött, amely itt sokkal szárazabb és sziklásabb volt, mint más vidékeken. Odalent, majdnem a lábuk alatt, lassan úsztak tova a lapos tetejű fákból és sűrű bozótosokból álló szigetek, a szél egészen a földhöz nyomta a naptól aranylónak látszó magas, száraz füvet, amelyet még nem váltott fel a friss őszi sarjú.

Odalent kis létszámú antilopcsordák vágtattak, bivalyok ökleitek egymást gyűrűbe állva, távolabb — hosszú nyakukkal bólogatva — három zsiráf ballagott ünnepélyesen.

Ismét felemelkedtek a levegőbe, elrepültek a kuwale törzs települése fölött, ahol csak a nők és az öregek tartózkodtak otthon. Az emberek összecsődültek a téren s a tovaszálló gépet bámulták, amelynek kerekei majdnem súrolták a kunyhók kúp alakú tetejét.

A helikopter közeledett kőrútjuk végcéljához: a Cunene folyóhoz. Nemsokára leszállt a homokos árterületen. Innen még néhány kilométert kellett gyalogolniuk, hogy megnézhessék az óriási vízilovakat és krokodilokat.

Az egész repülőút alatt a Cunene parti találkozás tette a legmaradandóbb benyomást az olaszokra. A jóformán teljesen meztelen ngumbi törzsbeli lányok kis csoportja vonult vízért a folyóhoz. Fejükön óriási tökkobakokat cipeltek. Sandra és Lea visszafelé indultak a helikopterhez; kísérőjüktől egy kissé lemaradva vánszorogtak a pokolian tűző napon, izzadságtól csuromvizes ruhában, a ritkás nádasban és a tüskék bozótok háromméteres vékony ágai között. Az élen haladó ngumbi lány egyenesen nekiment a két olasz nőnek és megtorpant, majd remek fogsorát háromszögben kifűrészelt középső metszőfogait kivillantva rájuk mosolygott. A ngumbi lányok minden tekintetben szépek voltak: szabályos ovális arc, nagy szempár, egyenes orr, bár orrlikaik európai szemmel nézve túl szélesek. Rövid kékesfekete hajukat világoskék gyöngysorok díszítették és keretbe fogták tiszta, széles homlokukat. Erős nyakukra élénksárga gyöngyfüzért csavartak, amelynek színe elütött lilás árnyalatú sötétbarna bőrüktől.

Gyönyörű volt az afrikai lányok légiesen karcsú teste, sima egyenes válla, finom vonalú keze, kemény, szép melle. Sandra, akit több helyen is megkarcoltak a tüskés ágak — blúzát meg felszaggatták — szinte elszörnyülködve figyelte, hogyan siklanak a bozótosban a meztelen fekete testek, a lányok csodálatosan sima bőrén egyetlen karcolást sem ejtettek a tüskék. Az első egészen közel állt Sandrához, aki lélegzet-visszafojtva nézte a kisujjánál hosszabb tűhegyes tüskékkel borított erős és rugalmas ágat, amint a lány bal mellét súrolja. A lány megértette Sandra tekintetét és vállat vont. A tüskék, anélkül, hogy megkarcolták volna, tovasiklottak a bőrén, amely valószínűleg az európai ember számára elképzelhetetlenül ruganyos lehetett. Sandra halkan feljajdult és kezét nyújtotta az afrikai lánynak, de ebben a pillanatban káromkodás, ágrecsegések és súlyos léptek hallatszottak — ez férfiak közeledését jelezte. A ngumbi lányok egy pillanatig feszülten hallgatóztak, aztán mintegy vezényszóra balra kanyarodtak és eltűntek a bozótosban. Cesare, Ivo és a helikopter egyik pilótája dermedten álltak és néztek utánuk.

— Szűzanyám! — kiáltott fel a festő. — Olyanok ebben a napsütésben, a sárgás fűben, mint achátszobrok!

— Ezek Afrika igazi kincsei! — tette hozzá Lea, és hátravetette az arcába tapadó haját. — Cesare, emlékszel az elméletemre, amely szerint a szépség nehéz életkörülmények között születik? Nos hát, ez nem bizonyíték?!

A festő bólintott. A pilóta jóindulatúan elmosolyodott és tört franciasággal közölte, hogy ezeken a ngumbikon nincs semmi különös.

— Egészséges törzs, kis létszámú állatállománnyal…

Már befejezték az Aqulia egyszerű javítását, amikor Ivo, Sandra, Lea és Cesare visszatértek a városba. A matrózok összebarátkoztak a kikötőbeli mesteremberekkel, és a szavannából hazatérők az egész kompániát festői helyzetben találták a fedélzeti ponyvatető alatt: a Honvágy című szomorkás portugál dalt tanulgatták két gitár kíséretével.

Mihelyt felszálltak a hajóra. Ivo bezárkózott a kajütjébe, és csak estefelé lépett ki onnan, erősen ittasan. Lea és Sandra a kajütjükben tartózkodtak, a kapitány a festővel és a hadnaggyal kínai dominót játszott a parancsnoki fülkében. Cesare, a vele egykorúak szokása ellenére nem szerette az alkoholt, és bármilyen furcsán hangzik is, a két tengerész szolidáris volt vele. A kapitány azt állította, hogy a rendes emberek ritkán isznak, de alaposan benyakalnak, ha komoly megrázkódtatás érte őket, a csak úgy minden indok nélküli koccintgatás semmi jóra nem vezet.

Szerencsére semmi baj sem történt, bár Ivo megpróbált belekötni hol Montuori hadnagyba, hol a festőbe.

A harmadik napon, amikor Flaiano meglátta a hatóságtól érkezett számlát, a kikötőilletékről, észbe kapott és dühösen felüvöltött, aztán kiadta az utasítást, hogy azonnal fussanak ki a tengerre.

Még hatszáz mérföld volt Foz do Cunenéig, a Cunene folyó torkolatában fekvő kis településig és őrhelyig: itt kezdődött Délnyugat-Afrika tiltott területe. A tengerészek úgy döntöttek, hogy már Luandánál eltávolodnak a partoktól, kipréselnek a hajtóművekből mindent, amit csak lehet, aztán visszakanyarodnak a partokhoz. Ezért, ha-a besúgók be is árulták a parti őrjáratoknak az Aquila kifutását, a jacht feltűnését csak későbbre várják.

A félelmetes Csontváz-part felé száguldó Aquila egész teste remegett. A kapitány és a hadnagy szüntelenül a hajó helyzetét számítgatták, hogy pontosan meghatározzák és minden lehető módon ellenőrizzék útirányát, mert a megközelítés pontosságától függött minden, beleértve a szerencsevadászok személyes biztonságát is.

Foz do Cunenétől a Tigris-öbölig és aztán a Sziklás-fokig mindössze 188 mérföld volt. A Sziklás-foktól délre, egészen Palgrave-fokig száz mérföldön keresztül húzódott az egyenes vonalú, egyhangú part. Pontosan itt, a Frio-foktól délre jelezte a térkép az apró névtelen öblöt.

A várakozás idegesítően hatott az Aquila egész személyzetére, de mindegyikük a maga módján reagált a közelgő megpróbáltatásokra. Flaiano hol dúdolgatva, hol némán, komor képpel, szüntelenül le-fel járkált a fedélzeten. Cesare és Lea előkészítették a búvárfelszerelést, mert egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a főnök nincs formában, így hát nekik kettejüknek kell vállalniuk a kereső búvár szerepét. Sandra igyekezett a lehető legjobban ellátni a szakácsnői teendőket, szabad idejében pedig a parancsnoki fülke bőrhuzatú pamlagának sarkába telepedett, és a kapitánnyal meg Montuorival beszélgetett.

A navigációs asztalt teljes hosszában elfoglalta a térkép, amelyen zöld nyomvonal mutatta az Aquila útját.

Sandra megigézve nézte azt a helyet, amely piros vonással volt megjelölve. A mély vizet jelző sötétkék foltok egészen az egyenes partvonalhoz közelítettek. A térkép déli részén határozottan nyúlt ki a tompán lekerekített fok.

— Ez már közel van Fokvároshoz? — kérdezte Sandra.

– Ó, nem — mosolyodott el a hadnagy —, ez még csak a Cross-fok, amely nyolcvan mérföldnyire délre fekszik a Palgrave-foktól. Onnan még nyolcvan mérföld a Bálna-öböl, partján van egy városka, kikötő, a vidék központja, az egyetlen lakott hely azon a vidéken, és az is cölöpökre épült…

— Miért?

— Az áradás miatt. Az ottani kiszáradt folyómedrek az esőzések idején megtelnek vízzel, féktelen folyókká duzzadnak és az óceánba ömlenek.

— A Bálna-öböltől mennyire van Fokváros?

– Úgy látom, maga már nagyon ott szeretne lenni. Türelmetlen? — tréfálkozott a kapitány.

— Igen, türelmetlen vagyok — felelte komolyan Sandra.

— Ha így van — a hadnagy elővett egy kis léptékű térképet és kiterítette — látja?

— Jaj de messze!

— Körülbelül hét-nyolcszáz mérföld. Ha akarja, mindjárt megmondom pontosan?

— Minek? Így is látom — háromnapos hajóút… De hol van a tiltott övezet, hol vannak a gyémántok?

— Nézze. A Bálna-öbölből a Concepcion-fokig ötven mérföld, aztán tovább megyünk egészen az Oranje folyó torkolatáig. Lesni kell majd a partot. Itt az egyik öbölben 1954-ben két gyémántfészket találtak. Az egyikből ötvenezer karátot termeltek ki, a másikból nyolcvanezret, és feltételezik, hogy a víz alatt ugyanilyen fészkek rejtőznek. Nem csoda, hogy ha rövidesen ágyúlövésnyire sem engedik ide a könnyűbúvárokat.

— De hát hány mérföld ez?

— Concepciontól Lüderitzig — a hadnagy a körme hegyével jelölte meg a pontokat a térképen — százhatvan mérföld, onnan pedig Oranjéig még majdnem ugyanennyi.

— Tehát mintegy hatszáz kilométer, amely jóllakatná a világot gyémánttal! És senkinek semmi köze hozzá! Hol van az Egyesült Nemzetek meg a többi különböző nemzetközi bizottság?

A hadnagy olyan megvetően legyintett, hogy Sandra felnevetett.

— Valami sehogy sincs rendjén ebben az egész civilizációnkban, így hát csúszik lefelé a lejtőn, bármennyire kérkedünk is vele a vörösök előtt — mondta Sandra bánatosan —, fő jellemzője a hazugságba képmutatás.

— A tizenkilencedik század öröksége: jellemző tulajdonságunk, hogy hiszünk a szavakban. Valaha a szó a becsület, az igazság szava volt a feudális arisztokrácia, a kereskedő nép körében. A presztízs szempontjából a társadalmi viszonyok szükséges eleme volt. Manapság pedig a szónak egyáltalán nincs hitele: civilizációnkban komoly erkölcsi válság érlelődik. Az élet undorítóvá válik, az ember elveszti célját, életének értelmét.

– Én egyáltalán nem látom semmilyen célját és értelmét a fiatalok életének — szólt közbe a kapitány.

— Az ifjúságot az egész világon szidják — vágott vissza indulatosan Sandra —, ez ma divat. Megérteni bennünket, természetesen nehezebb. Senki sem törődik azzal, hogy tudatunk kettéhasad, kettéoszlik az élet durva realitása, kérlelhetetlen kegyetlensége és a között a képzelt élet között, amelyet a film, az irodalom, a színművészet vagy a politikai propaganda majdnem reálissá fejlesztett…

— Remek, Sandra! — helyeselt Montuori hadnagy.

— Ez igen, Sandra! — mondta Lea, aki észrevétlenül lépett be. — Megkapta, kapitány?

— Hát… meg kell hagyni — köhentett Calegari és zavarában szájába vette a pipáját.

A hadnagy halkan felsóhajtott: Flaiano magas alakja tűnt fel a küszöbön.

— Minden rendben van? — kérdezte gyanakodva és végigmérte az egész társaságot.

A halvány vasszínű óceán teljesen nyugodt volt, amikor a távoli fekete part mögül szétnyílt legyezőként felfelé emelkedett a fakó rózsaszínű fény. A parancsnoki hídon álló kapitány a hadnagyot figyelte, aki lefelé lógott a feszítő élőkötélen, és úgy próbálta kifürkészni az esetleges zátonyt vagy a térképen fel nem tüntetett víz alatti szirtet. Egyre magasabbra emelkedett a távoli hegyek fölé, és nagyobbodott a rózsaszínű legyező, az Aquila lopakodva közeledett a partokhoz, mint az oroszlán a prédája felé.

A parti homok még mindig szürkének látszott a sötétben, de a hullámverés széles sávja már ott fehérlett az óceán és a szárazföld találkozásánál. Az ügyeletes gépész kivételével mindnyájan a fedélzeten tartózkodtak. A kapitány mellett álló Ivo egy nagy tengerésztávcsövet tartott a szeménél. Cesare és Lea fürdőköpenyben álltak a fedélzeten, az előkészített könnyűbúvár-felszerelés mellett. Ahogy Cesare előre sejtette, Ivo kijelentette: nem vesz részt az előzetes felderítésben.

A megtört hullámok távoli mély zúgása percről percre erősödött, tompa dübörgéssé, végül fülsiketítő bömböléssé fajult. Szó se róla, a természet megbízhatóan védelmezte Dél-Afrika kincseit!

Sandra elkomorult arccal az ajkát harapdálta; ő, aki mindig mértéktartó dohányos volt, most egymásután szívta a cigarettákat.

— A kormányt nyolc vonással jobbra!

A kapitány vezényszavára mindnyájan összerezzentek. Á jacht megfordult és most a parttal párhuzamosan, dél felé haladt. Az égre felúszott a vakítóan tűző nap. A hullámverés egyhangúan, ütemesen és fenyegetően dalolt. Körülbelül egy óra telt el. Flaiano néhányszor tüntetőén vállat vont, és a távcsövet lógva hagyta a nyakában.

Megszólalt a géptávíró. Ivo görcsösen megragadta a kapitány vállát, az éles szemű Lea pedig azt kiáltotta: “Íme!” és a hajókorláthoz rohant.

A távíró újból megszólalt, a motorok elhallgattak. A kapitány összenézett a hadnaggyal, aztán kiadta a parancsot, hogy a jacht azonnal forduljon a part felé. Az öreg tengerész minél közelebb akart nyomulni a hullámverés veszélyes sávjához. Az időjárás rendkívül kedvezett a merész vállalkozásnak. Már jól látszott a sötét domb által kettéválasztott száraz meder, balról pedig a fehér agyagmagaslat ugyanolyan sértetlen volt, mint tizenöt évvel ezelőtt. Most minden távcső és szem a partra szegeződött, és a rendőrjárőr látható nyomait fürkészte. Ám a fehér tajtékos, dübörgő hullámverésen túl húzódó homokdűnék, valamint a csenevész és gyér növényzetű lejtős partvidék olyan kihalt volt, mint őskorában.

— Horgonyt — hangzott fel a régvárt parancsszó.

Feldübörgött a lánc, a jacht megrándult, és az emberek megtántorodtak a lökéstől.

A kapitány lejött a parancsnoki hídról és csatlakozott a csoporthoz, amely Cesaret és Leát vette körül.

Cesare áthajolt a korláton és a hullámverést figyelte. Vízhegyek emelkedtek ki a partot ostromló óceánból, megnövekedtek, előrezuhantak, tengert, földet egyszerre megrengettek. A hullámverés egy kissé rézsút, igen éles szög alatt, de kettős ütemben rohamozta a partot, mint rendesen. A megtört hullám lassan duzzadni kezdett a hullámsáv külső peremén, aztán lelassult a mozgása, végül fodrozódó hegyes hullámtarajokká szelídült. E sáv és a part között a megtört hullámok második fázisa ijesztő hirtelenséggel csapódott a magasba, és onnan szökőkútszerűen vízpermetet, tajtékot fröccsentett szerteszét. Ugyanilyen hirtelen tört meg a hullám és zúdult neki a partnak, dübörgése pedig összeolvadt a külső sáv megtört hullámainak bömbölésével.

Iszonyatos erő érződött ezekben a tomboló hullámokban. A hajót is úgy törik szét, akár a forgácsot, hát még az emberrel mit művelnének? A többiek le nem vették a szemüket a könnyűbúvárokról, akik gondterhelten, komoran, de az ijedtség minden jele nélkül tanulmányozták a hullámverést. Ivo lesütött szemmel odasomfordált hozzájuk, de Sandra elfordult, ezzel hangsúlyozva, mennyire megveti “főnökét”.

— Nem kellene beöltözni? — kérdezte óvatosan a kapitány. — A partkiszögellés, amelyen megtörik a hullám, alighanem két kiálló részből áll. Mégis csak biztonságosabb a kövek miatt!

A festő tagadóan rázta a fejét.

— Nemcsak a tengerre kell gondolnunk, hanem a partra is. A legfontosabb a szabad mozgás, a gyors járás lehetősége. Két kiálló rész, ez igaz. Azt hiszem, az első a nagyobb, a veszélyesebb, és mélysége húsz-huszonöt méter, a másodiké…

— Aligha több négy-öt méternél — mondta Lea. — De nekem az az érzésem, hogy van még egy harmadik kiugró rész is, amelynek a hullámok neki csapódnak, két méternyire van, pontosan ott ni!… — elhallgatott.

– Én előreúszom, és megvizsgálom legalább a második kiugró részt — ajánlkozott Cesare és a búvárfelszereléshez lépett.

Több kéz is nyúlt feléje, hogy segítsen neki felölteni a felszerelést és becsatolni a szíjakat. Lea egy mozdulattal megállította a férfit.

– Én úszom előre, te meg figyelj. Ha valami történik velem a segítségemre sietsz, mivel tudod már, miről van szó, én viszont nem tudnék segíteni neked. Ne rázd a fejedet, gondolkozzál csak, így helyesebb!

Cesare néhány percig még elnézte a hullámverést, aztán bólintott.

Lea felvette fejére a fekete sisakot, s ráhúzta az álarcot. Cesare gondosan rácsatolta a könnyűbúvár-készüléket, aztán maga is hozzáfogott az előkészületekhez. Lea a bal oldali hajókorlátról leeresztett kötéllétrához lépett, hátrafordult és búcsút intett a többieknek. Sandra úgy áll, mintha odanőtt volna a fedélzethez, még arról is megfeledkezett, hogy megcsókolja barátnőjét. Most nem is lett volna helyénvaló ez a megszokott női kedvesség. Sandra hitvány teremtésnek érezte magát. Lám, az a másik, az a férfi méltó társa, modern nő, aki a férfival közösen, bátran vállalja a kockázatot és csak erő tekintetében marad el mögötte.

Lea, aki az általános figyelem középpontjába került, zavarban volt, és hogy zavarát leplezze, néhány tánclépést csinált, meghajolt, aztán megindult lefelé a kötéllétrán.

— Lea — kiáltott utána a festő —, vigyázz, kedvesem, csak semmi “stikli”!

Lea visszamosolygott rá, aztán leengedte az álarcot. Még egy másodperc és máris elmerült a sötét vízben, eltűnt a mélyben. Cesare hirtelen áthajolt a korláton és Sandra úgy látta, hogy ebben a mozdulatában benne volt minden aggodalma.

A jachton mindenki némán állt. A hullámverés továbbra is dübörgött, rekedten sóhajtozott, bömbölt, a nap vakítóan tűzött. A hullámok egyenletesen hintáztatták a jachtot fel-le. A tenger moraját túlharsogta a láncréshez dörzsölődő horgonylánc csikorgása.

— Aha! Ott az ördögfióka! — ordított fel a mérnök oly váratlanul, hogy Sandra összerezzent.

A tajtékzó habok közt megvillant egy apró sötét alak, aztán eltűnt. De Lea már túl volt a hullámverésen, a sekély vízben úszott. Cesare elengedte a korlátot és dörzsölni kezdte görcstől összehúzott, elzsibbadt ujjait. A kapitány kiverte kialudt pipáját, Flaiano pedig búvárfelszerelést kért.

— Ketten merülünk le.

Cesare nem vette le tekintetét a hullámtörés utáni sávról. Lea már derékig gázolt ott a vízben. Aztán kilépett a száraz homokra és messziről olyan picinek látszott, mint egy mesebeli tündér. Le nem vette le a búvársisakot, hanem kézmozdulatokkal jeleket adott Cesarénak. Most egy vízszintes vonalat rajzolt a levegőbe: a hullámverés első megközelítése. Aztán függőleges alábukás következett, egy fordulat, majd a parttal párhuzamos úszás és hirtelen fellendülés, aztán újra alábukás. Végül több gyors kört rajzolt kezével a levegőben, jelezve, hogy így megforgatta őt a víz, de szerencsére már a mélyedés fölött.

— Nem veszi le a búvársisakot, vár, hátha segíteni kell — súgta oda Sandrának az öreg. A lány idegesen megszorította a kapitány kezét.

Flaiano már be volt öltözve, Cesare pedig körül sem nézve beugrott a vízbe. Egy másodpercnyi csend, aztán ott lebegett a feneketlen, sötét mélység fölött. A víz itt sötétnek látszott, épp azért, mert a hullámverés sávja oly vakítóan csillogott.

A tenger észrevehető áramlása a part felé sodorta. Cesare körülnézett, amikor a karján levő mélységmérő tizennégy métert mutatott, ivó, magát előrelökve mögötte és fölötte úszott: igen jól látszott a szórt zöldes fényben. Cesare magához intette, így hát most egymás mellett úsztak tovább. A festő egyszer csak úgy érezte, hogy egy láthatatlan erő hirtelen lefelé húzza. Cesare gyorsan süllyedni kezdett. Nem sikerült neki a hullámveréssel párhuzamosan úszni, ahogy Lea mutatta, a víz makacsul taszigálta a függőleges fekete fal felé, amely homályosan sejlett fel előtte. Hasztalanul próbált ellenállni, végül hagyta, hogy az ár egyenesen az első kiszögellés szikláinak sodorja. Abban reménykedett, hogy a visszaverődő áramlat majd megállítja, így is történt. Egy lendületes lökés hátravetette és fejjel lefelé buktatta. A festő kézzel-lábbal kétségbeesetten dolgozni kezdett, aztán felfelé szállt és egy hatalmas víztömeggel együtt szerencsésen áthemperedett a kiszögellésen. De most még rosszabb lett a helyzete. Rettegéssel töltötte el a lejtős fenék, amelyen hatalmas kövek görögtek. A felfelé emelkedő víz a lejtős partszegélyhez szorította, és a búvár jól tudta, hogy mi vár rá, ha belekerül a második kiugró rész mély árkába. A jégesőként zuhogó kövek egymáshoz ütődtek, úgyhogy a csattanásoktól már fájt a dobhártyája. Cesare Ivóra pillantott, de az álarc alatt nem látta ijedt arcát, így hát kezével felfelé mutatott. A víz abbahagyta a két férfi vonszolását, azok most a part mentén úsztak, lassan közeledtek hozzá és óvatosan felfelé emelkedtek. Aztán az utolsó ugrás döntő pillanata következett. Cesare leállt és egy kis ideig megpróbált mozdulatlanul maradni a rendetlenül előre-hátra zúduló vízben.

Ki kellett ismerni a hullámok emelkedésének pillanatait, mégpedig ott, ahol a hullám feltarthatatlanul gyors teteje felágaskodott, előrelendült és dübörgő heggyé duzzadt. Fény, tompa, remegő zúgás, és Cesare máris felszállt öt méteres magasságba, aztán felbukfencezett a bömbölő vízben, de teljes erőből szorította fogai közt a légzőcsövet, amelyet a víz ki akart tépni a szájából. Az elkábult Cesarét egy leküzdhetetlen erő hátravetette. Aztán kibukkant a vízből és várta az elkerülhetetlen halált: mihelyt a visszatérő hullám lesodorja a partkiszögellésről, elpusztul. Ám ekkor segítségére jött a szabályos ütemű hullámverés. A második hullám a part felé lökte, aztán ismét visszahúzta. A hullám ereje fokozatosan gyengült, úgyhogy Cesare elindulhatott a homokos part felé. Tudta, hogy már túl van a veszélyen. Úszni kezdett és amennyire csak tudott lemerült, a felkavart homokos vízbe.

Lea sietett eléje, kicsiny, de erős alakjának körvonalai sötéten rajzolódtak ki a napfényben. Cesare térdig a tajtékban gázolva, lassan, tántorogva lépegetett Lea felé, menet közben lecibálta magáról az álarcot és a sisakot, amelybe annyi homok került, hogy már nyomta a fejét. Cesare elkapta és megcsókolta a feléje nyújtott két kezet. Mögöttük felhangzott Flaiano megkönnyebbült sóhaja:

— Santa Maria sopra Minerva, milyen félelmetes! Ha ezt tudom, sose vágok neki! Egy korty konyakot — mondta és lecsatolta övéről a hermetikusan zárt kulacsot.

— Jöhet az a konyak — mondta Cesare —, én csak vizet és ásót hoztam magammal…

Rövid pihenés után elindultak a homokos parton, amely félelmetesen nyögött a hullámcsapások alatt. Cesare és Lea már találkoztak ezzel a jelenséggel az Adriai-tengeren, de itt egészen más volt a helyzet. Az a tudat, hogy tilos területre hatoltak be, hogy körös-körül több száz mérföldön át csak élettelen, víztelen sivatag terül el, hogy itt jóformán sohasem tartózkodnak emberek — kivéve az őrjáratokat —, csak fokozta a magány érzését, azt, hogy el vannak szakítva az egész világtól, a jachttól, amely ott maradt a hullámverés félelmetes gátja mögött. A megtört hullámok zúgása távolodott és tompult, de szűnni nem akaró, erős szél süvítése nyomasztó volt. A szél, amelyet a helybeli lakosok “huu-uup-uá”-nak neveztek, titokzatosan és bánatosan fel-felnyögött a homokdűnék és dombok fölött és úgy száguldott tovább a sivatag felé.

A kiszáradt meder kemény anyagán már könnyebben haladtak. Felkapaszkodtak az alacsony, teljesen kopár dombra, amelyet szurokfekete csurgásnyomok tarkítottak. Igen, minden úgy van, ahogy a térkép jelzi, és itt a tetején, az északi oldalán rejtőznek a gyémántok.

A betonszerűen sima világos dombtetőn nem volt egyetlen gödör vagy dudor sem. Csak a sűrű, esővájta barázdák futottak róla széjjel, mint délkörök a földgömbön.

— Lemegyek a mederbe és kutatok — mondta Lea. — Mielőtt elindultunk volna, elolvastam a gyémántkeresésről mindenféle könyvet, amit csak kapni lehetett.

— Veled megyek — szólalt meg Cesare. — De csak egy ásónk van. — Ivóra pillantott.

Flaiano lecsavarta hosszú búvárkését.

— Maguk csakugyan ott keressék, én meg itt.

Lea hozzáfogott a munkához és úgy dolgozott, mintha egész életében gyémántkereséssel foglalkozott volna. Késével hosszú sávokat húzott a homokban. Miután megvonalazta a kis területet, kijelölte a gödrök helyét.

A nap, amely már magasan járt, könyörtelenül tűzött. A forróságot némileg enyhítette a szél, amely ebben az őszi évadban már nem hozta magával a Kalahári-sivatag forróságát. Lea napbarnított bőrén mégis csurgóit a veríték, mire végre leásott a szemcsés, barna agyagrétegig. Cesare többször is felajánlotta neki a segítségét, de csak most jutott hozzá az ásóhoz, hogy a meghúzott vonal túlsó végén ásson. Lea a késével összeturkálta a barna agyagot, aztán alaposan szemügyre vette a keze ügyébe kerülő kövecskéket. Felsóhajtott, aztán átment Cesaréhez. A férfi hason fekve szorgalmasan vájta késével a sziklás kőzetet. Lea rágyújtott, és úgy figyelte Cesarét. Megelégedéssel töltötte el az az alaposság, amellyel a férfi minden egyes kövecskét megvizsgált, aztán fogta az ásót és ásni kezdte a harmadik gödröt.

Cesare már a negyediket kezdte el. Mind a ketten némán dolgoztak, jóformán alig pihentek, és észre sem vették a domb mögül felbukkanó és feléjük közeledő Flaianót. Egész teste verítékben fürdőn, nehezen lélegzett. Leguggolt Cesare mellett, rágyújtott egy cigarettára, amelyet előbb megpuhított remegő ujjai közt.

— Mire ment? — kérdezte a kőzetet morzsolgatva Cesare.

— Feltúrtam mindent, úgy dolgoztam, mint egy megszállott, aztán semmi l

— Ne próbáljuk meg a domb lábánál? — kérdezte odaérkezve Lea.

— Megkotortam a lábánál, is.

— Miért kellett úgy sietni?

— Mert állandóan az volt az érzésem, hogy a rendőrség lopakodik felénk. Hogy a következő pillanatban felhangzik a fenyegető kiáltás: “Állj, gazember!” És ez nekem. Ivo Flaianónak szól!

— Hát bizony maga nagyon ideges… — kezdte Lea, de Cesare felkiáltására a gödör felé rohant.

Cesare az ujjaival összecsippentve a magasba tartott egy csillogó követ.

Lea diadalittasan felkiáltott. A gyémánt elég nagy volt, igen tiszta fényű és egy kissé talán kékes árnyalatú.

— Ezen az oldalon folytatjuk az ásást — vonta le a következtetést Lea — és addig ásunk, amíg erőnkből futja. Most már tudom, hogy néz ki — és kirázta táskájából a korábbi leleteket.

— Kár, hogy ilyen kevesen vagyunk és csak egy ásónk van — komorult el Flaiano. — Nem kellene még két embert bekapcsolni a munkába?

— Remek gondolat — bólintott Cesare —, de a matrózai közül senkit. Nem tudom, mi történik velük, ha megpillantják a gyémántokat…

— Felesleges aggódnia — szólt közbe Flaiano —, ezek a fiúk teljesen megbízhatóak.

Lea nem volt hajlandó visszamenni a hajóra. Magával ragadta a keresés szenvedélye. Cesare és Ivo kettesben indultak vissza. Ahogy a festő sejtette, a hullámveréssel szemben sokkal könnyebben ment a búvárúszás.

A jachton boldog izgalmat okozott a Cesare találta gyémánt. Ám a kapitány egészen elkeseredett amiatt, hogy nem találták meg az elásott kincset, amelyre — nem tudni, miért — nagyon számított.

Ivo lement a kajütjébe, de hamarosan feljött a fedélzetre az egyik calabriai matrózzal, aki hajlandó volt kiúszni a partra Párja csak kisvártatva akadt. Cesare és Sandra legnagyobb meglepetésére, Montuori hadnagy Volt az.

A hadnagy tapasztalatlanságát pótolta a bátorsága. Rövid idő múlva ásókkal, víz- és élelemkészlettel felszerelve öt ember ásott nagy buzgalommal a domb mögött. Ám az eredmények nem igazolták az Aquila utasainak túlzott reményeit, estig csupán három gyémántot sikerült találniuk, sokkal kisebbeket, mint az első. Az elgyötört kutatók letelepedtek a dombra, hogy falatozzanak, rágyújtsanak és meghányják-vessék a további teendőket.

— Vissza kell úsznunk a hajóra — mondta lustán elnyújtózva Flaiano. — Kezd hűvösödni, reggelre megdermedünk.

— Tábortüzet kellene gyújtani — szólalt meg leverten Cesare.

— Eszébe ne jusson! Eszébe ne jusson! — kiáltott fel Ivo ijedten.

A hadnagy, aki némán turkált a fehér agyagban, egyszer csak így szólt:

— Térjen vissza a három legjobb úszó. Maguknak sokkal könnyebb túljutni a hullámverésen. Én meg Piero itt maradunk éjszakára, és addig ássuk a gödröket, amíg csak el nem jutunk a gyémántréteghez. Reggel maguk meghozzák a vizet és munkába veszik az agyagot. Mi meg alszunk, pihenünk egyet, este pedig újra megismételjük az egészet!

— Remek ötlet! Éljen Montuori hadnagy — kiáltotta felugorva Lea és arcon csókolta a tengerészt.

Még Flaiano is elismerte, hogy ez a javaslat ésszerű.

— Hát akkor ne vesztegessük az időt — szólt felállva Cesare, és az óceán fölött alacsonyan függő napra mutatott. Fényétől rózsaszínűvé vált a sivatagos part komor ólomszínű homokja. Hűvös szél fújt, amelytől már elszoktak az olaszok, amióta a trópusi tengeren hajóznak.

— Gyorsan a jachtra, kis amazon! — szólt Flaiano Leának.

— Sandra már csak így hívja magát! Sandra ugyanis jól ismeri az antik világot…

Sandra este, amikor már egymás mellett feküdtek Leával a fedélzeten, közölte, hogy könyvet szeretne írni az amazonokról.

Sandrának örökre emlékezetébe vésődött az a Lea, aki bátorítóan rámosolygott, aztán hősiesen belevetette magát a tomboló, dübörgő hullámverésbe. Élő megtestesítője a legendás amazonoknak, akiket Sandra már gyermekkorában istenített. Miután befejezte történelmi tanulmányait, az a meggyőződése alakult ki, hogy a “külön élő” amazonok története egyáltalán nem legenda. Ezek a bátor és állhatatos, büszke nők nem tudták legyőzni az újat és eltűntek örökre, csak lenyűgöző legendákat hagytak hátra és tovább éltek a leigázott nem álmaiban.

— Hátralevő életemet ennek a célnak szentelem.

Lea, amikor a gyönyörű huszonnégy éves nő szájából hallotta a “hátralevő életemet” kifejezést, akaratlanul is felnevetett. Sandra megsértődött.

— Maga még egészen kislány, Lea — mondta szépen ívelő szemöldökét összehúzva —, még nem tapasztalta, milyen ostoba az élet. Én viszont már igen. Nagyon hosszú- a gyermekkorunk: majdnem húszéves korunkig tart, ugyanilyen hosszú és unalmas lesz az öregségünk, annál is inkább, mert ma már tovább élünk, mint a velünk egykorú férfiak. Ha erre gondolok, becsületszavamra, émelyegni kezd a gyomrom…

— No, magának egyelőre nincs oka a panaszra — tekintett végig Lea Sandrán,

— Nekem ez egyelőre sokkal több boldogtalanságot jelentett, mint boldogságot — jegyezte meg szomorúan Sandra.

— Ami a gyermekkort illeti, igaza van — felelte sietve Lea.

— Valóban, mi még nagyon is állatok vagyunk abban a korban. Hogy ki milyen emlékeket őriz gyermekkorából, nem tudom, de nekem a legélénkebb emlékem mindig valami jóízű étel, valami nyalánkság!

— Nekem is. Aztán még a világ tisztán fizikai érzékelése. Például nagyon jól emlékszem arra, hogy tengeri víz gyógyintézetbe hordtak. Csupasz talpam alatt ma is érzem a hűvös, nedves, tarka műkőlapokat, a meleg fürdőben a tenger és a fenyő illatát. És még sokezer hasonló érzet-emlék töredéket őrzök.

— Milyen igaz, Sandra! Én ugyanígy érzékeltem a világot. És csak az első nagy csalódásom, az első veszteségek után változott meg bennem minden. Attól fogva nem elém terített tarka szőnyegnek tartottam az életet, hanem az ellentmondó érzések zűrzavarának, és még…

— Közelgő megpróbáltatásnak?

— Nem, nem éppen annak.

— Lányok, elég a filozofálásból — hallatszott a sötétben Cesare hangja —, hajnalban kiúszunk, holnap döntő nap lesz. Milyen szerencse, hogy tartósan jó idő ígérkezik! Viharban aligha jutnánk át ezen a hullámverésen.

Lea felállt.

— Menjünk aludni, én úgy érzem magam, mint akit a féltékeny férje dühében alaposan elnáspángolt.

3. FEJEZET

A fekete korona

Mihelyt a békaemberek hajnalban kiértek a partra, a dombon feltűnt Montuori és integetett nekik. A búvárok futásnak eredtek és néhány perc múlva annál a gödörnél álltak, amelyből a hadnagy négy remek gyémántot emelt ki. Mind az öten három órán keresztül túrták a homokot, szélesítették a gödröt. Az ősi kemény kőzetben húzódó kis vajat kavicsos, durva agyagában gyémánt felhalmozódásra bukkantak. Egyszeriben megfeledkeztek a szomjúságukról, éhségükről és álmosságukról. Csak a végképp elcsigázott emberek terültek el a homokon, és sokáig feküdtek némán. A többiek rövid pihenés után folytatták az ásást, de a felfedezett fészek már kimerült, mindössze egy tucatnyi apró kővel gazdagította a zsákmányt. A tengerészek, akik egész éjjel ástak, lefeküdtek pihenni, a váltás pedig munkába vette az előkészített gödröket. Egyikben is, másikban is találtak szép gyémántokat. A hadnagy és a matróz nem tudott elaludni; rövid idő múlva megint munkához láttak. A hadnagy figyelmesen ásott, mintha sejtette volna, hogy nagyszerű zsákmányra lel. Hirtelen felegyenesedett, megtörölte verejtékező homlokát, rágyújtott, majd halkan megszólalt:

— Signor Flaiano!

A tengerész egy nagy gyémántot tartott eléje a tenyerén, Ivo pedig kapzsin és ujjongva felüvöltött. A gyémánt valóban nagyobb volt, mint valamennyi eddigi, bizonyára többezer fontot ért. A nyolc síkú, egy kissé legömbölyödött szélű kristály mintha az afrikai napsugarak sűrítménye volna. A beállott csendben csak a végsőkig felajzott idegzetű emberek nehéz lélegzése hallatszott.

— Ez a kő csakis önt illeti, signor Flaiano — mondta mosolyogva a hadnagy —, önt, aki az egész vállalkozás feje és a hajó tulajdonosa!

Flaiano belecsúsztatta a követ abba a kis bőrtasakba, amelyben a széf kulcsait hordta és amely mindig a nyakában lógott.

— Ez meg a Sandráé! — hangzott fel Lea kiáltása a gödörből. A lány talált egy másik gyémántot, amely kisebb volt, mint a Flaianóé, de rendkívüli tisztasága fokozta a cseresznyeszem nagyságú kristály vakító fényességét.

— Adja ide! — nyúlt utána Flaiano.

— Ha megengedi, majd én adom át Sandrának.

— Persze, persze — egyezett bele kelletlenül Flaiano. — Még három ilyen nap, mint az a mai, és kivétel nélkül mindnyájan gazdagok vagyunk!

A jelzőágyú dörrenése dübörgött végig a tengeren. Az emberek felugrottak, szívük veszettül kalapált. A hadnagy felszaladt a dombra, s a jachtot figyelte, amelynek parancsnoki hídjáról zászlójelzéseket adtak le.

— A levegőben!… — kiáltotta el magát a hadnagy, miután körülnézett.

A szél távoli motordübörgést hozott feléjük.

— Gyorsan oda! — mutatott a hadnagy a kiszáradt mederre, amelyet sűrű árnyék borított.

A gyenge, kereplő motorzúgás közeledett — erről pontosan fel lehetett ismerni a könnyű és lassú járőröző repülőgépet.

— Elvesztünk, szűzanyám! — suttogta a calabriai matróz.

— Ostobaság! Leszállni nem tud, minket nem lát és egyáltalán: minden figyelmét a jachtra összpontosítja. Mindjárt elkezd körözni, kilő egy vagy két rakétát, a mi kapitányunk meg felvonja a lobogót…

Minden úgy történt, ahogy azt a hadnagy megjósolta. A második rárepülés után a repülőgép dél felé eltávozott.

— Fussunk, gyorsan! — kiáltotta a fedezékéből kiugorva Flaiano.

— Mi még egy kis időre visszamaradunk, főnök úr- felelte a hadnagy —, el kell egyengetni az ásásokat, hátha feltűnik a tevés járőr.

– Én visszaúszom a jachtra — mondta Flaiano —, fel kell készülnünk, tanácskozom a kapitánnyal. Maguk meg temessék be a gödröket. Igaza van a hadnagynak.

Két órai lázas munka után az ásás minden nyomát eltüntették. Az ásókat a vízbe süllyesztették, és a négy könnyűbúvár a fáradtságtól szinte félholtan visszaúszott a hajóra.

A jachton türelmetlen kiáltásokkal fogadták őket. A kapitány úgy határozott, hogy felszedi a horgonyt és néhány mérföldnyire északra távozik. A repülőgép természetesen nem tudta nagyon pontosan meghatározni a jacht helyzetét. Ebben az esetben a horgonyzás helyére érő partmenti járőr sem fedezhet fel semmit az égvilágon. A legfontosabb az, hogy a partraszállásnak még a gyanúja sem merülhet fel.

— Miért nem megyünk el innen végleg? — kérdezte Lea.

— Utolérnének, azt hinnék, hogy menekülünk. — A kapitány vállat vont, mintegy hangsúlyozva, hogy a kérdést ostobának tartja.

— Egyszóval hét mérföld elegendő lesz? — kérdezte a kapitánytól a hadnagy, aki már átöltözött és most a térképet tanulmányozta.

— Elég lesz!

— Hét mérföldnyire északra eléggé széles víz alatti zátonyt jelez a térkép.

— Nagyszerű. Egyébként a jelzésekkel ellátott térképet jól el kell rejteni, Flaiano úr. Hadnagy, maga pedig pihenjen le, mert olyan, mint egy vízbe fulladt, nem pedig mint egy tengerésztiszt!

— Mivel magyarázzuk majd, hogy itt horgonyoztunk? — kérdezte Flaiano.

— Akármivel, például géptöréssel. Mindjárt szétszedjük az egyik hajtóművet!

A hadnagy, aki éppen ki akart lépni a parancsnoki fülkéből, megállt.

— Nem mondhatnánk azt, hogy amatőr víz alatti régészek vagyunk? Elsüllyedt hajókat keresünk. És útban Fokvárosba, itt megálltunk, mert ezen a helyen süllyedt el öt portugál gálya, tengerészektől hallottuk Luandában.

— Andrea, maga igazán zseniális ember, még a hullámverés sem tompította el éles eszét! — kiáltott fel Flaiano.

Az Aquila himbálódzott a hullámokon, láncai csörögtek az éjszaka sötétségében, amikor egy erős fényszóró az őrmatróz szemébe vágott. A matróz a kapitányt hívta. Hangos, angol nyelvű szóváltás következett. A járőrhajó azt követelte, hogy fogadják a felügyelőket szállító csónakot. A kapitány azt válaszolta, hogy a jacht túlságosan közel vesztegel a hullámverések övezetéhez és ő nem felel éjszaka a csónak biztonságáért. Ráérnek, várják meg a reggelt, a jacht úgysem szökik meg.

A járőrhajó válaszul azt követelte, hogy a jacht menjen ki a hullámverések övezetéből és ússzon közelebb hozzájuk. Calegari dühösen azt ordította, hogy virradatig nem mozdul el a helyéről, mivel nem akarja a jachtot veszélynek kitenni. Erre a rendőrség azzal fenyegetőzött, hogy tüzet nyit. A kapitány kijelentette, hogy ő is tüzeléssel válaszol és rádióján “SOS” jeleket ad le: magánkézben lévő, békésen horgonyzó sétahajót kalóztámadás érte.

A szóváltás Calegari kapitány győzelmével ért véget. Az őrhajó közelebb jött és horgonyt vetett. Fényszórója időnként felgyulladt és végigpásztázta a jachtot.

Alighogy megvirradt, a buzgó rendőrök már a jachton voltak. Flaiano, aki egész éjjel le nem hunyta a szemét, mesterien megjátszottá az álmos mágnást, aki egy kukkot sem ért az egészből. Fényűzőén berendezett kajütjében fogadta a főfelügyelőt, sokáig magyarázgatta neki a lehorgonyzás célját és fel volt háborodva az aljas gyanúsítások miatt. A felügyelő megitta kávéját, elszívta a gyűjteményből kiválasztott szivart és közölte, hogy okvetlenül át akarja vizsgálni a hajót. Flaiano felkacagott.

— Felügyelő, maga igazán, rossz diplomata! Azt hiszi, én nem tudom, hogy amíg maga itt a jogokról és kötelességekről magyaráz, öt nyomozója már teljes erejéből igyekszik találni valami gyanúsat! Mihelyt megérkezünk Fokvárosba, tiltakozást jelentek be! Mi köze van az én hajómnak holmi ostoba gyémántokhoz? Próbáljon csak saját maga partra jutni ezen a pokoli hullámverésen keresztül, akkor elismerem, hogy joga van a gyanúsításra.

A rendőrfelügyelőt felbőszítette a jachttulajdonos nyilvánvaló igazsága.

— Ami a partot illeti, hamarosan meglátjuk — vakkantotta.

— Ami viszont az elsüllyedt hajó keresését illeti, ahhoz is engedély kell. Van engedélyük?

— Elég, felügyelő! Azért én is konyítok valamit a nemzetközi törvényekhez! Engedély nélkül nem szabad munkálatokat folytatni, de a keresés egyetlen civilizált országban sem tilos.

— De önök akkor is a három mérföldes sávon belül tartózkodnak, tehát megsértették a határt!

— Nyilván ön is tudja, hogy a kiránduló magánjachtok kedvezményeket élveznek… civilizált országokban.

— Rendben van, majd meglátjuk. Köszönöm a kávét! Most pedig fel kell mennem a fedélzetre.

Odafönt pengtek a gitárok. A calabriaiak hetyke nápolyi kikötői dalokat énekeltek. Az őrhajó két fegyveres matróza, akik a fedélzeten őrködtek, vidáman mosolyogtak, mert nem értették a szöveget.

A főfelügyelő meghallgatta segítőtársainak jelentését, másodszor is végignézte a hajónaplót és a jacht valamennyi dokumentumát, sokáig vizsgálgatta a térképet, amelyen a kapitány már megjelölte a képzeletbeli gályák helyét.

— A tevés őrjárat közeledik, sir! — ordította bele a megafonba az őrtiszt. — Most vettük a HA-151-es rádiótáviratát…

A fedélzeten megjelent Cesare és Lea, látszott rajtuk, hogy jól kialudtak magukat, frissek voltak és hozzáfogtak szerepük eljátszásához. Ellenőrizték a búvárfelszerelést, majd mind a ketten kezdtek beöltözni, most is az önkéntes segítőtársak gyűrűjében, mint mindig. Odament Flaiano és Sandra is, aki ragyogóan festett a fekete-sárga csíkos fürdőruhájában és tűsarkú szandáljában. A felügyelőnek a lélegzete is elakadt, ennek ellenére, nem átallotta megjegyezni:

— Személyes motozás nélkül, sir, nem engedélyezem a leszállást. De a hölgyet nincs aki megmotozza, azért neki itt kell maradnia.

Lea zavart pillantást vetett a főfelügyelőre: gyengén beszélt angolul. A hadnagy lefordította a rendőr szavait. Lea elpirult, aztán kibújt a búváröltözékből és a felügyelő lába elé dobta.

— Fordítsa le neki: vizsgálják át a kopói. Aztán levetem a fürdőruhámat, és azt is odadobom neki. Sandra rámsegíti a búváröltözéket, és meztelenül merülök a víz alá.

Most a felügyelő vörösödött el.

— Miért kell végletekbe esni? Én megvizsgálom a búváröltözéket és az övet. Higgye el, kedves kislány, nekem nagyon kellemetlen, de kénytelen vagyok megakadályozni a holmik levitelét a jachtról.

— Hát akkor csak túrják fel az egész jachtot a fogdmegeivel együtt, de engem hagyjanak békén! És magának nem vagyok kedves kislány! Maga véreb!

A hadnagy — nagyon okosan — nem fordította le Lea indulatos szavait, de a felügyelő kiérezte hangjából a megvetést, és szándékosan lassan vizsgálta át a lány búvárfelszerelését, két segédje pedig gyorsan és ügyesen megmotozta a festőt. Lea tüntetőén hátat fordított a rendőröknek, akik le nem vették róla vizsla szemüket, amíg a nagy oxigénpalackot csatolták a hátára. A horgonyzási helyen a víz mélysége a zátony teljes hosszában harmincöt-ötvenöt méter közt mozgott.

A rendőrök és az őrhajó matrózai kíváncsian figyelték a búvárok lemerülését.

A nap által megvilágított vízben még sokáig látszott a két alak, végül elnyelte őket a sötét mélység.

— Vakmerő gyerekek! — intett a fejével a fennhéjázó felügyelő, aki kezdett emberi ábrázatot ölteni. — A kis najád nagyon mérges teremtés.

— Egyáltalán nem mérges — szólalt meg Sandra remek angolsággal —, csak felháborította a rendőrség zaklatása.

Sandra megvető pillantást vetett a felügyelőre és lement a kajütjébe. A felügyelő összegyűjtötte embereit, egy kis tanácskozást tartott velük, majd türelmetlenül járkálni kezdett a fedélzeten. A hajó átkutatása bonyolult és hosszadalmas dolog, a felületes átvizsgálásnak meg nincs értelme. A hajó feltartóztatásához komoly gyanú szükséges, de a felügyelőnek semmi oka sem volt komoly gyanúra.

A jacht legénysége a társalgóban gyülekezett a tízóraihoz. A rendőröket nem hívták meg, azok komoran ücsörögtek a fedélzeten, a lomha hullámokat nézegették, amelyek alatt, valahol a mélyben a két búvár tartózkodott. A kötéllétra mellett ülő ügyeletes is a tengert fürkészte s úgy tett, mintha észre sem venné a felügyelőt.

Calegari kapitány a pocakját tekintélyesen kidüllesztve, kacsázva felment a parancsnoki hídra. Azelőtt soha sem járt ilyen felfuvalkodott képpel. A nyomában haladó Flaiano és a hadnagy csak nevettek rajta.

Megszólalt az őrhajó kürtje. A felügyelő felszaladt a parancsnoki hídra. A magas, part menti dűnéken feltűntek a jól megtermett tevéken ülő járőrök: a rezgő, forró, száraz levegőben csak homályos, szürke körvonalaik látszottak. Ketten kiváltak a csoportból és lejöttek egészen a homokos vízpartra.

— Mit jeleznek? — kérdezte Flaiano a kapitánytól.

— Nem tudom, ez valami különleges rejtjel. Bizonyára azt, hogy minden rendben, nézze csak a rendőrtisztet.

— A szárazföldi járőr igazolta, hogy nem szálltak partra — mondta hangosan a felügyelő —, nem kutatom át a hajót. De nem engedhetem meg, hogy tovább vesztegeljenek itt külön hatósági engedély nélkül. Az lesz a legjobb, ha folytatják útjukat Fokváros felé és ott a mandátumterület hatóságához fordulnak engedélyért.

A kötélhágcsónál ülő ügyeletes felkiáltott, hogy látja a búvárokat. A tíz méter vastag vízrétegen keresztül jól látszottak a békaemberek szétfolyó, elmosódó körvonalai. Egy szinten lebegtek a vízben, néha a jacht orrához úsztak és belekapaszkodtak a horgonyláncba, amely rézsút futott le a mélybe. Cesarének és Leának még bizonyos ideig a víz alatt kellett tartózkodniuk, hogy a nagy nyomástól a vérbe került nitrogén kiválasztódjon, és ez által elkerüljék a kínzó keszonbetegséget.

— Nézzék csak, kevés a levegőjük. Lea a saját légzőkészülékéből lélegezteti Cesarét!

— Kérek egy légzőkészüléket — parancsolta Flaiano —, és még egy tartalék készüléket. Lemerülök és kicserélem a légzőkészüléküket, hogy ne kelljen a palackokat kicserélni.

Flaiano közvetlenül a fedélzetről ugrott a vízbe, kezében tartva a sisakot, nehogy megsérüljön, amikor a vízbe csapódik.

Flaiano kicserélte Cesare légzőkészüléket. Élénk gesztikulálás következett. Mind a hárman összedugták a fejüket, ütemesen mozgatták hosszú lábuszonyaikat és időnként belekapaszkodtak a láncba. Végül Ivo a fogai közé vette a Cesare övén függő tasakot, karjára akasztotta a másik légzőkészüléket és lassan úszni kezdett a kötélhágcsó felé. Az ügyeletes matróz elkapta a készüléket, Flaiano pedig felment a fedélzetre és gyorsan letépte magáról az álarcot. Egy kissé lihegett, szeme csillogott az izgalomtól. Aztán egy bűvész ügyességével előkapott Cesare tasakjából egy furcsa alakú fekete tárgyat és maga elé tartotta. A körívvé görbített fekete fémtárgyon nem látszott mindjárt, hogy fejdísz: diadém vagy korona.

Az ujjnyi vastag fekete fémből készült keskeny, gyűrű alakú abroncsot vékony, lekerekített, kiszélesített hegyű, kifelé hajlított, kétrészes fekete levélkék díszítették. A három, kissé nagyobb méretű levélkében, amelyek valószínűleg a korona homloklapját jelezték, nagy piros kövek, alkalmasint rubinok csillogtak. A levélkék fölött ugyanabból a fekete fémből készült, befelé görbülő csíkok húzódtak. Elöl, ott, ahol a rubinok csillogtak, a csík felfelé álló fogakban végződött. Mind a két oldalon, azokon a helyeken, amelyek a fejen a halántéknak felelnének meg, arany korongok voltak beledolgozva a csíkokba. Minden egyes korong közepéből laposra csiszolt végű, rövid rudacska alakú, furcsa szürke színű kövek álltak ki. A napon vakítóan csillogtak és elhomályosították a rubinkövek kissé komor ragyogását. Ugyanilyen kövek díszítették a hátsó csíkokat is, amelyeket két ív fogott össze a koronának a fejtetőn áthajló része fölött.

A figyelmes tekintet azt is észrevette, hogy a szürke kristályok különleges ragyogását a fémes, tükrös csillogású és belül szétmorzsálódott, rengeteg igen apró szemcsétől kapta.

— Jupiterre esküszöm — a rendőrfelügyelő elvesztette nyugalmát —, ez valami csodálatos! Bizonyára nagy ritkaság.

— Lehet — mondta a kapitány és sanda pillantást vetett a felügyelőre —, de Flaiano úr még semmit sem magyarázott meg nekünk…

— Hát mit magyarázhatnék én meg, magam sem tudok semmit. Meg kell várnunk a búvárainkat. Már csak húsz perc és itt lesznek.

A fedélzetre lépő Lea és Cesare teste kékesen halvány volt. Esetlen mozdulataik elárulták, hogy igencsak elgémberedtek a hideg tengerfenéken. De miután ittak egy korty bort, és száraz ruhát öltöttek, a magasan delelő napon hamar visszanyerték megszokott egészséges olasz elevenségüket.

Cesare hozott egy papírlapot és erélyes mozdulatokkal felvázolt egy térképet, hogy jobban megérthessék magyarázatát. Közvetlenül a jacht alatt lapos fenék húzódik, amelyet a kézi mélységmérő szerint százöt lábnyi mélységben homok borít. Keleti irányban, a part felé a fenék emelkedik és hatalmas kőtömbök borítják, amelyeket a tenger egy kissé simára csiszolt. Befelé, a tenger felé sziklás gerinc húzódik, amely eléri a nyolcvan lábnyi magasságot, mögötte sötét feneketlen szakadék tátong. A gerinc és a homokos fenék fokozatosan lejt dél felé. Északnak pedig-úgy látták-ugyanolyan keskeny homokos fenéksáv húzódik.

Az első hajók, amelyekre Cesare és Lea rábukkantak, egy halomban hevertek, homok és megkeményedett, sötét iszapkéreg alatt. Csak körvonalaik látszottak a homokban és szabályosságukkal ütöttek el a környezetüktől. A hajók kicsik és alacsonyak voltak, bárkák vagy gályák lehettek, hosszúságuk elérte a tizenöt métert, vagy annál is többet, árbocnak vagy fedélzeti építménynek nyoma sem látszott rajtuk. A hajók egész külsejében volt valami, ami azt súgta, hogy ókori gyártmányok. Róluk Cesarénak rögtön a Földközi-tenger fenekén talált antik hajók jutottak eszébe, Ide, Afrika déli csücskébe aligha juthattak le görög vagy római hajók, így hát Cesare belátta, hogy összehasonlítása sántít.

A homokos sávban mindenütt látszottak hajók: a jacht alatt és távolabb dél felé, hol nehezen kivehető halomban zsúfolódva, hol egyenként szétdobálva. Cesare és Lea szeretett volna találni valamilyen holmit, és keresés közben egyszer csak a Földközi-tengerben oly sűrűn előforduló agyagamforákhoz nagyon hasonlító edényekre bukkantak. Mind a ketten találtak már ilyen ókori edényeket, amikor az Adriai- és a Tirrén-tenger alatt úszkáltak könnyűbúvár-felszerelésben.

Hosszú ideig úszkáltak az elsüllyedt hajók temetője fölött, búvárkésükkel túrták a homokot és a megkeményedett agyagot, de semmi olyasmit sem találtak, ami hozzásegítette volna — őket a hajók hovatartozásának és pusztulásuk időpontjának a megállapításához. A homokpad, amelyen a hajók hevertek, nagyon fokozatosan lejtett dél felé. A búvárok, akiket magával ragadott a felfedezés lázas lelkesedése, csak később vették észre, hogy már negyvenöt méter mélyen járnak. Körülöttük a víz nem volt ugyan hideg, de valahogy élettelen. Nem voltak itt sem korallok, sem tengeri rózsák, még hínár sem borította a kövek durva szemcséjű felületét. Kellemetlen, halottsápadt színárnyalatú, hosszú halak húztak el mellettük gyér rajokban. Magasan a fenék fölött számtalan medúza lebegett, amelyeknek a nagysága a teáscsésze és a nagytányér között váltakozott. A nagy cápáknak itt nem volt semmi keresnivalójuk, úgyhogy ez a víz, amelyben alig van élet, nem rejteget veszélyt az emberre nézve.

A sötétség sűrűsödött a dél felé húzódó világos és homokos fenék fölött. Benne homályosan rajzolódott ki a hajóknak egy másik csoportja. Lea elindult a legszélső hajó felé, abban a reményben, hogy hátha talál valami érdekes holmit. De Cesare megveregette Lea vállát és a mélységmérőre mutatott. Lea könyörgésre fogta a dolgot: kezét a szívére szorította. A festő megadta magát. Úsztak még vagy kétszáz métert, amikor megpillantottak egy kupola alakú kőtömböt, amely valószínűleg ennek a nagy hajónak a törését okozta. Tatjának és orrának homok- és iszapkéreg alatt kirajzolódó körvonalai majdhogynem kétszeresen túlszárnyalták az imént megvizsgált hajók méreteit. A törés helyén az egész középső része eltűnt, megsemmisítette az idő vagy a tenger áramlása. Itt megvolt a reményük, hogy találnak a hajóból kihullott holmikat, amelyeket betemetett a sziklát borító vékony homokréteg. Lea buzgón vájkált késével a homokban, felkavarta az iszapot, de ezzel csak rontotta az amúgy is gyenge látási viszonyokat. A lélegzés egyre nehezebbé vált, az oxigénpalackokban süllyedni kezdett a nyomás. Lea egyszer csak megrándult, a fenékhez lapult és kapálózni kezdett lábuszonyaival. A megrémült Cesare elkapta, mert attól tartott, hogy elfogta a mélységi kábulat. Ez halálosan veszélyes pillanat, amikor a nagy nyomás alatt nitrogénnel dúsított vér elkábítja az agyat, úgyhogy az ember nem képes többé józanul gondolkodni. Egyre könnyebbnek érzi magát, kacagva letépi magáról a sisakos álarcot, vidám delfinként hancúrozik a vízben, és ha nincs mellette egy erős és tapasztalt segítőtárs, elpusztul. Még ennél is rosszabb az oxigénmérgezés, mert görcsöket okoz.

Ám Cesare rémülete pillanatok alatt eloszlott, amikor Lea diadalittasan felmutatta azt a nagy, gyűrű alakú tárgyat, amelyet teljesen belepett a ragadós iszap és a homok. A festő átvette Leától, aztán mind a ketten sietve úszni kezdtek visszafelé, az Aquila horgonyához. Itt, ahol a mélység már csak huszonhét méter volt, mosni, tisztogatni kezdték a leletet. Amint az iszapkéreg alól előcsillantak az élénk fényű kövek — a színüket nem tudták pontosan megállapítani —, mindjárt tudták, hogy értékes leletre bukkantak. A festő tovább tisztogatta a koronát iszappal és a búvártáska puha bőrével. Mire feljebb emelkedhettek a vízben, a furcsa fekete korona már teljesen tiszta volt. Semmiféle lerakódás nem tapadt rá erősen a fém felületére — az aranynak van ilyen tulajdonsága. Nyilván az a fekete fém is az évszázadokon át nem változó nemesfémekhez tartozott.

— Ez a felfedezés sokkal fontosabb a felügyelő úr gyémántjainál — hencegett Cesare. — Most aztán szárnyra kapja a világhír az expedíciónkat.

— Erről jut eszembe, felügyelő úr, hogy a csónakja már rég a hajó oldalánál ring — kapott észbe Flaiano. — A segédjei is várják önt… Remélem, végeztünk egymással?

— Az előbbi üggyel kapcsolatban, igen, de itt az újabb ügy — szólt a kezét felemelve a főfelügyelő —, kénytelen vagyok elkobozni az önök leletét, mivel kétségtelenül nagy az értéke és mindenfajta engedély nélkül a Dél-afrikai Köztársaság területén találták.

Néhány percig csend uralkodott. Aztán Flaiano magához tért és ökölbe szorított kézzel a felügyelőnek ugrott.

— Ez már több a soknál! Eszem ágában sincs átadni magának a koronát. Azonnal takarodjék innen!

Calegari kapitány elkapta főnökének vállát és oly erősen fogta, mintha harapófogóban tartaná, a felügyelő pedig segédjeire kacsintott. Két hatalmas termetű búr rendőr a filmszínész két oldalára állt, a harmadik, egy nagy állú, mélyen ülő világos szemű rendőr pedig kikapta a koronát Flaiano kezéből. A főnök elkomorult, aztán elsápadt a tehetetlen dühtől.

— Nem tehetünk semmit — szólalt meg nyugodt hangon Calegari kapitány —, az erő az ő oldalukon van. De majd Fokvárosban tiltakozást jelentünk be az akciójuk ellen.

— Nem csak az erő, hanem a törvény is — helyesbítette a kapitány szavait a felügyelő. — Leletüket átadom a hatóságoknak, szakértők felbecsülik értékét, és elhelyezik egy széfben. Ha majd megkapják az engedélyt az ásatásokra az önök által talált helyen, visszakapják a koronát. Azután, hogy értékének bizonyos részét befizetik a dél-afrikai köztársaság kormányának. Avagy a kormány úgy látja jónak, hogy kifizeti az önök részét, a koronát pedig megtartja.

– Értettem, megértettem! — sziszegte, haragját nagy nehezen visszafojtva Flaiano. — De most aztán végre nyugton hagy minket?

— Csak abban az esetben, ha többé nem merülnek le, sőt azonnal felszedik a horgonyt. Akkor mehetnek, ahová csak akarnak.

A felügyelő átvette segédjétől a koronát és elindult a kötélhágcsóhoz. Cesare egy intéssel megállította.

— Hadnagy, fordítsa le neki. Arra kérem, hogy Lea egy pillanatra feltehesse fejére a koronát, én pedig lefényképezhessem. Elvégre élete kockáztatásával hozta fel a tengerből!

A felügyelő némi gondolkodás után beleegyezett. Cesare kihozta a kajütjéből egyetlen kincsét, a színes filmmel töltött Nikonját. A felügyelő átadta a koronát Leának. A lány zavarában ügyetlenül helyezte a fejére, aztán jól kihúzta magát. Sandra felvetette vele a tűsarkú szandálját. A felügyelő türelmetlenkedni kezdett.

Végre minden rendben volt. Cesare készített néhány felvételt, de elégedetlen volt a világítással, ezért kiállította Leát a napra, a hajó jobb oldali korlátjához. Lea arcát a fény felé tartotta, a szürke kövek vakítóan csillogtak a fekete fémen. Cesare fényképezőgépe halkan kattant, aztán még egyszer és még egyszer… Cesare éppen az exponálási időt állítgatta, amikor Lea megtántorodott. Sandra figyelmeztetően felkiáltott és a barátnőjéhez ugrott, de Lea a szeméhez kapott az egyik kezével, előredőlt, aztán végigzuhant a padlón, fejét pedig beleverte a mellvéd korlátjába. A fekete korona lepattant a fejéről és egy szempillantás alatt eltűnt az odahömpölygő hullámokban.

A felügyelő visító üvöltése hasított bele a dermedt némaságba. Nekiugrott Cesarénak, de a festő teljes erőből félrelökte és felemelte az eszméletlen Leát.

— Hozzám — üvöltötte a felügyelő —, fogják le mind a kettőt, mert a bolondját járatják velünk! Letartóztatom őket!

— Térjen már észhez, tiszt úr! — hangzott fel Sandra tisztán csengő hangja. — Eddig ön a törvényt képviselte, mi pedig mindenben engedelmeskedtünk magának. Most meg úgy viselkedik, mint… mint egy gestapós. Hát nem látja, hogy baleset történt?! Térjen már észhez, nem szégyelli magát?!

A felügyelő úgy érezte, mintha hideg zuhany érte volna.

— Megnézzük — vakkantotta komoran és intett a segédjeinek, hogy távozzanak. — Mi történt vele?

— Miss Lea Midára gondol?

— Igen, igen, természetesen!

— Lehet, hogy elájult, mert túl mélyre merült le… de lehet, hogy hőgutát kapott, hisz a hideg víz után kiállt a napra. Majd kiderül. De lám, máris kezd magához térni!

Lea tágra nyitotta csodálkozó szemét, felemelte kezét, hogy letörölje vízzel lefröcskölt arcát. Cesare átvitte a fülke árnyékába, ahol a hadnagy már leterített egy matracot, és párnát tett rá. Lea körülnézett, mintha nem ismerné meg a jelenlevőket.

— Cesare, kedvesem — a festő szíve nagyot dobbant, hiszen Lea megismerte —, kik ezek az emberek? Miért vagyunk itt? Történt velem valami?

— Semmi nem történt, drágám! Feküdj csak nyugodtan, ez csak azért van, mert sokáig tartózkodtál a mély vízben! Hajókra bukkantunk…

— Miféle hajókra? Ja, emlékszem, amforákat találtunk Crotone környékén?

Cesare elhűlt és tanácstalanul nézett társaira, akik körülvették.

— Maga is nyugodjon meg, Cesare! Leát levisszük a kajütjébe, kap egy altatót, kialussza magát és rendbe jön. Emeljék fel — fordult Sandra a hadnagyhoz és a mérnökhöz.

A két férfi engedelmesen felemelte Leát.

— Kik ezek? Miért cipelnek engem? — kérdezte Lea, és gyermekién gyenge, vékony hangja fájdalmasan, panaszosán visszhangzóit Cesare szívében.

A felügyelő gyanakvó szemmel kísérte a menetet.

— Korántsem vagyok biztos abban, hogy ezt az egész cirkuszt nem szándékosan játszották el nekünk — kezdte, de a kapitány nem hagyta, hogy befejezze:

— Elég legyen, sir! Máris felszedjük a horgonyt és indulunk Fokvárosba. Nincs kizárva, hogy gyakorlott orvosokra lesz szükség, ezek a mélytengeri lemerülések olykor súlyos következményekkel járnak. A törvény nevében mi kifogása van ellenünk? Vegye úgy, hogy a koronát vagy akármi legyen is az, meg sem találtuk. Mi megtaláltuk, de visszatettük arra a helyre, ahonnan a kormányuk, oltalmazza az Isten, elveszi, ha szükségesnek fogja találni. Minden maradt úgy, ahogy kellemes találkozásunk előtt volt.

— Ne gúnyolódjék, sir! Én vagyok az ostoba, mert hagytam magam becsapni, mint egy kölyök.

— Senki sem akarja önt becsapni! A véletlen műve, felügyelő úr! De fogadjon meg egy jó tanácsot: a hajók felfedezése — szenzáció, amely sok száz riportert csal majd ide, és ha mindegyiknek a tudomására hozzuk, hogy a főfelügyelő viselkedése nem felelt meg teljes mértékben az illemszabályoknak, bocsánat, nem jól értettem a nevét, sir…

— Van Kallen. No de nem szeretnék haraggal elválni. Nem próbálná meg valamelyik búvárjuk felhozni a koronát? Bizonyára a hajó alatt a homokon hever jól látható helyen. Akkor minden rendben lesz közöttünk.

Ebben a pillanatban a társalgó ajtajában megjelent Cesare.

– Én lemerülök! Az én hibám volt és megpróbálom helyrehozni. Ebben a felszerelésben még van elég levegő.

A hadnagy lefordította a festő szavait, a felügyelő arca pedig felragyogott.

— Kedves bátyám — fordult Cesare Calegarihoz, valami okból családias hangon szólítva meg —, azt hiszem, van magának egy kedves kis kövecskéje, tudja, az a kerek, kétszáz kilós… — a festő selypítő déli tájszólásban beszélt.

— Még egy maradt.

— Dobja le a vízbe a sellőknek, de még mielőtt én alá merülnék. Minél több buborékot csináljon. Csak éppen a hajó túlsó oldaláról gurítsa le.

A kapitány szemében huncut fény villant meg. Máris sietett kiadni a parancsot. A legénység minden ráérő tagja segített felhozni a malomkövet a hajóraktárból. Cesare Ivo segédletével lassan piszmogva ellenőrizte a búvárfelszerelést, amíg meg nem hallották a hajó bal oldala felől a hangos csobbanást, amely azt jelentette, hogy kérése teljesült.

— Mit dobtak be a vízbe és miért? — kérdezte nyugtalanul a felügyelő.

— Mi, az elsüllyedt hajók kutatói, ilyen fenékjeleket alkalmazunk, amelyet a legerősebb tengeri áramlás sem tud elsodorni. A következő expedíció pedig könnyen rálel a helyremagyarázta készségesen a kapitány.

Cesare lemerült a vízbe. Szorongó félelem szorította össze a szívét, miközben egyre mélyebbre merült a sötét vízben. Érthetetlen dolog történt Leával, ez nem lehetett a mély lemerülés vagy a túl gyors feljövetel következménye. Cesare mindig nagyon szigorúan ügyelt ezeknek a szabályoknak a megtartására, mert rettegett attól, hogy Leának valami baja esik. Lehet, hogy e rettenetes pillanatig nem gyanította — még akkor sem, amikor Lea elsőnek vágott neki a hullámverésnek —, milyen erős érzelmi szálak fűzik a lányhoz. Kétségbeejtően vakmerő, heves, lobbanékony, hűséges barátnője, az igazság mindenkori bajnoka, egyszer csak olyan tehetetlen és végtelenül szánalmas lett, mint egy kisgyerek: gyenge a hangja és merev, csodálkozó a tekintete.

Cesare ösztönösen érezte, hogy valami összefüggés van a Lea fejére helyezett fekete korona, a lány szokatlan ájulása és emlékezetének elvesztése között. Bizony, Lea elfelejtette, hogy Flaiano jachtján van, nem pedig Olaszországban, így hát a festő elhatározta, hogy okvetlenül megkeresi a koronát, de nem szolgáltatja be, hanem elrejti a fenéken egy biztos helyen. Azért kellett Calegari kapitány malomköve, hogy biztosan ráleljen a rejtekhelyre. Lehet, hogy Lea gyógyításához tanulmányozni kell a koronát. A jobbik eset, ha múzeumán helyezik el, de mi lesz, ha elárverezik? Nem, nem szabad kockáztatni és bízni a jóindulatban meg a humanizmusban. Inkább arra lehet számítani, hogy embertelenül végrehajtják a vagyonvédelmi törvényeket, legyen szó állami, nemzeti tulajdonról vagy magántulajdonról…

A fölötte áramló sötét és vastag vízrétegnél világosabb, halvány-szürkevíz alatti zátony, amelyen a számtalan elsüllyedt hajó hevert, vészjósló helynek tűnt Cesare számára. Lea sorsa, az ismeretlen hajók ki tudja mikori rejtélyes pusztulása, alkalmasint sokszáz szerencsétlen hajóssal egyetemben. Nagyon komor és ellenséges volt ez a homokos síkság.

Cesare a hátára fordult, és úgy úszott tovább: a jachtot kereste. Az áramlás északnak sodorta, visszafordult. A korona ott hevert a homokon.

Cesare magához vette és a part felé úszott, ahol még nem ülepedett le a lezuhant malomkő kavarta iszap. A drótkötél a kő alá szorult, de a fenéktől három méternyi magasságban ott ringott a kis bója.

A festő alaposan megfigyelt mindent, megfeszítette óriási vizuális emlékezetét, miközben egy rejtett helyet keresett.

Jó időbe telt, amíg Cesare egy iszappal eltömött üreget talált abban a lekerekített sziklában, amely olyan volt, mint egy mexikói kalap, és keleti irányban feküdt a malomkőtől. Az üreg a kőben a kalap “tompjának” és “karimájának” találkozásánál volt. Cesare a késével kitisztította az üreget, beletette a koronát és újra betapasztotta a kő alól kibányászott ragadós iszappal. Amikor befejezte a munkát, feljebb emelkedett és néhány percig a fenék fölött lebegett, hogy emlékezetébe vésse a helyet, aztán gyorsan felfelé emelkedett.

A jachton örökkévalóságnak érezték a kényszerű tétlenséget, amíg Cesare “megkísérelte helyrehozni a hibáját”. De amikor a festő végre megjelent a fedélzeten, kiderült, hogy csupán félórát töltött a víz alatt.

Azt a bejelentését, hogy a korona valószínűleg a szikla gerinc mögött esett le és elmerült a mély szakadékban, általános hallgatás fogadta. A felügyelő cigarettázott, ráncolta a homlokát, végül közölte, hogy jegyzőkönyvet vesz fel. Flaiano egyetértett a szándékával, a jegyzőkönyv ugyanakkor azt is tartalmazta, hogy a jachtot átkutatta a Csontváz-partot ellenőrző rendőrség. A jegyzőkönyvet a felügyelő. Flaiano és az Aquila kapitánya írta alá; az utóbbi arra kérte a rendőrfelügyelőt, hogy a hajónaplóban aláírásával igazolja a hajó feltartóztatását.

Amikor a hívatlan vendégek eltávoztak, a jacht felszedte a horgonyt.

A kalandkeresők, akiket az utóbbi napok eseményei felzaklattak, állandóan a történteket tárgyalták, füstöltek és iszogatással nyugtatgatták túlfeszített idegeiket. Lea, aki egy kissé már erőre kapott, némán üldögélt a kajütjében a fotelben. Időnként kínzó gondolatok torzították el fiatal arcát; ilyenkor Cesare szíve majd megszakadt a sajnálattól. Lea nyilvánvalóan nem értette, hogyan került a Dél-Afrika partjai mentén úszó jachtra. Életének korábbi eseményeit egészen a Nápolyban töltött téli napokig megőrizte az emlékezete. A gyémántokkal kapcsolatos kaland, jóllehet az egész az ő ötlete volt, teljesen eltűnt tudatából. Lea, akit megijesztett saját érthetetlen állapota, depresszióba esett.

Továbbra is gyenge szél fújt, így telt el egy nap, majd a második. Az Aquila már utazósebességgel haladt, és több száz mérföldnyire maga mögött hagyta a Bálna-öblöt. Elhagyták a lüderitzi harántirányt, anélkül, hogy a parthoz közelítettek volna, mely itt, a tiltott övezetben különösen barátságtalan.

Flaiano és a kapitány még egyszer megvizsgálták a gondosan elrejtett gyémántokat, aztán megkezdték az osztozkodást. A kapitány harmincezer fontra értékelte a leletet, ily módon mindegyiküknek körülbelül háromezer font jutott. Flaiano azt szerette volna, ha az öt búvárnak, akik vele együtt mindenkinél többet kockáztattak, nagyobb rész jut. A hadnagy és Cesare Lea nevében visszautasították ezt a javaslatot.

Flaiano mint a jacht tulajdonosa, aki az egész út költségeit viselte, megkapta a hadnagy által talált gyémántot.

A kapitány szerint ez az egyetlen kő legalább tízezer fontot ér. Flaianót nyugtalanítani kezdte a Lea által talált kő. Montuori hadnagy elővette zsebéből a gyémántot és közölte, hogy Lea neki adta át megőrzésre a követ. Amikor a rendőrség rajtaütött a hajón, a hadnagy a gyémántot belecsúsztatta a fedélzeten heverő csónak evezővillájának résébe és boldog volt, amikor látta, hogy a rendőrök a tűző napon a kincs közvetlen közelében téblábolnak.

— Nem szabad a tűzzel játszani — háborgott Flaiano —, hiszen ez kölyöktempó!

— Egyáltalán nem! Higgye el, az ördög sem találta volna meg ott! Két órát bajlódtam, míg kiszedtem a gyémántot, és csak dicsérni tudom magam azért, hogy ilyen rendkívül agyafúrt rejtekhelyet találtam.

— Várjon — mondta halkan Cesare —, idehívom Leát. Andrea, adja ide a követ.

Fogta a gyémántot és odament Leához, aki bágyadtán lapozgatta a kottákat a társalgóban álló pianínón, megfogta a kezét, és a lámpa fényéhez tartotta a csillogó követ.

— Milyen szép — élénkült fel Lea —, ez igazi gyémánt?

— Lea — kiáltott fel kétségbeesetten Cesare —, hiszen te találtad ezt a gyémántot és Sandrának akartad ajándékozni!

Az erős töprengéstől ismét ránc jelent meg a lány homlokán. Úgy összeszorította kezét, hogy megropogtak az ujjai.

— Azt mondod, drágám, hogy oda akartam… de hát én nem emlékszem, nem emlékszem semmire, itt minden idegen nekem… — Könnyek peregtek le napbarnított arcán.

— Cesare, én ezt nem bírom tovább! — szólt közbe váratlanul Sandra. — Ne kínozza!

Cesare homlokon csókolta Leát és odament Sandrához. A keze remegett, amikor feléje nyújtotta a gyémántot.

— Tessék, vegye el. Lea akarta így, elképzelte, hogyan örül majd neki.

— A maga Leája valóságos kincs! Vannak ilyen lányok! Ez pedig — Sandra közömbösen letette a gyémántot az asztalra a többihez —, hadd növelje néhány fonttal mindenkinek a részét.

— Nem néhány fonttal, hanem néhány százzal. — A hadnagy leplezetlen rajongással nézett Sandrára.

– Én akkor is egyenlő részt akarok. Én csak hajószakács vagyok, annak is gyengécske!

— Sandra, ne légy ostoba — mérgelődött Flaiano —, neked pénzre van szükséged.

— Mint mindenkinek.

— Azt tanácsolom, nem, parancsolom — szólalt meg a kapitány —, hogy Fokvárosban senki se kezdjen semmit a gyémántokkal! Mert nyomban lebukunk, és máris kiderül, hogy honnan származnak az Aquila utasainak gyémántjai. El kell halasztani a kövek eladását Ceylonig. Utunk során Colombo a következő nagy kikötő. De még jobb, ha türelmesen kivárjuk, míg visszajutunk Európába.

– Én nem tudok annyit várni! — felelte izgatottan Cesare. — Bárkinek hajlandó vagyok átengedni a részemet, csak most azonnal kapjak pénzt érte. Nekem kezeltetni kell Leát. Talán maga tudna pénzt adni a gyémántjaimra. Igen? — fordult Flaianóhoz.

— Megvehetem őket. Természetesen figyelembe véve, hogy bizonyára túlbecsültük az értéküket, aztán meg az eladás kockázattal jár… egyszóval, adok értük ezer fontot. Nem? Akkor másfelet.

— Rendben van! Adja ide a pénzt, az én részem pedig a magáé.

– Álljunk meg! — kiáltott közbe Calegari kapitány. — Ne siesse el, Cesare. Én kölcsön adom minden pénzemet, amit magammal hoztam, körülbelül négyszáz fontot. Ezenkívül, javaslom, rendezzünk gyűjtést, mindenki annyit adjon, amennyit tud, s az összegyűjtött pénzt Lea gyógykezelésére fordítjuk, elvégre a lekötelezettjei vagyunk.

Amikor a gyémántokat kis kupacokra osztották, a kapitány parancsot adott a gép leállítására és a kormány rögzítésére. Az expedíció valamennyi tagját berendelték a sorsolásra. Ha valaki úgy érzi, hogy megrövidítették, csak a véletlent okolhatja. Calegari átadta Cesarénak a négyszáz fontot és kereken visszautasította a gyémántját mint zálogot. Ezenkívül átadott neki még kétszáz fontot — ezt a többiek adták össze. Bármennyire ellenkezett is a festő, a kapitány nem vette vissza a pénzt. Azt javasolta a konok férfinak, hogy járja körbe a társait és személyesen adja vissza mindegyiknek a pénzét. Cesare, e baráti gesztus után, nem sérthette meg őket, és elfogadta az ajándékot.

A jacht közeledett a Vihar-fokhoz, az időjárás pedig egyre szebb lett. Az ősz még csak most kezdődött — a déli féltekén az április megfelel a mi szeptemberünknek. Lágy szellő lengedezett a fedélzeten. Az Aquila utasait megedzette a hosszú hajóút, így hát szabad idejükben folytatták a napozást, éjszaka pedig a levegőzést.

Lea megszokta állapotát, újra összebarátkozott a többiekkel, akik gyengéd figyelemmel vették körül.

A filmszínész észrevehetően felbátorodott és megint a régi hetyke, időnként nyeglén vidám Ivo Flaiano volt.

Minden félelme elmúlt. Az osztozkodásból neki jutott része lehetővé teszi, hogy eljusson Polinéziába, ahová annyira vágyik; hogy letörlessze adósságainak egy részét és ne forgasson még két évig filmet: ez az idő elegendő ahhoz, hogy elfelejtsék a legutóbbi megbukott filmjeit. És a lapokban újra megjelennek a cikkek arról, hogy a közönség bálványa romantikus világkörüli utazásáról visszatért a filmhez.

Csak Sandra ejtett percenként sebeket elkényeztetett önérzetén. Kezdte kerülni a férfit. Flaianónak nemrég még imponált a lány látszólagos hűvössége és éles esze, ha nem irányult ellene. Az új társaság rossz hatással volt Sandrára. Különösen a hadnagy, aki le nem vette róla a tekintetét. A fiúcska beleszeretett a főnök szeretőjébe, majdnem feleségébe! Flaiano csakis a kapitány határozott követelésére alkalmazta továbbra is a navigációs tisztet. Fokvárosban meg kell szabadulnia a túl nemes szívű tengerésztől. Ami pedig Sandrát illeti, vele is éreztetni kell, hogy erre a szerepre nem kellenek túlságosan művelt és büszke lányok… Pedig kár érte! Sandra csinosabb, mint Sophia Loren, tud viselkedni, nyelveket beszél…

Miközben a jacht tulajdonosa ezeken morfondírozott, le-feljárkált a parancsnoki hídon, és féltékeny tekintettel méregette Sandrát meg Andreát, akik a közelben ültek a heverőn és hallgatagon nézték a fényes holdat.

— A hold varázsa… mennyit beszélnek, dalolnak, írnak róla, hányszor megfestették, mégsem tudja senki, mi a titka — mondta halkan Sandra.

— A japánok például meg vannak győződve arról, hogy a holdnak évszaktól függően más és más a hatása. Ha jól emlékszem, azt tartják, hogy az elmélkedéshez és a szerelemhez a legjobb az augusztusi hold — felelte a hadnagy.

— Milyen furcsa: a szerelem és az elmélkedés. Az ember azt hinné, hogy az egyik kizárja a másikat…

– Én meg úgy gondolom, hogy csakis gondolkodás után születik igazi szerelem — vetette ellen Andrea.

Sandra hosszú, sanda pillantást vetett a férfira, gúnyosan elhúzta a száját és nem felelt. A tengerész rágyújtott, majd így folytatta:

— Azok, akik közel állnak a természethez, biztosan többet tudnak az erejéről, mint mi.

Sandra olyan sokáig hallgatott, hogy a hadnagy előredőlt és úgy nézett az arcába. A nő lusta, mégis erélyes mozdulattal a férfi vállára tette a kezét.

— Valahol azt olvastam, hogy a férfiak minden tudásuk és erejük ellenére sohasem válnak teljesen felnőtté. Ezért a nők rendeltetése az, hogy óvják és irányítsák a férfiakat, megvédjék őket reményeik meghiúsulásától — és az esztelen cselekedetektől.

– Ó, de szeretném, ha valaki éppen a reményeim meghiúsulásától óvna meg! Túl gyakran fordul elő velem…

Andrea elfordította a fejét, de Sandra még le tudta olvasni arcáról a mohó reményt.

– Én képtelen vagyok bárkit is megóvni, mert jómagam is tele vagyok vággyal: arra várok, ami úgysem fog teljesülni.

— De hátha mégis teljesül?

— Kedves Andrea, én nem a diploma kedvéért tanulmányoztam az antik világot, hanem hivatásból. Épp ennek köszönhetem, hogy sok mindent megértek abból, ami ma történik. Sőt ez bizonyos erőt is adott: elősegíti, hogy könyebben vegyem észre azokat a hazugságokat és hibákat, amelyek között élünk. Ezeket nem érthetjük meg, ha nem vetünk egy-egy pillantást a múltba.

– És tulajdonképpen mit értett meg?

— Azt, hogy a minden álmunkat, a vallást, sőt még az igen komoly tudományos kutatást is átható igazi paradicsom eszméje… az az eredendő bűn, amelyet az ember egykor a vallásban és a filozófiában elkövetett és ma is szívósan kapaszkodik bele.

— Esküszöm… nem gondoltam volna, hogy maga ilyen nagy tudású nő. Magát valószínűleg untatják az olyanok, mint mi, akik olyan… keveset tudunk!

— Hülyeség! Én sokat töprengtem épp ezen, sokat is olvastam, ezért tudok valamivel többet. Akkoriban, amikor még minden vágyam az volt, hogy nagynevű régész legyek, csúnya, hosszú lábú, örökké kócos kislány voltam.

Andrea felkacagott, Sandra pedig rápisszegett.

— Hogy lehetett maga valaha is csúnya?! Ezt én nem hiszem el!

Flaiano leszólt a parancsnoki hídról:

— Hadnagy, öt perc múlva át kell vennie a szolgálatot, maga pedig csak fecseg a gyönyörű hölggyel. Egyre több hajóval találkozunk, nyitva kell tartanunk a szemünket! Reggel Fokvárosba érünk!

A kora ősz Dél-Afrikában néha éppolyan kristálytiszta napokkal ajándékozza meg az embert, akárcsak a Földközi-tenger környékén. Az áprilisi reggel a hegyek felé űzte a könnyű ködöt. Az óriási tégla alakú Tábla-hegyet és az Ördög-orom csúcsát lilás pára borította. A tágas öböl — akárcsak Luandában —, itt is félholdként nyomult be a szárazföldbe, és a háttérben terült el az óriási város.

A kapitány magabiztosan kormányozta be a jachtot az öbölbe, nem vette igénybe a révkalauzt, és rövid tárgyalás után a kettes számú utaskikötő legvégében egy szűk kikötőhelyet kapott. A jacht néhány perces manőverezés után, hátramenetben folytatta útját, aztán megállt, és az Aquila vékony kötelei ráfeszültek az óriási óceánjárók számára készült féltonnás kikötőbakokra.

Alighogy véget értek a szokásos formalitások: az orvosi, a vámvizsgálat, az útlevelek és a váltólázoltási bizonyítványok ellenőrzése, a jachton megjelent egy szőke hajú férfi, akinek katonás testtartását civil ruhája sem rejthette el.

— Még mielőtt megkapják a partraszállási engedélyt, szeretnék beszélni a hajó tulajdonosával és kapitányával — jelentette ki, miután közölte, hogy ő a kormány teljhatalmú megbízottja.

Flaiano és a kapitány bekísérték a hívatlan vendéget a társalgóba. A kormánybiztos arra kérte őket, hogy mondják el részletesen az elsüllyedt hajók és a fekete korona megtalálásának történetét.

— Köszönöm — mondta, miután meghallgatta a kapitány rövid és pontos beszámolóját, amelyet a filmszínész indulatos felkiáltásai egészítettek ki —, most már minden világos előttem. Tudják, megkaptuk Van Kálién tiszt jelentését, de nem tudtuk eldönteni, hogy titkosan kezeljük-e a lelet-ügyet, vagy nyilvánosságra hozzuk. A sajtó valamilyen módon már megneszelte, hogy egy olasz jacht búvárai mesés leletre bukkantak, és a riporterek most vadásznak önökre. Ezért akartam találkozni önökkel, még mielőtt az újságírók megrohanják a jachtot. Gondolom, hogy ezek után sokan kérnek majd engedélyt a víz alatti ásatásokra, és nekünk előre kell tudnunk, hogyan reagáljunk rá. Mellesleg, önök igényt tartanak az engedélyre?

— Köszönjük szépen, nem — felelte Flaiano komoran — nekem már elegem van az önök rendőrségéből…

— Aligha lehet panaszuk rá — mosolyodott el diszkréten a hivatalnok — szerencséjük volt, hogy egy tapintatos tiszttel találkoztak, aki megállapította, hogy önök nem szálltak partra, és ezért nem túrta fel az egész hajót a gerincétől az árbocok csúcsáig!

Flaiano hirtelen felállt, ezzel jelezte, hogy a beszélgetést befejezettnek tekinti.

A kötélhágcsón őrködő rendőr a hivatalnokkal együtt eltávozott, és az olaszok még fel sem ocsúdtak, amikor négy riporter, mindegyik a saját fotósával, felhatolt a jachtra. Köztük a “Fokföldi Árgus” című lap munkatársa volt a legtájékozottabb és a legtolakodóbb — teljes mértékben igazolta lapjának nevét. Kivétel nélkül mindenkit lefényképeztek, különösen Leát és Cesarét, és természetesen Sandrát is Flaianóval.

— Elég! — kiáltott rájuk végül Ivo, aki dühösen szaladgált le-fel az alighogy elnéptelenedett fedélzeten. — Az istenért, állítsák Pietrót és Giuliót a kötélhágcsóhoz, és többé senkit se engedjenek a hajóra. Máskülönben az ember még fel sem öltözhet rendesen, hogy kiruccanjon a városba! Cesare, te máris itt akarsz hagyni bennünket? — érdeklődött színlelt együttérzéssel Flaiano.

— Tisztázni kell, hogy végül is mi van Leával! De ha sokáig tart, akkor ti csak nem várhattok ránk — mondta a festő, aki meg volt győződve, hogy Flaiano baráti jóindulatból beszél.

— Sajnos, így van. A kikötői költség nagy, úgyhogy nem szándékszom három-négy napnál tovább itt maradni.

– Én magával megyek, Cesare — szólt a fülke árnyékából előlépve a hadnagy. — Már rég megígértem, hogy a tolmácsa leszek.

— Egy pillanatra, hadnagy. — Flaiano elkomorodott, aztán sietve így folytatta: — Úgy hallottam, hogy maga Fokvárosban meg akar válni a jachttól…

— Ez félreértés. Flaiano úr!

– Én nem tartóztatom. Mindnyájan nagyra értékeljük szolgálatait, maga nélkül nem sikerült volna ilyen jól a hajóutunk. De most aztán Ceylonig és azon túl semmi különleges sem várható, tehát meggyőződésem szerint Calegari kapitány egymaga is elboldogul.

Az öreg kapitány elvörösödött.

— Főnök, én nem tudok meglenni navigációs tiszt és fedélzeti másodtiszt nélkül. Hamarosan kitörnek az őszi viharok…

— A másodtiszt én magam leszek. Különben pedig, ha nem boldogul, Colombóban megválhat az Aquilától. Körülbelül egy hónapot szándékozom ott tölteni, és ezalatt találok embert a maga helyére! De itt nincs joga elhagyni a hajót!

Flaiano sarkon fordult és eltűnt a kajütfolyosón. A felháborodástól elnémult kapitány mozdulatlanul állt és a tulajdonos után nézett. A hadnagy belekarolt.

— Ne izgassa magát, Calegari kapitány. Végül is signore Flaiano a gazda és ő tartja számon a pénzét. Mit lehet még ehhez hozzátenni? Mindig emlékezni fogok erre a hajóútra. És engedje meg, hogy barátságunkat hazánkban is fenntartsuk.

— De hiszen maga még nem megy el! — szólalt meg csengő hangján Sandra.

— Persze, hogy nem. Egy-két napot még a hajón töltök, amíg nem találok helyet a parton.

– És aztán?

— Megvárom a pénz átutalását, amit még ma távirati úton kérek. Jegyet veszek a Johannesburg-Kairó repülőjáratra. Egy kicsit Kairóban időzök, aztán irány haza. Nem teljesült hát a paradicsomi szigetekkel kapcsolatos vágyam. Egyébként maga rombolta szét, de alaposan, amiért csak hálás vagyok magának! Elnézést, Cesare, akaratlanul is feltartottam magát.

4 FEJEZET

Nagy Sándor hajóhada

Másnap valamennyi fokvárosi lap — különböző nagyságú cikkben, szenzációként tálalva — beszámolt a híres olasz filmszínész jachtjának megérkezéséről és a Dél-Afrika partjainál tett elképesztő felfedezéséről. A legjobban a “Fokföldi Árgus” tett ki magáért:

“Az ismeretlen királyok fekete koronája a gyönyörű búvárnő fejéről visszahull az óceánba — ordította a vastagbetűs szalagcím. — Férje újból lemerül a szörnyű mélységbe, de nem talál semmit… — ezt mondja az eseménynél jelenlévő rendőrfelügyelőnek. De vajon valóban így van-e? Lehet, hogy a korona el van rejtve a tengerfenéken, egy megbízható helyen és csak egy ember: az olasz festőművész ismeri a titkot?…”

“A második interjújában Cesare Pirelli határozottan tagadja ezt, közölve azt a feltevést, hogy a korona valami módon mérgezett volt és rejtélyes betegséget okozott hős feleségének. Okvetlenül megkereste volna a koronát, bár — vallotta be őszintén a festőművész — egy csepp kedve se lett volna átadni a leletet hazánk udvariatlan rendőrségének. Mérvadó körök szerint a kormány külön expedíciót szándékozik szervezni az elsüllyedt hajók felkutatására, de magánszemélyeknek nem ad rá engedélyt…”

Cesare félredobta az újságot és felnevetett.

— Ezt sejtettem. Egyébként, Flaiano, neked egyharmad rész jár abból a kincsből, amit esetleg még találnak.

— Honnan szerzek én arról tudomást?! — hümmögte szkeptikusan Flaiano.

— Figyelemmel kell kísérni a régészek publikációit. Beletelik pár év, amíg kiemelik, tanulmányozzák, publikálják… — Sandra elhallgatott, bár nem fejezte be a mondatot.

A kapitány kajütjéből Calegari lépett ki karonfogva a hadnaggyal.

A hajóhídnál a két tengerész összeölelkezett, és Andrea könnyedén felkapta szürke katonai bőröndjét.

— Még egyszer minden jót, uraim — köszönt el Andrea és szertartásosan meghajolt, aztán hosszú, szomorú pillantást vetett Sandra rá.

A nő feléje nyújtotta mind a két kezét; a hadnagy egymás után megcsókolta őket.

— Mi még találkozunk a városban? — kérdezte Cesare.

— Persze, még egy egész hétig itt leszek. Egyelőre csak a Grand Hotelben kaptam szobát… drága! Hívja a 615-öt. És maguk?

– Én és Lea este költözünk, akkorra szabadul fel egy olcsó szoba egy Victoria Street-i szállóban. Esetleg rendeljek magának is egy szobát?

— Nagyszerű. Igényeim nincsenek. Az meg, hogy közelebb leszek magához és Leához, a lehető legjobb.

A tengerész lendületes léptekkel elindult a nagy kőlapokkal kirakott rakparton.

Távozása után nyomasztó némaság ülte meg a fedélzetet, mintha a többiek mind egymást vádolnák a helytelen lépés miatt. Lényegében így is volt…

Sandra nem is igyekezett eltitkolni nyomott hangulatát, makacsul nézte a tengert és idegesen szívta a cigarettáját. Flaiano egy kissé összehúzott szemmel figyelte.

— Pihenned kell — szólt rá parancsolóan —, estére meg vagyunk híva egy jótékonysági bálra, amelyet odafönt a parkban rendeznek.

Sandra nem felelt.

Cesare és Lea elhagyta a hajót.

Az ódon szálloda alacsony, de tágas szobájában Lea megkönnyebbülten sóhajtott fel.

— Ez már inkább hasonlít otthonhoz. Nem tudom, miért, de az a szűk kajüt az utóbbi időben nyomasztóan hatott rám. Újra szerettem volna szárazföldön lenni, hogy oda mehessek, ahová akarok, hogy virágokra és zenére gondoljak. Hogy ne kelljen gyötrő módon megerőltetnem valami miatt az emlékezőtehetségemet. Fekete szakadékokról álmodtam, amelyeknek a fenekén lángoló virágok termettek…

Cesare gyengéden magához vonta.

— Ez most már mind hamarosan elmúlik. Holnap elmegyünk doktor Sandershez, akinek a jóvoltából majd Van Heppen professzor fogad bennünket. Aztán hamarosan hazaindulunk!

— Egyáltalán nem akaródzik hazamenni. Visszatérek oda, ahol minden ismerős, de a fekete szakadék mégis megmarad. Azt hiszem, itt kell maradni vagy elutazni még valahová — mondta Lea bűntudatosan.

— Meglátjuk, mit mondanak az orvosok. Akkor majd maradunk vagy elutazunk, ahová akarod, az afrikai vadrezervátumba, vagy elhajózunk Indiába…

— Indiába! Indiába!

Hirtelen vad rémület ült ki Lea arcára.

— Csak arra kérlek, Cesare, hogy bármit mondanak is az orvosok, ne hagyj ott náluk. Nem birok kórházban feküdni. Ismersz már. Belepusztulok!

— Esküszöm, hogy nem hagylak ott!

— Sandra továbbhajózik? Elválunk tőle? Aglauco kapitánytól is?

— Igen, drágám. Holnapután akarnak indulni tovább. Egy fél év múlva találkozunk Rómában. Még meglátogatnak bennünket, ne nyugtalankodj. Egyelőre csomagoljunk ki, te gyorsan tudod otthonossá varázsolni a szobát.

Sandra álmatlanul feküdt a széles ágyon, a nehéz függönyökkel kettéválasztott hálókabinban. A móló fala védte a széltől a jachtot, és bár az ablakok nyitva voltak és a mennyezeten lassan forgott a nagy ventillátor, a sötét, fényezett falak, a vastag szőnyegek csak fokozták a fülledtséget. Amikor a fiatalokkal zsúfolt, csillogó bálból visszatértek ide, a sötét és néma jachtra, Sandra úgy érezte, mintha börtönbe jött volna vissza. Hiányoztak a jó barátok: Cesare és Lea, meg a csillogó szemű lovag, a hadnagy. A kapitány már rég aludt szorosan a parancsnoki fülkéhez tapadó kis kajütjében. Csak a szolgálatban levő komor Pietro volt ébren. Az alvó kikötőben csend honolt, az éjszakai munka zaja valahonnan messziről hallatszott. Sandra csak most eszmélt rá, hogy a hosszú hajóút, a személyes benyomások és a félelmek, a meghitt beszélgetések és a hangos elmélkedések —, mindaz, ami közelebb hozta hozzá fiatal, életerős és újat akaró útitársait, erős hatással volt rá.

Kétszer futottak zátonyra a függetlenségével, önállóságával kapcsolatos álmai és reményei, először akkor, amikor egyetemi kutató akart lenni, másodszor, amikor mint filmszínésznő megbukott. Sandra a keserű tapasztalatokon kívül jó adag cinizmusra is szert tett. De az egészséges lelkű és erős testalkatú emberre jellemző természetes romantikusság mindig felülkerekedett benne és azt az előérzetet plántálta belé, hogy új örömök várnak rá, új fordulat jön az életében, amely ezúttal nem csalóka lesz, hanem igazi. Az utazása során már megszokta a jobb jövő előérzetet, és ennek most egyszerre vége szakadt!

Szétszóródott a derék emberek társasága, úgyhogy a Flaianóval való közelgő utazása most már semmit nem ígért. Ráadásul Flaiano, aki érezte, hogy Sandra eltávolodik tőle, zaklatni kezdte szenvedélyes féltékenységével. Sandra megértette kedvesét, hogy szentesíteni akarja férji jogait, hangsúlyozni szeretné, hogy ő teljesen hozzá tartozik, hozzá, aki sok szép holmival rendelkezik. Ezt a vágyát csakis a féltékenység diktálta.

Flaiano a tulajdonos gyanakvó érzékével ma is megsejtette Sandra szomorúságának okát, alighogy hazatértek a bálból. Jelenetet csinált, fenyegetőzött, szemrehányásokat tett neki.

Sandra mozdulatlanul feküdt, a szégyen és a bánat emésztette, megvetette magát amiatt, hogy szokásához híven lassan határoz, de talán amiatt, hogy képtelen harcolni. A lobbanékony és hirtelen természetű Lea az ő helyében már rég megváltoztatta volna az egész életét, ő meg…

A jachton nem kongatták a félórákat, de Sandra hallotta, hogy a szomszédos hajókon kolompolnak. Már éjfél után két óra van, de az álom kerüli, sőt az idegei annyira túl vannak feszítve, mint valami megpróbáltatás előtt.

Flaiano a szőnyegen nesztelenül lépkedve odament, aztán félrehajtotta a függöny szélét, hogy az éjjeli lámpa tompa rózsaszínű fényében megnézze, alszik-e Sandra… A lány mozdulatlanná dermedt, szempillája sem rezdült. Ivo visszahajtotta a függönyt, kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót, aztán füttyentett — furcsán, halkan, mint az éjszakai tolvajok.

Pietro lépett a kajütbe. Kattan az ajtó zárja. Sandra Flaiano gyors suttogását hallotta:

— Most lehet! Szedd elő és hozd ide nekem, csak észrevétlenül Várd ki az alkalmas pillanatot…

— Akár máris mehetek!… Jól elrejtettem őket; beszórtam a kormányoszlop kábelcsövének a szigetelése alá. Senki emberfia…

— Pszt! Akkor máris hozd.

— Egy pillanat. És a signora? Alszik?

— Persze, te bolond!

Újra halkan kattant a zár. Sandra, mivel azt hitte, hogy Flaiano gyémántrészéről van szó. Ivo utolsó szavainál már csupa fül volt.

Óvatosan nyílt az ajtó. A két férfi pusmogni kezdett.

— Ellenőrizze, főnök.

— Hagyjuk, Pietro. Hány darab volt, emlékszel?

— Százötvennyolc. Számolja meg, az egész kupacot elhoztam, számolatlanul. Takaros kis batyu…

— Rendben van, ne fecsegj fölöslegesen! Sandra felébred!

– És ha megtudja, főnök? Persze, hogy megtudja, ha nem most, majd később.

— Van, amivel rá tudok ijeszteni a leányzóra. Engedelmességre kényszerítjük!

Egy kis pihe megrezdült Sandra hosszú nyakán. A nő rendkívül óvatosan felkelt és a függöny meg a fal közti résen kilesett a kivilágított kajütbe. Ivo az íróasztalnál ült, testével félig eltakarta az asztalon szétszórt rengeteg különböző méretű gyémántot és mohón számolgatta a drágaköveket. Sandra visszahúzódott és lefeküdt, de továbbra is feszülten fülelt.

Gyufa sercent, kattant a széf zárja.

— Mi lesz, ha átkutatják a hajót, főnök? — kérdezte bizalmatlanul Pietro.

— Nem fogják: holnapután elhajózunk. De ha mégis, te csak ne menj el sehová; amíg én itt vagyok, el tudjuk rejteni máshová.

Flaiano későn ébredt, aztán Sandrához húzódott, aki feje alá tett kézzel feküdt. Hideg tekintete nem bátortalanította el Flaianót. Ekkor a nő hirtelen felugrott és félrerántotta a függönyt.

Sandra az íróasztal szélére ült és így szólt izgalomtól elfulladó hangon:

— Jó volna, ha magyarázatot adnál, Ivo. Az éjjel én mindent hallottam! Te megloptad a társaidat!

Flaiano egy ugrással Sandra előtt termett, vicsorgott és egy gengszter kegyetlen, de óvatos tekintetével méregette.

— Hallottál… de lehet, hogy leselkedtél is. Akkor tudhatod, mit tartogatok az olyanok számára, mint te vagy, a te számodra. Hallgass, felejts el mindent, és minden marad a régiben. Ellenkező esetben… bezárlak és… — Flaiano lassan közeledni kezdett feléje.

— Késő! Az éjjel már beszéltem a kapitánnyal! Flaiano dühösen felüvöltött, Sandra összeszedte minden akaratát és lassan rágyújtott.

— A kapitány, amíg te aludtál, már mindenről tájékoztatta a csapatot. Azokat kivéve, akiket sietve kiebrudaltál a partra, már valamennyi barátod tudja, hogy elloptál százötvennyolc gyémántot. Ezt azért mondom, nehogy eszedbe jusson bántani engem, vagy nehogy olajra lépj. Csillapodj le és figyelj. Ha egy órán belül nem hívsz össze mindenkit a kajütödbe és nem osztod szét a gyémántokat, indulok a rendőrségre. Bármennyit kapok is bűnrészességért. Egy gyémántrabló bűntársa még hagyján, de egy banditáé nem voltam és nem is leszek.

Sandra az ajtó felé indult. Ivo utolérte és arcul akarta csapni, Sandra kisiklott előle és kiugrott a folyosóra.

Egy negyedóra sem telt bele, Flaiano magához hívatta az egész legénységet, amely szigorú arccal várta a főnök mentegetőzését. Ivo Flaiano átalakult. Kedvesen mosolyogva mesélte el, hogy megtalálta a becsomagolt gyémántokat, és hogy elhatározta, meglepetésben részesít mindenkit, ha végleg elmúlt a veszély. Holnap indulnak, ő pedig az éjjel elő akarta készíteni a meglepetést, de Sandra, aki nem értette a dolgot, hisztérikus jelenetet rendezett és elrontott mindent. Most arra kér mindenkit, jöjjön be a kajütjébe, függönyözzék el az ablakokat, és fogjanak hozzá az általa talált kövek elosztásához.

Flaiano szemérmetlenül kijelentette, hogy ő nagyobb részre tart igényt, mivel ő találta a kincset és természetesen mivel ő a jacht tulajdonosa.

Az emberek csak összenéztek, mint akik nem hisznek a saját fülüknek. De igaznak látszott a dolog, mert Flaiano gondosan becsukta az ajtót, elővette a széfből az egyszerű kis batyut és kiszórt belőle az asztalra másfélszáz jókora borsószem nagyságú gyémántot. Ezek közül tizenhét nagyméretű kő abból a pokoli munkával és kockázattal megszerzett kincsből származott, amely az utolsó pillanatban kicsúszott azoknak az embereknek a kezéből, akik találták, és aztán még tizenöt évig hevert a Csontváz-part menti fehér domb alatt. Sandra nézte a köveket, és az ismeretlen, bátor gyémántkeresőkre gondolt, akiknek reményei szertefoszlottak, a rendőrséggel való összecsapásukra, a lövöldözésekre, a halottaikra és azokra, akik börtönbe kerültek közülük. Undorral gondolt vissza az ellopott gyémántokat számolgató Flaiano kapzsi suttogására, és elhatározta, hogy ettől a pillanattól fogva nem visel többé brilliáns ékszereket.

A filmszínész, bármennyire igyekezett is a történteket tévedésnek beállítani, az incidens szülte bizalmatlanság és a gyanakvás tartósan befészkelte magát a jacht legénységének szívébe; ez a társaság többé már nem az az összetartó, fiatal kompánia volt, amely együtt indult el a kalandok elé. A hosszú kóborlások kedves benyomásait felváltotta a meggazdagodás szánalmas vágya, az irigység és gyanakvás, a félelem, hogy jaj csak el ne lopják a zsákmány ráeső részét, jaj csak be ne csapják, fel ne jelentsék azok, akik úgy érezték, hogy a legcsúnyábban megrövidítették őket.

A kapitány átvette a hadnagy, a Cesare és a Lea részét és a kajütjébe sietett. Flaiano és Sandra kettesben maradtak a kajütben. Sandra gyorsan előhúzta bőröndjét. Kinyitotta a ruhásszekrényt, kivett két könnyű ruhát, a gyapjúkardigánját meg a tarka szoknyáját, aztán becsomagolta még az esőköpenyét és az estélyi cipőjét. Ivo, mint aki révületbe esett, le nem vette róla a szemét: figyelte kezének gyors és pontos mozdulatait, karcsú lábának könnyed lépteit.

A tulajdonos, helyesebben a rabló Flaianóban fellángolt a gyűlölet, amikor érezte, hogy a zsákmány kicsúszik a keze közül. Elveszti bűbájos szeretőjét, és az a gondolat, hogy valaki mást fog szeretni, bizonyára azt az átkozott hadnagyot, elviselhetetlen volt a számára. A színész gonoszságtól eltorzult arca egészen elvörösödött, szaporán és szaggatottan lélegzett. Keze ökölbe szorult. Sandra a háromrészes tükörből figyelte.

— Csak semmi jelenet, Flaiano, legalább utoljára légy nemeslelkű, amilyen a hazug filmjeidben szoktál lenni. Különben pedig megkértem a kapitányt, hogy a mérnökkel együtt álljanak itt a folyosón, amíg ki nem lépek innen.

— Végleg elmégy?

– Örökre, Ivo. Odahaza majd igyekszem intézkedni, hogy ne teljesüljenek a vágyaid. A detektívregényekben az áldozat nem sejtheti és már nem is tudja meggátolni a gengszter szándékait. Előfordul ez az életben is, de nem ebben az esetben. Barátaim mindenről tudomást szereznek, és ha hirtelen eltűnnék, tudni fogják az okát… — Sandra ezután mérsékeltebb hangnemre váltott át: — Csak azt viszem magammal, ami az én tulajdonom. Azt, amit te vásároltál nekem, itthagyom. Még jól jön majd. A karkötő és a karóra a toalettszekrény fiókjában van. Az első osztozkodásból rám eső gyémántokról nem is beszélek — úgysem adnád ide!… — Ivo kárörvendő mosolya igazolta Sandra szavait. — Tartsd meg magadnak az utazási költségek fejében. Vedd úgy, hogy bérbe vettem a jachtodat és vele együtt téged is… Fokvárosig. Ez a legelőnyösebb szerződés, amit életedben kötöttél. Isten veled!

Flaiano hirtelen az ajtó elé ugrott.

— Kedves kapitány — szólt ki hangosan Sandra. Az ajtó — kopogtatás nélkül — kitárult, és Calegari a mérnökkel felkapta Sandra bőröndjét és táskáját. Kattant a zár. Flaiano kiguvadt szemekkel meredt a politúrozott fára, aztán felugrott, megragadta a kilincset, majd lassan elengedte és dühösen rohangálni kezdett a kajütben és ocsmány szavakkal szidta Sandrát. Kiizzadt, aztán belehuppant a fotelba, bekapcsolta a ventillátort és zsebkendőjével törölgetni kezdte arcát. A halk zümmögés és a levegőáramlás lassacskán megnyugtatta, az egymás után elszívott két cigaretta és egy pohár konyak helyreállította elvesztett egyensúlyát.

Flaiano kihúzta az asztalfiókot, elővett egy vastag sárga borítékot és egy ugyanolyan színű papírlapot, aztán rövid gondolkodás után írni kezdett:

“Fokváros rendőrkapitányának… kötelességem figyelmeztetni önt, hogy több más útitársával együtt jachtom fedélzetén tartózkodott Sandra Citti volt filmszínésznő és Andrea Montuori, az olasz hadiflotta egykori hadnagya. Tudomásomra jutott, hogy a két említett személy közvetlenül Fokvárosba érkezésünk után egy kikötői tolvaj- és csempészbandával kapcsolatba lépve, lopott gyémántokat vásárolt titokban. Felkértem az említett személyeket, hogy hagyják el a jachtomat — nem óhajtottam tovább utazni ilyen útitársakkal. Mivel nem rendelkeztem bizonyítékokkal, nem állt módomban azonnal értesíteni önöket; ezt igen sajnálom. Jelen levelemmel megpróbálom helyrehozni hibámat és megnyugtatni lelkiismeretemet. Úgy gondolom, hogy ha alaposan átkutatják Citti és Montuori holmiját, megtalálják a bizonyítékokat: a csempészett gyémántokat, és a két bűnös elnyeri megérdemelt büntetését.”

Flaiano becsukta a feljelentést a széfbe és vidáman fütyörészve felment a fedélzetre. Diadalmas kárörömet érzett. Elképzelte magában, hogyan fogja el a szívós dél-afrikai rendőrség Sandrát és Andreát, és felkacagott. Szép mézes heteket töltenek majd — a börtönben!

Calegari kapitány telefonált Andreának és bevitte Sandrát a városba. Még át sem vágtak az Addarley Streeten, Andrea sugárzó arccal már a járdáról integetett nekik. Hármasban indultak a Victoria Streetre Cesaréhoz és Leához. Félórát kellett ücsörögniük a szálloda halljában, amíg Lea és Cesare vissza nem tért az orvostól. Ezalatt Andrea megismerte az ellopott gyémántok történetét, de az nem tett rá kellő hatást: le nem vette a szemét Sandráról. Össze is rezzent, amikor a kapitány vidáman felkiáltott, mert megpillantotta a belépő Leát és Cesarét:

— Nos, mi újság a doktorkáknál?

— Egyelőre semmi — felelte Cesare —, különben is csak bemutatkozó látogatást tettünk az asszisztensnél. Holnapután, csütörtökön lesz a nagy konzultáció a professzornál.

— Küldjenek nekem Colombóba az Aquila fedélzetére egy kábeltáviratot arról, hogy miként alakulnak a dolgok. Megígérik? Ez az utolsó találkozásunk. Este vizet és üzemanyagot vételezünk, hajnalban pedig elindulunk.

Cesare megesküdött, hogy értesíti, a kapitány pedig hozzá akart fogni, hogy elismételje s Flaianóról szóló történetet. De az óvatos Cesare felvitte őket a szobájukba, gondosan megvizsgálta az ablakokat, a függönyöket, aztán bezárta az ajtót. Ekkor a kapitány teljesen szabad folyást engedett felháborodásának és elmesélte a történteket.

— Nagy isten! Ki hitte volna, hogy Flaiano… hisz én régóta ismerém, még az óriási sikerei előtti időkből. Hogyan tudott lelkileg ilyen mélyre süllyedni?

— Szerintem minden nagy sikert elkerülhetetlenül hanyatlás követ. Csak a lelkileg erős és céltudatos emberek állják meg a sarat, őket az alkotómunka túlságosan leköti ahhoz, hogy a fejükbe szálljon a siker, mint ahogy a jelentéktelen emberrel történni szokott — mondta nyugodtan Sandra, akinek mégis csak fájt szeretőjének bukása, noha Flaiano már régóta készítette elő a talajt szakításukhoz.

— Hagyjuk az elméleteket! — szólalt meg Andrea, aki csak most fogta fel a történtek igazi értelmét. — Én ebben nem látok mást, csak valami primitív aljasságot. Mik a további szándékai, Sandra? — kérdezte aztán.

— Eladom a két gyűrűmet és a gyönyörű smaragd nyakékemet. Futja belőle a Rómáig szóló repülőjegyre.

– És aztán?

— Van egy híres svéd fényképész, Rune Hassner, a “Tio” fotóegyesülés elnöke. Két évvel ezelőtt Rómában — felajánlotta nekem…

— Mi szüksége van most magának erre, Sandra?! — szólt közbe a hadnagy. — A drágaköveiből tíz évig elélhet és utazgathat!

– Á, igaz is! Teljesen megfeledkeztem róluk! Tíz évig aligha, csak ötig: az első zsákmányból rám eső rész ott maradt nála…

— Mi odaadjuk magának a sajátunk egyharmadát, abból, amit maguk hoztak. Hiszen ha maga nincs, sohase látjuk őket. Most aztán milliomosnak érzem magam, enyém az egész világ! — kiáltott fel Cesare.

– Épp ez bizonyítja, hogy maga sohasem lesz milliomos, és fogalma sincs az igazi gazdagságról! Örömmel veszem a baráti segítséget, de barátaim rovására nem akarok előnyökhöz jutni. Régimódi nevelés! Tudomásul veszem, ha valaki veszélynek teszi ki magát értem, megment bajtól, betegségtől, támadástól. De pénzt elfogadni, amikor ezzel esetleg lehetetlenné teszem az illetőnek, hogy valóra váltsa a munkával, a nyugodt élettel, utazásokkal kapcsolatos terveinek legalább a felét, ez annyira távol áll tőlem, hogy szó sem lehet róla! Mindenkinek megvan a maga sorsa, amíg ketten össze nem kötik a sorsukat, mint maga és Lea… Maga most mint festőművész ideális helyzetben van: az alkotó munkának szentelheti magát, méghozzá több éven keresztül, nem törődve semmivel… csak Leával!…

— Cesare, Cesare! — ugrott Lea a festő nyakába. — Hiszen Sandra igazat beszél! Beköszöntött az, amiről a didergő Nápolyban álmodoztunk!

— Beköszöntött, de valahogy nem úgy, ahogy vártam. Az életben bizony mindig minden másképpen van, mint az álmainkban. Újabb izgalmak következnek, váratlan bajok zúdulnak az emberre.

A hadnagy mondani akart valamit, de aztán mégsem szólalt meg. A kapitány megpróbált felállni a fotelból:

— Hát maguk így most együtt egész jó kis kompánia. De nekem mennem kell. Az ördögbe is, olyan nehéz elválni maguktól. Már megszoktam a társaságukat!

Lea és Sandra egy szempillantás alatt foteljának karfáján teremtek és átölelték a kapitányt.

— Becsületszavamra, megható jelenet! — gúnyolódott hunyorítva Cesare. — Én a maga helyében otthagynám a főnököt, ha egyszer ilyen szemét, és ezt elég világosan ki is mutatta!

— Kötelességem maradni! Nem hagyhatom ott — nem Flaianót — az Aquilát. Hagyjanak békét egy percre lányok, csupasz karjuk érintésétől összezavarodnak a gondolataim.

Sandra és Lea visszaültek a pamlagra.

A kapitány pipára gyújtott.

— Néztem magukat és megijedtem Flaianótól. Még elképzelni is nehéz, mit forgat a fejében az ilyen. A gondolatai nem egyenesek, mint a normális emberé. Aztán meg Flaiano ráadásul még féltékeny is. Rég észrevettem, hogy figyelte Sandrát és Andreát. Jól van, ne tagadják! Nekünk is van szemünk. Egyszer csak eszébe jut és közli a rendőrséggel, hogy gyémántjaik vannak. Magukat megmotozzák, talán már a repülőgépen, akkor aztán csempészés vádjával börtönbe vetik magukat Flaiano legnagyobb örömére.

— De hiszen ezzel saját magát is gyanúba keveri. Mi meg leleplezhetjük a bíróságon — ellenkezett a hadnagy.

— Kedvükre leleplezhetik, ha már több ezer mérföldnyire lesz innen, egy másik országban. Bizonyos idő múlva pedig a kedves főnökük eladja a köveket és majd Polinéziában hancúrozik.

— Mamma mia, ahogy Lea szokta mondani! Maga okos ember, kapitány! De hát mit lehet tenni? — Sandra tehetetlenül körülnézett. — Gyémántokat postán nem lehet feladni, elrejteni nincs hol: Cesare és Lea ugyanolyan veszélyben van!

— Bizony. Jómagam is a hadnagyra akartam bízni a köveimet. Félek Flaianótól és hűséges cinkosaitól. Pietrótól és Guliótól. Most látom, hogy nem szabad. Ellenkezően, adják ide nekem mind, ami maguknál van, elrejtem a jachton. Senki sem fogja megtudni, hová, Colombóban pedig már szabad vagyok. Ott nagy ékszerpiac van, de talán inkább Indiába kellene utazni, mert ott még nagyobb biztonságban vagyunk. Ha megbíznak bennem, én megőrzőm őket, de ha akarják, eladom. Ehhez bizony én értek jobban.

— Istenem, micsoda ragyogó terv! — Sandra megcsókolta a kapitányt. — Csak magát ne sodorja veszélybe!

– Óvatos leszek. Most, hogy tudjuk, kivel állunk szemben, már nem olyan félelmetes a dolog. Persze, ha valami történik a jachttal… a tenger az tenger…

— Hát ezt sem előre látni, sem megakadályozni, nem lehet — felelte hidegvérrel Cesare. — Akkor ismét olyanok leszünk, mint voltunk a hajóút előtt, se több, se kevesebb. Nem: szegényebbek leszünk, ha magát elveszítjük.

– És gazdagabbak, mert összebarátkoztunk és sok mindent tanultunk ezen a hajóúton — tette hozzá Sandra.

A kapitány felállt, bő zubbonyának zsebeibe gyömöszölte a köveket tartalmazó csomagocskákat és visszaindult a jachtra. A négy fiatal tovább tárgyalta a megdöbbentő újságot. Miután egy olcsó vendéglőben megebédeltek, Lea hazament, Sandra pedig Cesaréval és a hadnaggyal elindult eladni a smaragdot meg a gyűrűket. Az eladás várakozáson felül sikerült, csupán a nyakékért kétszer annyit kapott, mint amennyit az összes ékszereiért kapni remélt. Valószínűleg igen nagy volt a kő igazi értéke. Sandra nem tudta, hogy az uráli lelőhelyek kimerülése után az ilyen tiszta fényű és igazi zöld színű smaragd ritkaságszámba megy.

Sandra Cesare és Lea szobájában töltötte az éjszakát, reggel pedig kapott egy kis szobát a szálló legfelső emeletén, ablaka a Botanikus kertre és a város parkosított részére nézett, amely a Tábla-hegy szigorúan kocka alakú tömegének lejtőire kapaszkodott fel.

Montuori hadnagy azon a reggelen, amikor az Aquila elhagyta az öblöt, szintén felköltözött a legfelső emeletre.

Van Heppen professzor Lea további kivizsgálását rendelte el. Cesare kitartóan vele ment mindenhová. Sandra és a hadnagy kettesben maradtak. Szüntelenül rótták a gyönyörű város utcáit, ki-kiutaztak a környékére, felkapaszkodtak a Tábla-hegyre.

A fasorok hatalmas tölgyfáit az ősz dere még nem csípte meg, csak a lombjuk sárgult meg egy kissé. Számtalan mókus ugrándozott az ágaikon: gyűjtötték a makkot őszre. A jóformán kezes állatkák nem féltek az emberektől, de dühösen, ellenségesen acsarkodtak a galambokra. A fiatalok voltak a Bantu Színházban, megnéztek egy balettelőadást meg egy “színes” ruritán operettet. Sandra teljesen el volt ragadtatva…

Andrea Fokváros hatalmas “amfiteátrumára” mutatott:

— Ott, legfelelül, ni, parkokban, tágas kertek közepén állnak a gazdagok palotái. Lejjebb, látja, kis villák vannak kis kertekkel, ott azok az alkalmazottak és tisztviselők laknak, akik sokra vitték. Még lejjebb — nagy bérházak: a fehér bőrű középrétegek és a színes bőrű lakosság kis hányadának otthonai. A következő fokozat: poros, szűk sikátorok apró házikókkal a mecsetek körül, ott laknak az indonéziaiak, az indiaiak és más “színes bőrűek”. És egészen lent a tengerparti homokon, ahol állandóan szél kavarja a port meg a szemetet, az afrikaiak negyedei húzódnak. Biztos vagyok benne, hogy ha megszámolnánk, odalent ezerszer többen laknak, mint odafönt — ez a társadalmi berendezkedés kézzelfogható képe. Hát bizony az európai nagyvárosok, legalábbis külsőre, sokkal demokratikusabbak.

– Ó, nem. nem! — tiltakozott szenvedélyesen Sandra. — Az európai városok utcáin őrülten száguldoznak a gépkocsik, és én úgy látom, hogy minden autó a gyalogosok ellensége, a gyalogosok pedig gyűlölik a kocsikat. Ide-oda futkosnak a névtelen és jellegtelen tömegek, a hatalmas házak tele vannak zsúfolva emberekkel, akik alacsony, fülledt szobákban szoronganak, asztalok és gépek fölött görnyedve végzik egyhangú, unalmas munkájukat. Esténként pedig mindenki a szórakozást hajszolja, felhangzik a dübörgő, üvöltő és pattogó ritmusú zene, a mozik vásznán megjelennek a kísértetek, a tévék képernyőjéről pedig csöpög a kék méreg…

– Én is és maga is ezekben az óriási városokban élünk!

…Sandra megváltozott azóta, hogy elmenekült a jachtról. Most ebben az egyszerű, aranysárga villámmintás, világos vörösbarna ruhában, amelynek alja kiszélesedett, fiatal diáklánynak hatott, aki kirepült a szülői házból, hogy bejárjon messzi tájakat.

A divatos frizurát nélkülöző, sűrű haját (Sandra szerint az igazi nő nyomban felismerhető arról, hogy nem hódol a divathóbortnak, hanem csak azt hordja, ami illik neki) hátra és balra fésülve viselte: szabadon hagyta jobb fülét, a másik oldalon meg a bal szemöldökére hulltak az engedetlen fürtök.

Élénkpiros ajkának sarka felfelé ívelt, mint annak az illedelmes kislánynak, aki rejtett mosolyával nem akarja elárulni érzéseit a szigorú felnőtteknek. Egy kissé kiálló, egyenes kulcscsontjára egy nemrég vásárolt olcsó néger nyaklánc simult, amely kiemelte hosszú nyakának arányosságát. Nyaka felvette a versenyt azoknak a fekete bőrű szépségeknek királynői nyakával, akik elismerő tekintettel méregették.

A hadnagy és Sandra gyalog a szállóba érkeztek, majd felmentek a szobájukba. Néhány perc múlva Andrea szobájában megszólalt a telefon. Sandra arra kérte, hogy azonnal menjen be hozzá.

— Andrea, nálam házkutatást tartottak! — fogadta a belépő tengerészt izgatottan Sandra.

A hadnagy körültekintett a szobában.

– Ó, tökéletes munkát végeztek — találta ki Sandra a férfi gondolatát. — Itt vannak a jegyek táskám oldalzsebében: álig észrevehetően, de másképp tették vissza őket. Vagy a fülbevalók a púderdobozban — a fedelét nem úgy zárták le, mint én legutóbb. Aztán… általában mindent feltúrtak és még a csillárt is megvizsgálták: balszerencséjükre a szobalány ritkán törölgeti le és nézze, tiszta folt van az üveg szélén.

— A madonnára, magának a titkos szolgálatnál kellene dolgozni!

— Hagyja a tréfát, Andrea, ez komoly dolog!

— Egyáltalán nem. A bölcs Calegari apó megmentett bennünket a szörnyű kellemetlenségtől. Jöjjön át hozzám és adja kölcsön a megfigyelőképességét.

A hadnagy feltevése beigazolódott. Jegyzetfüzete, amely az asztal középső fiókjának mélyén hevert, egy kissé előbbre került, maga a fiók sem volt teljesen visszacsúsztatva a helyére, ez pedig elképzelhetetlen egy tengerésztől.

— Megriadtak valamitől — mondta a fejét csóválva a hadnagy. — Alighanem egy kissé korábban jöttünk haza. Vannak itt nekem holmi feljegyzéseim a megtett útról, meg a kiadások számadatai, valószínűleg le akarták másolni vagy fényképezni. Csak hadd dolgozzanak, ismerjék meg a magánköltségvetésemet, nincs benne semmi érdekes.

– És Cesare meg Lea? — kapott észbe Sandra. — Menjünk le hozzájuk, már vissza kellett térniük. Ha csak minket kutattak át, akkor igaza van a kapitánynak, hogy ez Flaiano műve!

A festőt a fotelban ülve találták. Lea pedig a fürdőszobában pancsolt és énekelt. Cesare bágyadt álmossága egy szempillantás alatt elszállt, mihelyt a házkutatásról értesült. Felpattant, mint az elengedett rugó, és néhány perc alatt át vizsgálta a bőröndöket, az asztalt, a szekrényt és benézett a szoba rejtett zugaiba.

— Vaklárma — mondta megnyugodva —, az én vizuális emlékezetem aligha rosszabb, mint a Sandráé, de én a házkutatás legcsekélyebb jelét sem fedeztem fel. Nem, Flaiano csak maguknak tett “baráti szolgálatot”.

— Cesare barátom, adja ide nekem a malomkő koordinátáit tartalmazó papírt. Én most már tiszta vagyok a rendőrség szemében, engem többé nem zaklatnak. Maga pedig egyszerűen még nem került sorra.

— Aligha. Jól tudják, hogy a maguknál rendezett házkutatással lelepleződtek és felhívták magukra figyelmünket. Mindannyiunknál egyszerre kellett volna végezniük házkutatást. Vagy bolondoknak tartanak bennünket?

— Biztosan igaza van. Csak én és Sandra kerültünk gyanúba. Ennek ellenére adja ide azt a papírt, nálam lesz és magammal viszem, hiszen én és Sandra hamarabb utazunk el, mint maguk.

— Ki tudja? — A festő arca egyszeriben komorrá, gondterheltté vált. — Valami nem stimmel az itteni orvosokkal. Tanácstalanok… én látom… — a festő elhallgatott.

Lea sárga fürdőköpenyben kilépett a fürdőszobából. Sugárzott róla az egészség, semmi sem árulta el betegségét. Csak a figyelmes, tapasztalt tekintet vette észre a szeme mélyén ülő furcsa — félig rémült, félig feszült, sötét — kifejezést. Ez bizonyos mértékig arról tanúskodott, hogy megbomlott az egészséges test és a normális lelkivilág nagyszerű összhangja. Valami megzavarta a tudat és az emlékezet szövevényes munkáját. Vajon kigyógyítható-e? Helyrebillenthető-e a korábbi egyensúly, amelyet egészséges ember nem is érzékel? Avagy talán mindörökre eltűnt a korábbi, félelmet nem ismerő, lobbanékony Lea és most tudatzavarban szenved, amelyről oly rémülten beszélt?

— Adj egy cigarettát Cesare — szólalt meg Lea, miután megcsókolta Sandrát —, átvettem a helyi szokást. Itt mindenki összecsókolózik, köszönéskor, búcsúzáskor, az utcán és a színházban, még a férfiakkal is. Ó, nem, csak pusztán udvariasságból! — Ti csak most érkeztetek? Együtt ebédelünk?

— Nem, mi már ebédeltünk és máris megyünk továbbfelelte Sandra. Hallgatólagos megegyezés alapján úgy döntöttek, hogy nem említik Leának a rendőrügynökök behatolását a szobáikba.

Cesare, aki az esti lapokat nézegette, hirtelen csodálkozva felkiáltott:

— Megint a hajóinkról írnak! Nézzétek, a második oldalon. “Botsma, a stellenbosehi egyetem professzora, a neves történész, az ókor kiváló ismerője azt állítja, hogy az olasz búvárok által Délnyugat-Afrika partjainál felfedezett hajók Nagy Sándor elpusztult flottájához tartoznak!”

— Hát ez meg miféle kitalálás? — ámuldozott a hadnagy.

— A, nem, ez komoly. És meg kell adni, hogy a professzor, bárki is ő, nem alaptalanul beszél. Hallgassák csak:

“A történészek rég megállapították, hogy nem sokkal Nagy Sándor halála előtt, az ő parancsára, 800 hajóból álló hatalmas flottát építettek. Több tízezer fiatal férfit és nőt, iparost és földművest jelöltek ki az Indiában meghódított új területeken létesítendő görög gyarmatok számára. A hajóhad parancsnoka Nearkhosz, az egyik diadokhosz. Nagy Sándor leghívebb fegyvertársa volt, aki már ki is futott hajóhadával rendeltetési helyére. Ez alatt Nagy Sándor hirtelen beszüntette sikeres indiai hadjáratát (már átkelt az Induson), visszatért új fővárosába, Babilonba, egy ideig betegeskedett, aztán meghalt. Amikor a diadokhoszok felosztották egymás között az országokat, Nearkhosz a flottát kapta valamennyi emberrel és katonával, azzal, hogy az általa meghódított területek az ő saját birodalmát alkossák.

A tudósok véleménye eltér a Nagy Sándor hajóhadának sorsát illetően. Nagy tekintélyű szakemberek szerint a flotta a levantei partoknál vesztegelt, majd miután Nearkhosz eltávozott onnan, hogy megjelenjen a hadvezér betegágyánál és részt vegyen a diadokhoszok osztozkodásán, a hajóhad szétszéledt a Földközi-tengeren. Mások, akikhez jómagam is csatlakozom, úgy vélik, hogy az India leigázására szánt flotta nem épülhetett a Földközi-tengeren, hanem a Vörös-tenger Akabai-öblében készülhetett, és hogy a későbbi elbeszélések erősen eltúlozták az olyan számadatokat, mint: 800 hajó és százötvenezer ember. Én a hajók számát mintegy 300-ra becsülöm, és szerintem a Nearkhosz parancsnoksága alatt álló hajóhad végighaladt a Vörös-tengeren és befutott a Perzsa-öbölbe, amikor a flotta-parancsnok megkapta a Nagy Sándor súlyos betegségéről szóló hírt. Az osztozkodás után Nearkhosz továbbvezette hajóhadát, de nem Indiába, hanem meg akarta kerülni Líbiát (Afrikát) és nyugat felől bejutni a Földközi-tengerbe, miután leigázta azokat az igen gazdag területeket, amelyek délnyugatra feküdtek Herkules oszlopaitól, s amelyeket annak idején a karthágói Hannó fedezett fel hajózása során.

Harold Gladwin történész feltevése szerint Nearkhosz eljutott Indiába, majd Indonéziába s elérte Dél-Amerika partjait, az új földek gyarmatosítására kijelölt emberek pedig lerakták az inka és maja kultúra alapjait. Ez a feltevés teljesen valószínűtlen. Nem is beszélve arról, hogy az említett kultúráknak semmi közük sincs a hellén kultúrához, amelyet Nagy Sándor mindenhol meghonosított Ázsiában, s a hajóút idejének egyszerű kiszámítása azt mutatja, hogy a fahajók nem bírtak volna olyan sokáig úszni a trópusi tengereken, mert ott a védtelen fát gyorsan elpusztítják a hajóférgek. Sokkal valószínűbb, hogy Nagy Sándor, helyesebben Nearkhosz hajóhada megkerülte Afrikát és Délnyugat-Afrika partjainál nyomtalanul eltűnt: ezt teljes mértékben igazolja az, hogy semmiféle történelmi értesülés nincs a hajóhad és Nearkhosz sorsáról. A kisebb hellén hajók a viharok elől rendszerint a partokhoz menekültek. A teljesen nyílt Csontváz-parton nem találhattak menedéket, úgyhogy az egész flotta az utolsó hajóig elpusztult, a megmenekült emberek pedig elkerülhetetlenül a halálukat lelték a víztelen part menti sivatagban.”

Cesare elolvasta az egész cikket, társai közben feszült figyelemmel hallgatták.

— Ez az ember tud! — fejezte be elismerően a festő. — Nemhiába csodálkoztam, hogy milyen ismerősök nekem ezek a hajók. És az amforák is…

— Miket beszélsz, Cesare?! — döbbent meg Lea. — Mintha egyedül te fedezted volna fel azokat a hajókat! Egyáltalán nagyon érdekes!

— Van itt még egy kis cikk — ocsúdott fel Cesare. — Egy másik szakember, ezúttal Caina geológus, a johannesburgi Witwaterand Egyetem tanára a történészt támogatja. Megcáfolja a fő ellenvetést: hogyan maradhattak meg a hajók több mint kétezer évig a hullámveréses övezetben. A geológus azt állítja, hogy a hajók sokkal nagyobb mélységbe süllyedtek le, oda, ahová nem jutottak el a hullámok. De a tengerparti Namib-sivatag általános megemelkedésével a flotta pusztulásának színhelye is feljebb került, úgyhogy a búvárok hozzáférhetnek, ez pedig nem is olyan rég történt. Az egész tengerparton a korábbi mélyvizekben váratlanul keletkezett zátonyok húzódnak.

— Ez így is van! — tört ki Andreából. — Emlékszik, Cesare, maga említette, milyen furcsán élettelenek a víz alatti sziklák ott, ahol a hajók hevernek.

— Milyen különös: akár az összeesküvők — mondta sértődötten elkomorodva Lea. — Mintha jártak volna valahol, én előlem pedig titkolják. Cesare nem tudom, miért — rejtegeti előlem az újságokat, már észrevettem. Mi ez, titok vagy meglepetés?

— Meglepetés, drágám! Eh, mindez üres és felesleges szócséplés! Megyek, megfürdöm, aztán megebédelek. Sandrának és Andreának indulnia kell a hangversenyre.

5. FEJEZET

Síró vonatok

A Sandra választotta hangversenyt egy tengerre néző kis kertben rendezték. A rendkívül meleg, holdtalan, szélcsendes őszi este nyugalmat árasztott, amely nem felelt meg a hangverseny furcsa programjának. Valaki tragikus művekből állította össze, talán az afrikai közönség számára. Valóban afrikaiakból állt a közönség nagy része, akik élvezték a zenét és mozdulatlanul ültek, mintha a muzsika varázsa fekete márvány-, sötét bronz-, illetve világos rézszoborrá változtatta volna őket.

A kis létszámú zenekar rendkívül pontosan és összehangoltan engedelmeskedett a fekete hajú francia karmester legkisebb mozdulatainak is.

A színes bőrű hallgatók lehorgasztott fejjel hallgatták a Sandra előtt ismeretlen szimfóniát, amely olyan volt, mint az ő életük: hányatott, kárhozatra ítélt és kegyetlen. Mögöttük pedig a város élte a maga esti életét, a reklámok és kirakatok csillogó fényében, az utcai forgalom zajában; a muzsika mintha a valóság díszletévé változtatta volna.

A rövid szünet után, a második részben, Rahmanyinov szimfonikus táncait adták elő.

Nyugatra, a kivilágított öbölkaréjtól és kikötőmólóktól távolabb az óceán sötétlett, amely az éggel összeolvadva végtelen űrt alkotott. Csak a hajók és az idegen, ismeretlen csillagképek fényei birkóztak a győzelmes sötétséggel.

Andrea gyakran pillantott a rivalda halvány fényétől megvilágított Sandrára, aki egyenesen, némileg feszes tartásban, egy kissé nyitott szájjal ült: élvezte a zenét. Magas nyakú pulóvere összeolvadt napbarnított bőrével és még jobban meghosszabbította a nyakát. Andrea nagyon szépnek látta az arcát, amelynek legapróbb vonásait is ismerte. A férfi tisztában volt azzal, hogy még korai volna bevallania szerelmét. Sandra így is sejtette. Vagyis ha bevallja, akkor mintha választ várna rá… de Andrea mégsem tudta megállni: óvatosan felemelte Sandrának a térdén fekvő bal kezét és ajkához emelte. Várakozása ellenére Sandra erősen megszorította az ujjait.

Óvatosan, de határozottan magához vonta Sandrát, aki egy pillanatra zubbonya vállán felejtette, aztán hirtelen elhúzta az arcát. Andrea fogta a kezét és nem engedte el egészen a hangverseny végéig, gyengéden simogatta, lopva csókolgatta az utazás során egy kissé eldurvult vékony ujjait.

Alighogy elhaltak a hegedű utolsó hangjai, Sandra felállt és szó nélkül a kijárat felé indult. A kissé elbátortalanodott Andrea követte, de közben nem kerülték el figyelmét azok a hosszú pillantások, amelyeket a férfiak küldtek Sandra után.

Lassan elindultak egymás mellett az egyik utcán, csak úgy, igyekeztek minél távolabb jutni az egzaltáltan nevetgélő színes bőrű tömegtől.

— Nekem nem szabad ilyesmiket hallgatni — szólalt meg Sandra hosszas hallgatás után. — Néha úgy rémlik, hogy valaminek a szélén lépkedek, ahonnan lelökhetnek. Ó, nem, nem jól értett, nem a halálra gondolok. Egy kétségbeesett lépés, amelyet okvetlenül büntetés követ, ugyanúgy, ahogy az a zenében van.

– Én meg azt hittem, hogy maguk, színésznők át tudnak alakulni és ezzel megmenekülnek a sorscsapásoktól — mondta a tengerész. — A zene alatt más volt, és most megint más.

Sandra megállt és farkasszemet nézett a hadnaggyal. Aztán meglágyult a tekintete, és Andrea még a gyér utcai lámpák szegényes fényénél is észrevett egy kis enyhe gúnyt a szemében.

— Kedves Andrea, ne gondolja, hogy én nagy színésznő vagyok! Csupán egy szép modell, aki nagyon közepesen játszott, úgy, ahogy minden nő tud játszani, ha nem egészen ostoba. Egész lényem ellenszegült a színészi karriernek, ballépés volt. Megfizettem érte, és most vége van.

Andrea bizalmatlanul elmosolyodott. Sandra belekarolt, gyengéden odasimult hozzá, és megpróbálta táncoló lépteit hozzáigazítani a férfi nehézkes, matrózos járásához.

— Kedvesem, lehet hogy még hálás lesz a sorsnak, hogy nem lett belőlem színésznő!

— Ezt hogy érti?

— Hát… — Sandra egy pillanatra zavarba jött, majd sietve így folytatta: — Ha az ember nem egészen ritka, eget rengető tehetség, amilyen egy emberöltő alatt csak egy akad, akkor a művészet csúcsaira vezető út nehéz és kegyetlen. És amíg egy tehetséges nőből kiváló színésznő lesz, olyan sokat veszít, hogy megszűnik nő lenni, és csupán színésznő marad. Innen ered a közmondás is: a tehetséges emberek szívtelenek.

A hadnagy hirtelen megállt. Sandra nevét suttogta, átkarolta és erősen magához szorította. Sandra átölelte a nyakát, lélegzete elakadt, hosszú szempillái eltakarták szemét. Csak akkor eszméltek fel, amikor egy zajos fiatal társaság feltűnt az utca túlsó oldalán.

– Úristen, ezt a szégyent! — Sandra levegő után kapkodott, végigsimította haját és megigazította a ruháját. — Egy idegen városban! Mindjárt dutyiba visznek bennünket, mondván, hogy egyikünk színes bőrű és elcsábított egy fehér angyalkát!

— Magát alaposan megrémítette az itteni rendőrség, de hát én itt vagyok magával! — mondta ünnepélyesen Andrea és a lány szemébe nézett. Szerelemmel csordultig telt szíve hangosan, erősen kalapált.

Sandra elhúzódott tőle és a fejét rázta.

— Erre semmi szükség, kedvesem. Várjon, mindjárt megmagyarázok mindent. Úgyis beszélnünk kell egymással.

A hadnagy és Sandra lassú léptekkel elindultak a sötét fasorban, amelynek két oldalán egyemeletes kis házak sorakoztak. Valahol jobbra előttük zakatoltak a Fokváros és. Simonstown között közlekedő villanyvonatok, amelyeknek emberi üvöltésre emlékeztető, furcsa, síró kürtjelzései belehasítottak az éjszakába.

— Nem veszi nagyon rossz néven, ha… mezítláb megyek tovább? Szeretnék messzire menni, és már úgy megszoktam a tengeren, a fedélzeten… Itt sötét van, senki nem látja a maga szégyenkezését.

Sandra levette cipőjét; jóllehet ősz volt, harisnya nélkül járt. Andrea úgy látta, hogy rendkívül könnyed, szinte libegő a járása a poros utcán. Nem tudta megállni, és átölelte Sandrát, de a lány megint kiszabadította magát, ezúttal már sokkal türelmetlenebbül.

— Tudom — mondta a hadnagy tompán —, maga még mindig őt szereti!

— Kit, Flaianót? Istenem, dehogy is! De értse meg, Andrea, képtelen vagyok így. Egyedüllétre van szükségem, hogy megszabaduljak mindentől, ami rám ragadt, hogy más Sandra legyek, olyan, amilyen lenni szerettem volna, nem az, akivé váltam. Értse már meg, Andrea!

— Akkor miért utasítja vissza a segítségemet? És… és a szerelmemet?

— Hát visszautasítom én?! Csak nem kell siettetni.

— Siettetni, hogy elfogadja egy szürke tengerész szerelmét?

— Egyáltalán nem erről van szó, Andrea. Alighogy szóba kerülnek az “egyszerű” tengerészek, alkalmazottak, gépészek, máris…

— Mi máris?

– Ó, semmi, különben nem mindegy?! Nos, azt gyanítjuk, hogy az illető elbizonytalanodott, úgy érzi, nem teljes értékű ember, hogy keresi, mibe kapaszkodhatna és kire háríthatná saját hibáját.

– És maga mit szeretne?

— Azt, hogy olyasvalaki jöjjön, aki olyannak fogadja el a nőt, amilyen, amilyenné az élet teremtette, és amilyenné saját magát formálta, de ne tekintse olyan lénynek, akit az isten külön az ő megrendelésére küldött. Ha meg a férfi másmilyennek akarja látni, nőiesebbnek vagy férfiasabbnak, akkor legyen ereje ahhoz, hogy átalakítsa!

– És magát sokan… alakították át már a saját ízlésükre? — kérdezte Andrea fojtott, kellemetlen hangon.

Sandra oly hirtelen fordult feléje, hogy szinte megingott. Merőn rászegezte tekintetét a férfira, s észre sem vette, hogy kezét, mintha megsebesült volna, egyre erősebben szorítja a szívére. Mi történt a figyelmes lovagjával? Honnan ez a váratlan és feleslegesen durva hang? Avagy minden addig szép, amíg a férfi nem veszti el egyéniségét és nem válik nemének jellegtelen megtestesítőjévé? Még a kedves Andrea is?

A hadnagy természetesen észrevette, hogy Sandra megsértődött, de ő most képtelen volt karon fogni, mint néhány perccel ezelőtt, és bocsánatot kérni tőle. Mintha az a nagy-nagy féltékenység, amely nemegyszer gyötörte az Aquilán, hirtelen kitört volna belőle. Andrea érezte, hogyan szakadnak el egymás után a vonzalom szálai, amelyek talán örökre összefűzték volna kettejüket, és konokul ezt mormogta:

– Én csak az igazat akarom tudni!

— Az igazság a megértéstől függ. Aki szeret, mást tart igaznak, mint az, aki gyűlöl és gyanakszik!

– Én eddig azt hittem, hogy csak egyfajta igazság létezik.

— Kedves kis tengerészem, maga még kölyök! Alighogy megválasztottak Miss Rómává, máris körülrajzottak a tapasztalt szoknyavadászok: filmrendezők, újságírók, fényképészek meg az olyan mihasznák, akik arra specializálták magukat, hogy meghódítsanak minden magamfajta lányt, akinek ördögi szépsége épphogy virágba szökkent.

— Ez valami filmbeli szakkifejezés?

— A filmnek ehhez semmi köze. “La beauté du diable”[4]* így nevezik a franciák azt a pillanatot, amikor egy lány üde és ifjú szépsége először virágzik ki — leggyakrabban tizennyolc éves korában. Az effajta szépség főleg az éltes férfiakra hat ellenállhatatlanul, talán épp ezért keletkezett ez a kifejezés a középkorban. Csakhogy én nem a középkorban éltem. Hat évvel ezelőtt beiratkoztam az ókori történelemmel foglalkozó szemináriumra, ördögien szép lettem, és ezzel elnyertem a Miss Róma címet. Én sohasem voltam flashy vagy lasy lie, ahogy az amerikaiak mondják, de természetesen nem tudtam ellenállni a mesteri támadásoknak. Bosszantóan a szabvány szerint történt minden: filmrendező, kezdődő filmszínésznői karrier, dicstelen bukás, idegenvezetői munka, Flaiano…

Sandra elhallgatott. Az éjszakába ismét belehasított a villanyvonat síró bömbölése.

— Persze, jobb lenne, ha a lányokat már gyerekkorukban az élet és a szerelem tudományára tanítanák — szólalt meg újra Sandra —, jobban tudnánk választani, mert tudnánk, melyik az igazi. Ma már egyszerűen nevetségesnek tartom a szívrablók elcsépelt fogásait. Locsogás az egyedüllétről, a meg nem értett leiekről, titokzatoskodás, szédületes kalandokról szóló hazugságok. Mesék a lángoló szerelemről, amelyek még az ókori Egyiptom idejében születtek és amelyeknek különféle változatai a világ minden nyelvén szájról szájra járnak. És a legfontosabb: a sajnáltatás, amikor is a női lélek legérzékenyebb húrját pendítik meg. A megfelelő, tapintatos panasz több nő életét tette tönkre, mint az összes többi férfiravaszság.

— Engem kevésbé sajnál, mint például Flaianót. Sandra úgy összerezzent, mintha ütés, érte volna.

— Nem szégyelli magát? Ilyet mondani? Csak nem…

— Ha az én szerelmem nem felel meg magának, el is mehetek!

— Andrea! — Sandra hangjából keserű neheztelés csendült ki.

Andrea elkomorulva addig hallgatott, míg ki nem értek a széles műútra, amelynek két oldalán kettős sorokban tölgyfák és platánok sorakoztak. A villanyvonatok sírása felerősödött és már-már Sandra idegeire ment.

Sandra megállt, hogy még egyszer megmagyarázza a férfinak, mennyire fárasztó a férfiak állandó ostroma, a filmszakma szexszel és narkomániával telített világa, mindaz, amit életének legutóbbi négy éve alatt tapasztalt. Hogy elmondja neki: mennyire szerette volna, ha kettejük között szoros barátság alakul ki, hogy az egymás iránti vonzalmuk nem a csókolódzással kezdődik, hanem azzal, ha egy sokkal szabadabb és ragyogóbb úton együtt vágnak neki az életnek… De Andrea megpillantott a műúton egy robogó gépkocsit és intett neki. Sandra úgy látta, hogy a férfi megörült a taxi megjelenésének.

— Hát annyira elvakítja a szenvedély, Andrea, hogy semmit sem lát? — szólalt meg a taxiban Sandra. — A tengeren maga sokkal figyelmesebb, igazi lovag volt.

A hadnagy egy mozdulattal megállította: cigarettával kínálta. Sandra rágyújtott, megpróbált Andrea arcába nézni, de a férfi lehajtotta fejét, hogy ne lássa a lány ijedt szemét. Mind a ketten feszülten hallgattak, és közben egyre távolodtak egymástól. A kocsi már a belváros fényárban úszó utcáin robogott, de Sandra még a néptelen, sötét műutat látta maga előtt és a vonatok síró szirénázását hallotta.

A taxi megállt a szálloda előtt. Sandra kiugrott a kocsiból, magára hagyta a hadnagyot, aki kifizette a taxit, a portástól átvette a szobakulcsot és berohant a liftbe. A szobájában az ágyra vetette magát, egész teste remegett az idegkimerültségtől. A könnyei csak jóval később buggyantak ki. Feküdt és akaratlanul is fülelt. De senki nem kopogott az ajtaján, senki nem telefonált reggelig, amikor is Sandra, aki alaposan kisírta magát, mély álomba szenderült.

Sandrát erős napfény ébresztette fel, amely új örömöket ígért, de aztán eszébe jutottak a tegnap esti események, és minden elsötétült előtte. Sietve zuhanyozott és átöltözött, aztán felhívta Andreát. Senki nem vette fel a kagylót. Sandra Cesare szobáját kérte, s elgondolkodva állt a kagylóval, míg nem hallotta a telefonos kisasszony hangját: “Nem felel”.

Nem bírta elviselni ezt a bizonytalanságot és lement a hallba. Átfutott az agyán, hogy ki kellene mennie a Botanikus kertbe, amíg barátai nincsenek itthon. A portás egy bélyegtelen borítékot nyújtott át neki. Sandra megismerte Andrea keze írását, és hirtelen gyengeség fogta el. A levél nem érte meglepetésként. Feltépte a borítékot, és már előre tudta, mit tartalmaz a levél, így is volt. Andrea egész éjszaka töprengett, reggel elbúcsúzott Leától meg Cesarétól, és elutazott Johannesburgba, ahol megpróbál majd feljutni az első induló repülőgépre.

Sandra elfogta a portás és a hall sarkában várakozó angol úr csodálkozó pillantását. Ekkor eszmélt rá, hogy arcán feltartóztathatatlanul csorognak a könnyek, és máris szaladt a lifthez.

Cesare a fürdőkád fölé hajolt és mélyen elgondolkodva figyelte a lefolyó vizet. Észre sem vette Lea hirtelen megjelenését.

— Nézd csak, láttad már, hogyan folyik le itt a víz? Az óramutatóval ellenkező irányban forog!

— Nem szégyelled magad, itt meditálsz a szennyes víz fölött, amikor baj van?

— Mi történt?

— Andrea és Sandra összevesztek. Ma reggel a szerencsétlen hadnagy végleg elbúcsúzott tőlünk. Mi tréfának vettük ezt a gyengéd búcsúzkodást, ő meg eliszkolt Johannesburgba.

– És mi van Sandrával?

— Most jövök tőle. Bezárkózott a szobájába, semmit sem eszik, a szeme vörös. Katasztrófa vetíti előre árnyékát. Én megértem Sandrát. Andrea túlságosan türelmetlen volt. Nem akarta megérteni, hogy Sandrának időt kell adni. Tegnap mind a ketten hangversenyen voltak, nagyon későn jöttek haza. Aztán most mindennek vége.

— Egyáltalán nem — felelte nyugodtan Cesare. — Majd észre tér. Rájön, hogy szép nőket szeretni nem könnyű dolog. Tűrni és szenvedni kell, jócskán. Mint ahogy én is eleget tűrtem a te örökös eltűnéseidet és makrancoskodásaidat!

— Hazudsz! De én csalódtam a hadnagyban, egyáltalán nem egy félelem és gáncs nélküli lovag… Úgy sajnálom Sandrát!

— Csillapodj már le, te amazon. Sandra találó nevet adott neked. Ülj le, gondolkozzunk. Sandrát nem szabad magára hagyni. Most nagyon egyedül érezheti magát ebben az idegen városban.

— Derék ember vagy, Cesare! Ráragadunk, akár akarja, akár nem. Mi ma a Természetvédelmi Parkba akartunk menni, beszéld rá, hogy jöjjön velünk…

A Wynberg-hegy lábától az út szőlőskertek között vezetett a széles tisztásokhoz, amelyek az Ördögorom déli lejtőjén tölgyfák között terültek el. A súlyos szőlőfürtök az élénk napsütésben olyan barátságosan és áttetszőén csillogtak, ahogy a világ egyetlen gyümölcse sem képes. Az olaszok számára furcsa volt, hogy csak a legkésőbben érő fajták maradtak tőkén: megtudták, hogy a fő szüret februárban befejeződött, épp akkor, amikor a Földközi-tengeren jeges szél és zord tél tombolt. Ebben a csendes alkonyati órában mind a hárman mérhetetlenül távolinak érezték hazájukat. A kecses; rőt gazellák és a torz alakú, komor gnúk egészen az útig merészkedtek, nem zavarták őket a gépkocsik. Odafent, a kiugró sziklákon páviánok rikácsoltak.

Sandra a kerítéshez ment, kinyújtotta a kezét és hívogatta az antilopokat. “Rendkívüli nő — gondolta Cesare —, olyan szép, akár egy velencei nő, olyan pikáns, akár egy firenzei lány, és olyan okos, akár… Miért féltjük mindig a sokoldalúan tökéletes embereket? Az istenek nem szeretik az emberi tökéletességet. Ezt a megállapítást már az ókorban ismerték és nemcsak emberekre, hanem műalkotásokra is vonatkoztatták. A remekebbnél remekebb műalkotások zöme elpusztult. A kínai porcelánművészek szándékosan ügyetlenül lehűtötték a vázát, ha rendkívül szépre sikerült, úgyhogy a mázat apró repedések lepték el. A termék már nem volt tökéletes, és többé nem fenyegette a veszély, hogy az istenek irigysége miatt elpusztul. Ugyanez áll az emberekre is.”

Lea megfogta Cesare karját és halkan így szólt:

— Arra gondoltam, hogy az ember nem lehet egyszerre nagyon szép és nagyon boldog.

— Gondolataimban olvastál — lepődött meg Cesare. — Az imént éppen arra gondoltam, hogy még mindig mennyire tökéletlen az életünk, mert ha kalokagathia áll fenn, vagyis ha a testi szépség lelki szépséggel párosul, amit annyira szerettek volna elérni az ókori Hellaszban, halálos veszélyt jelent a tulajdonosára. Ugyanakkor pedig a paranoiások egészen nyilvánvaló egyoldalúságuknak, sőt vad, fanatikus korlátoltságuknak köszönhetik, hogy sikereket érnek el az életben és a társadalom élére, a hatalom csúcsára jutnak. Sandrának igaza van, amikor azt mondja, hogy európai civilizációnk alapjaiban van valami nagy hiba!… Mik a további tervei, Sandra? — kérdezte Cesare a lánytól, amikor már visszafelé indultak a szállodába.

Sandra nyugodt testtartása és szomorú mosolya elárulta, hogy a kérdés nem okoz fájdalmat neki.

— Nem tudom. Szeretnék minél előbb elutazni, de… nem Kairóba. Lehet, hogy hajóval megyek, bár a hajózással már-már torkig vagyok. Egyszóval még nem jutott eszembe semmi. Egyelőre megvárom, mit mond a maguk professzora. Holnap lesz konzultáció Leánál? Remélem, ez lesz az utolsó!

– Én nem hiszem. Már annyiszor elhalasztották!

— Maradj velünk! — ajánlotta Lea. — Csak attól félek, hogy a te számodra szokatlan…

— Hidd el, hogy nekem most semmire sincs szükségem. Talán belefáradtam abba, hogy állandóan mustrálgatják az ember testi adottságait, kifárasztott az irigység, a hűtlenség, a csalás, az öltözködési verseny és a látszólag fényűző élet légköre, mindaz, ami, akárcsak a tajték, sistereg filmművészetünk felszínén és elborítja magát az embert. Én már rég meggyűlöltem az egészet, talán azért, mert az agyam többre vágyik. Az ott egyáltalán nem valami fesztelen bohémvilág, ahogy azt a nyárspolgárok képzelik, hanem rabszolgaság, és ami még ennél is rosszabb, igen alacsony színvonalú. Más szóval, én nagyon jól érzem magam itt veletek, de csak ha nem zavarlak benneteket…

— Sandra, előttem nem kell alakoskodnod; különben miért hívnálak?! Egyébként… — Lea átölelte és megcsókolta barátnőjét.

A szálloda halljában a portás egy cédulát adott át Cesarénak. A festő értetlenül bámult a cédulán feltüntetett ismeretlen névre, és semmit nem értett a rövid angol nyelvű szövegből. Sandra a segítségére sietett.

— Egy professzor kereste telefonon. Ma este szeretne találkozni magával. Halaszthatatlan ügy. Hétkor itt lesz. Wilfried Deragazi professzor — olvasta a szöveget Sandra —, német?

— Inkább német keresztnevű török — szólt közbe helyesbítve Lea, akinek érdeklődését felkeltette a dolog. — Mondj már valamit, Cesare, mert mi éhesek és dühösek vagyunk, aminek csak te iszod meg a levét!

— Esküszöm Róma ezer templomára, hogy sohasem hallottam erről az úrról!

Pontban hét órakor kopogtak a szoba ajtaján. Egy eléggé magas, arányos testalkatú férfi lépett be, aki kitűnő szabású, egyszínű alkalmi ruhát viselt. Néhány másodpercig fokozott figyelemmel fürkészte a jelenlevőket, elegánsan meghajolt a hölgyek felé, aztán Cesaréhoz fordult és olaszul így szólt:

— Wilfried Deragazi, az ankarai régészeti intézet régész professzora vagyok. Ön pedig Cesare Pirelli festőművész?

Cesare is meghajolt, aztán bemutatta a professzort a hölgyeknek, közben lopva a vendégét tanulmányozta: sovány arcán élesen kirajzolódnak a csontok; nagy orr, széles és masszív, de nem túl súlyos áll, sötét haj, sűrű szemöldök, mélyen ülő, mozdulatlan és a festőéhez hasonlóan éles szem. Nagy akaraterőt kifejező széles szája, összeszorított vékony ajka körül kitüremlenek az izmok. Ellenséges, de rendkívüli erő sugárzik ennek az embernek a tekintetéből, aki nem sokkal látszik többnek harmincnál… A fiatal professzor futó pillantást vetett Leára, tekintete hosszan megpihent Sandrán, akinek úgy rémlett, hogy az idegen sötét tekintete fizikailag érezhetően beléje hatol. Csupán egy pillanatra. Aztán a professzor elmosolyodott, kivillantotta aranyfogát.

— Tisztára üzleti ügyben óhajtanék önnel beszélni. Egy szívességre szeretném megkérni. Engem annyira érdekel leletük minden technikai részlete, hogy — amint látják — Ankarából repültem ide, miután elolvastam a Reuter-iroda közleményét.

— Aligha mondhatok önnek többet annál, ami a lapokban megjelent — kezdte a festő.

— Nem, nem, kérem, ne utasítson vissza. Néha egy igen kis részlet…

Cesare nyugtalanul körülnézett. Lea megint fájdalmasan ráncolta a homlokát, és a jól ismert riadtság eltorzította arcát, amely nemrég még vidám és kíváncsi volt. A professzor észrevette Cesare ingadozását.

— Lehet, hogy beszélgetésünk untatja a hölgyeket? Bocsássák meg nekem, hogy egy félórára elrabolom önt…

— Nem találkoztam még a nevével az ankarai intézet munkatársai között — szólalt meg váratlanul Sandra.

— Talán azért — felelte leereszkedően a vendég —, mert csak nemrég neveztek ki oda. De kit ismer ön az intézetből? — a kérdés élét olyan szívélyes hangnemmel álcázta, hogy csak a kifinomult hallású Sandra érezte ki belőle a gúnyt, és enyhén elpirult.

— Elsősorban az intézet igazgatóját, Sethon Lloydot, a volt építészt. Új-Delhi építőjét.

A professzornak a szeme sem rebbent, de Sandrának az volt az érzése, hogy egész teste megfeszült; mint a macskáé ugrás előtt.

— Nem gondoltam volna, hogy a sors ilyen bűbájos kartársnővel hoz össze. — A régész nyájassága jéghideg volt.

Sandra már éppen válaszolni akart, de elfogta Cesare esdeklő tekintetét. A festő Leára intett szemével. Sandra megértette a mozdulatot, és valami ürüggyel magával vitte a lányt.

Deragazi professzor kényelmesen elhelyezkedett a kanapén és egy kékes dohánnyal töltött, furcsa, hosszú cigarettát tartalmazó tarka dobozt nyújtott Cesare felé. A festő észrevette vendége ujján a platinagyűrűt, amelynek lapos kövén egy sötét kereszt tűnt szembe.

— Csak hírét hallottam az alexandriai cigarettáknak, de szívni még nem szívtam — mondta a festő és óvatosan kivett egy illatos cigarettát.

— Ez nem alexandriai. Új török fajta, amelynek alapját a borostyánsárga Kara-Daniz dohány képezi.

– Úgy látom, ön valóságos dohányszakértő.

— A dohányzás — szenvedélyem. Viszont az alkoholért egyáltalán nem rajongok. No de nem nyújtom tovább késői látogatásomat, már csak hálából sem, amiért volt szíves fogadni.

A professzor feltett néhány kérdést, rövid, alighanem gyorsírásos feljegyzéseket írt be szattyánbőr fedelű noteszába. A régész sokkal tájékozottabbnak bizonyult, mint Cseare gondolta. Úgy látszik, a lapok közölték a rendőrjárőrrel és az őrhajó matrózaival készített interjúkat. A professzor tudott a malomkő, az ismertetőjel létezéséről, de amikor Cesare elővette a Leát a koronával ábrázoló fényképet, amelyet az orvosok tanácsára rejtegetett barátnője elől, a régész elvesztette hivatalos közömbösségét.

— Megengedi, hogy lefényképezzem? — kérdezte Deragazi és elővette öngyújtó nagyságú kis fényképezőgépét.

— Ne fáradjon, van még belőle. — Cesare átnyújtotta neki a fényképet, a tudós pedig nem győzött eleget hálálkodni.

A professzor eltette fényképezőgépét, aztán rágyújtott egy újabb kékes színű cigarettára. Hirtelen mintha teljesen kicserélték volna. Előrehajolt és a festőre szegezte átható tekintetét. “Mint egy elmegyógyász vagy hipnotizőr” — futott át Cesare agyán.

— Pirelli úr, nagyon bizalmasan szeretnék közölni önnel valamit. A magunk részéről a legteljesebb titoktartást biztosíthatom!

– Én ezt nem tartom szükségesnek.

— Nézze, én biztosra veszem, hogy a korona nem gurult le a mély vízbe, ahogy azt ön a hivatalnokoknak és az újságíróknak állította. Önnek azok a szavai, hogy nem adná át a leletet a kapzsi rendőrségnek — én nagyon is megértem önt! — bizonyos lehetőségről árulkodnak… — A professzor jelentőségteljesen elhallgatott.

Cesare nem válaszolt.

— Ha ez a lehetőség valóban reális, abban az esetben én… mi hajlandók vagyunk bármilyen áldozatra a tudomány érdekében. Engem felhatalmaztak, hogy fizessek ki önnek a koronáért tízezer fontot, vagyis harmincezer dollárt. Várjon egy pillanatra, önnek nem kell személyesen lemerülnie. Találunk búvárokat, szerzünk hajót. Ön csak figyel és utasításokat ad. A csekket megkapja a fedélzeten, mihelyt felhozták a koronát. És a legteljesebb titoktartás!

Cesarét elfogta az izgalom. A lelet valószínűleg igen becses lehet a tudomány számára, ha egyszer ekkora összeget akarnak érte fizetni. És talán ez az utolsó alkalom arra, hogy a furcsa kincset ismét visszahozzák a nemlétből? És akkor megállapíthatnák Lea betegségének okát? Cesare tétovázott.

Valami azt súgta neki, hogy ne mondjon igent. Talán azért, mert a furcsa professzor sehogy sem vágott egybe Cesarénak a tudósokról alkotott elképzelésével? Arcának kemény vonásai és a leplezett ridegsége ellentétben állt a jól nevelt ember nyílt és szívélyes udvariasságával. A rendszerint munkájába merült és a társaságbeli viselkedésről megfeledkező hivatásos tudóshoz képest túl jól nevelt? Hátha ez a régész rendőrségi provokátor? Vagy kalandor, aki akár százezret is beígér, aztán pedig ha kiemelik a koronát, kitölt egy hamis csekket vagy egyszerűen az éj leple alatt lelöki őt a hajóról a tengerbe? Az ilyesmihez tapasztalt szélhámosnak kell lenni, a mindennapi ember számára pedig az egyetlen fegyver: az óvatosság!

A régész észrevette a festő tétovázását.

— Adhatnánk akár ötvenezer dollárt is — mondta jelentőségteljesen.

Cesare a fejét rázta.

– Én sokkal kisebb összegért is átadnám a koronát a tudománynak. Ha vissza tudnám szerezni. Sajnos, nincs rá lehetőségem.

Deragazi professzor átható tekintete dühösen megvillant. Vékony ajka enyhén megremegett, de a következő pillanatban szívélyes mosolyra húzódott.

— Látom, nem bízik bennem. Igaza van: mivel nem régész, honnan is ismerne engem. No de én adhatnék garanciát is, és végeredményben az összeget — amelyben megállapodunk — letétbe lehetne helyezni egy harmadik személynél.

— Miért nem keresi meg ön, vagyis az ön intézete — mondta szavait gondosan megválogatva Cesare. — Ötezer dollárból akár valamennyi hajót átkutathatnák és lemerülhetnének mélyebbre, abba a mélységbe, ahová a korona zuhant.

A régész egy sportember könnyedségével felállt, lassan becsukta a cigarettatárcáját, aztán négyszögletes ujja hegyével megkocogtatta a fedelét.

— Pirelli úr, ha én nem volnék biztos abban, hogy önnek sikerült elrejtenie a koronát, akkor most nem itt volnék, hanem ott, ahol a leletet találták.

Cesare vállat vont.

— Remélem, hogy javaslatunkat jól megfontolja. Még néhány napig itt leszek a városban — elővette névjegykártyáját, ráírta a legelőkelőbb szálloda nevét és a telefonszámát. — És természetesen a legteljesebb titoktartást kérem öntől. — Jól megnyomta a “kérem” szót. — Itt senki sem tudhat az ajánlatomról. Főleg ne tudjon róla az ön felesége, sem annak barátnője!

A professzor parancsoló hangja felháborította Cesarét.

— Ha megengedi, én magam döntöm el, hogy teljesítem-e kérését vagy sem!

– Ó, természetesen! Ez csupán tanács. De én szeretnék némileg biztos lenni az ön… hm… diszkréciója felől. Ezért hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy ha beszélgetésünk belekerülne a sajtóba, válaszul olyan sajtóközlemény jelenne meg, amely igen kellemetlen lenne az ön számára. Biztosítom, hogy ezen a téren nagy lehetőségekkel rendelkezek.

Cesare ajtót mutatott az arcátlan fráternek. Deragazi egy cseppet sem zavartatta magát, meghajolt, névjegyét az asztalra tette, és többé vissza sem fordulva eltávozott.

Amikor Sandra és Lea benyitott a szobába, a feldühödött Cesare le-fel járkált.

— Csodálatos illatú dohány! Kelet minden aromája benne van! — kiáltott fel Lea.

— A vendégemnek annál rosszabb szaga volt — dörmögte Cesare.

— Nekem már az elején nem tetszett — mondta Sandra. — Külsőre sem olyan, mint egy régész. Már maga az a mesterkélt spanyol pofaszakáll! Aztán túl jól öltözött!

— Nem értem, Cesare, miért lettél az elsüllyedt hajók bédekkere?

— Már megmagyaráztam neked, drágám, hogy összekeverték a dolgokat. A lapok egy másik olasz jachtról írtak, erre mi befutunk Fokvárosba, és az újságírók nem ismerték ki magukat…

– Összekeverték, összekeverték — ismételgette Lea, és a rádiókészülékhez ment.

— A koronáról van szó, Cesare? — kérdezte súgva Sandra. Cesare bólintott és mesélni kezdett furcsa látogatójáról, de közben Leára pillantgatott.

— Mit pusmogtok Sandrával? — kérdezte Lea. — Jó zenét fogtam: a dal Alabamáról szól, csak hát ezen az érthetetlen afrikaans nyelven. Táncoljunk! Mégis miről suttogtok?

— Nincs semmi titkunk! Sandra a vendégem iránt érdeklődött. Nagy hatással volt rá.

— Rám is. Szépen beszél olaszul, csak keményen ejti a szavakat, mint a spanyolok.

– Úgy nézett rám, hogy a lélegzetem is elakadt — vallotta be Sandra. — Nekünk, nőknek le kell győznünk a férfival szembeni évezredes alárendeltséget, azt a szokást, hogy a teremtés koronáját lássuk benne.

— Akkor menjünk moziba. Innen két lépésnyire van egy. Új film megy, a Terueli szerelmesek orosz sztárral, Ljudmila Cserinával. Cesare meg verje ki a fejéből Zizi Jeanmairet-t! Cserina valami odaliszkot játszik, láttam a plakáton — nevetett Lea. Cesare pedig hajlandó volt elmenni bárhová, csak el ne romoljon Lea hangulata, csak elterelje figyelmét a furcsa török régész látogatásáról.

Van Heppen professzor, szokása ellenére, nem rendelte be két asszisztensét és nem javasolt újabb kivizsgálást. A hatalmas termetű, hegyes szakállú, zord tekintetű, lassú mozgású, precíz búr professzor aznap szokatlanul szívélyes volt. Gyengéden leültette Leát dolgozószobájának puha foteljébe,

Cesarét pedig megkínálta egy rövid, csípős szivarral. A festő ilyen fogadtatás után nem várt semmi jót, és nem tévedett:

— Az ön felesége — kemény dió — kezdte a professzor —, egy álló hete vesződöm, hogy rájöjjek ennek a furcsa amnéziának a nyitjára.

Képletesen szólva, mintha lemetszettek volna egy kis darabkát a teljesen egészséges agyából, anélkül, hogy bármilyen sérülést okoztak volna a többi részén. Áttanulmányoztam a mélytengeri mámor és az oxigénmérgezés okozta lelki sérülésnek az irodalomban ismert valamennyi esetét, de nem találtam semmi hasonlót. Lehet, hogy egy gázbuborék hajszálér-embóliát okozott a nagy agyféltekék hátsó részében. Más tünetek viszont az ellenkezőjét bizonyítják. Aztán az effajta embóliának már meg kellett volna szűnnie. De a gyógyulásnak a legcsekélyebb jele sem tapasztalható, megdöbbentő ez az állandóság. Más szóval, nem tudom megállapítani a betegség természetét, következésképpen képtelen vagyok gyógyítani.

Egy félig olasz származású ápolónővér, aki mindig segédkezett Lea vizsgálatánál, gondosan lefordította a professzor szavait.

A festő elnyomta a förtelmes szivart és azt kérdezte:

— A professzor úr nem tudna esetleg ajánlani valakit Európában, akihez fordulhatnánk?

— Természetesen, néhány kollégámat… — A professzor felsorolt egypár nevet. — De ne ringassa magát nagy reményekben. Azt mondhatom, hogy a mai tudomány, általános színvonalát tekintve, nem ismeri az ilyen jellegű betegségek természetét, még kevésbé a gyógyítását. Esetleg meg kellene próbálni a kibernetikát. Vagy egészen más irányban tapogatózni, mondjuk: az indiai pszichológiai tudományt és a jógikat vennék igénybe… Elnézésüket kérem, én tudom, hogy önök számára ez nem tréfadolog. Ö, nem, honoráriumról természetesen szó sem lehet. Bocsánatot kérek! Kívánom, hogy az ön elbűvölő kis felesége meggyógyuljon… nélkülünk, orvosok nélkül.

Lea ugrándozva szaladt le az intézet márványlépcsőjén és minden pihenőn megcsókolta Cesarét.

— Minek örülsz, kis bolondom? Az orvosok elzavartak bennünket…

— Hála a madonnának! Ide hallgass, Cesare, mi lenne, ha Indiába utaznánk? Valóban, hadd gyógyítsanak engem a jógik vagy a tibeti orvosok. Mondtam én neked, hogy egyáltalán nem vagyok beteg, legfeljebb egy-két dologra nem emlékszem.

— India messze van és sokba kerül.

— Küldjünk kábeltáviratot Calegari kapitánynak. Jöjjön Indiába. Nála vannak a gyémántjaink…

— Pszt! Hallgass! — A festő ijedten körülnézett. — Majd megbeszéljük a dolgot a szállóban, beszerzünk néhány tájékoztatót.

— Cesare, tudtam, hogy beleegyezel. — Lea a nyakába ugrott, a kikeményített öltözékben felfelé lépkedő ápolónő leplezetlen felháborodására.

Mire Cesare észbe kapott Lea már hanyatt-homlok lerohant a hallban várakozó Sandrához.

— A professzor elzavart minket, hurrá! És utazunk Indiába! Sandra zavartan nézett felfelé a lépcsőn — Cesaréra. A festő mosolygott és széttárta a kezét.

– És Sandra is velünk jön! — folytatta Lea még mindig izgatottan. — Holnap indulunk! Szaladunk a postára és feladunk egy kábeltáviratot Calegarinak.

— Legalább maga magyarázza már meg a dolgot, Cesare — mondta mérgesen Sandra. — Lea már ilyen…

— …őrült — fejezte be Lea a mondatot — a professzor igazolta ezt, most aztán azt csinálhatok, amit akarok. És nem lesz semmi bajom. Például meghúzom az orrát annak a felfuvalkodott úrnak!

“A felfuvalkodott úr”, aki valakit várt a hallban, jókedvűen pillantott a huncut, kipirult arcú Leára és a szép Sandrára.

— Jöjjön velünk — javasolta Cesare is Sandrának, aztán zavartan, ami nem volt szokása, hozzátette: — Úgy szeretem magát, mint a húgomat. Leáról nem is beszélve! No de elég a szóból, gyújtson rá, gondolkozzék a dolgon, aztán egyezzen bele. Nekem most rá kell gyújtanom! A szörnyű méreg, a professzor szivarja után: a szám olyan belül, mint egy kátrányfőző üzem. Egészen más, mint a tegnapi professzor kékes cigarettái után.

Sandra rágyújtott izgalmában, aztán összegyűrte és eldobta a cigarettát.

— Tudja mit? Magukkal megyek. Köszönöm!

Lea a barátnőjéhez szaladt, összevissza csókolta, és összekócolta a haját. Sandra keményen megszorította a festő kezét.

Csak estefelé értek vissza a szállodába. Sandra éppen a zuhany alatt állt, amikor szobájának ajtaján kopogott Cesare és arra kérte, hogy egy pillanatra szeretne bemenni hozzá. Sandra a köpenyébe burkolózott és nedves hajjal kiszaladt a fürdőszobából. Cesare bezárta az ajtót és Sandrát a lefüggönyözött ablakhoz húzta.

— Házkutatást tartottak nálunk! — közölte izgatottan Cesare. — Furcsa, hogy csak most értek el hozzánk.

— Eltűnt valami?

— Igen. A Leát a koronával ábrázoló film és minden másolat. Most aztán semmi nyoma a leletnek. Csak az emlékezetünkben él.

— Cesare, nekem az az érzésem, hogy a maga új ismerősének a keze van benne.

— A török professzoré? Minek neki a film, hiszen adtam neki egy jó felvételt?

— Hátha meg akarja nagyíttatni? Nehéz kiismerni az igazi szándékát, ha nem tudjuk az indítóokát. Maga is említette, hogy fenyegetőzve ment el. Azt sem tudjuk, kicsoda tulajdonképpen. Calegari kapitány azt mondta nekem, hogy Tangerben, a nemzetközi tolvajközpontban egy brit útlevél mindössze ötven fontba kerül, az amerikai meg bagóért — húszért kapható.

— Jól van, mit lehet tenni. Világos, hogy el kell tűnnünk innen, amíg épek vagyunk. Gyémántok, a korona, titokzatos idegenek. Legfőbb ideje! Tudni kell idejében lelépni a színről. Jöjjön át hozzánk mielőbb!

— Csak felöltözöm.

— …Van egy állandó Fokváros-Bombay járat, kitűnő hajókkal, négy és fél ezer mérföldes út. Oda lehet jutni Adenen keresztül. Itt is közlekedik egy járat — újságolta Sandra, miután átnézte a színes prospektusokat és a vaskos útikönyvet. — Kéthetenként egyszer indul. Ó, de kár, tegnapelőtt kifutott Bombay felé egy motoros hajó. De itt van egy megjegyzés: az Adent érintő járat ősszel külön menetrend szerint közlekedik. Még két hétig rostokoljunk itt?

– És a repülőjáratok?

— A repülőjáratok itt valahogy komplikáltak. Johannesburgba kell repülni, onnan vagy Kairóba, vagy megint csak Adenbe, majd Karachiba. Óriási összegbe kerül.

Sandra megfordult, mert Lea megérintette a karját.

— Próbáljuk ki a szerencsét! Az én szerencsémet! Hívjuk fel a kikötőt! — Lea felemelte a kagylót és átadta Sandrának.

Sandrának eléggé sokáig kellett várnia a válaszra; szemöldöke felszaladt a csodálkozástól.

— Holnap? Holnap? — kérdezte és visszatette a kagylót.

— Nos, mit mondtak? — türelmetlenkedett Lea.

— A kikötőben vesztegel egy Bombaybe induló francia motoros hajó. Hajnalban szedi fel a horgonyt. Hely van, méghozzá az olcsó turistaosztályon. — Sandra az órájára pillantott. — Tíz óránk van az indulásig. Elmegyünk azzal?

Lea felugrott.

— Máris indulunk!

A húszezer tonnás fekete-fehér színű Chalimare motoros hajó utasai mélyen aludtak, amikor a hajó elhagyta Fokvárost. Sandra, Lea és Cesare a hajnali széltől elgémberedve a korlát mellett álltak és le nem vették a tekintetüket az amfiteátrumszerű városról, melyben rövid idő alatt oly sok mindent éltek át.

— Sandra, nem neheztel, hogy magukkal hurcoljuk az ismeretlenségbe? — kérdezte Cesare az eltűnődő, szomorú lánytól.

– Ö, nem! Sőt hálás vagyok maguknak. Higgye el, semmit sem sajnálok. Nekem nagyon jó a maguk társaságában, mert mindig érzem a baráti segítőkészséget a hátam mögött. Nagyon sokat töprengtem hosszú utazásunk alatt. Most már tudom, hogy mindannyian mennyire magányosak vagyunk az életben. Barátoknak kell lennünk, mindig ereznünk kell magunk körül a baráti együttérzést, a mindennapi lelki kapcsolatot, a készséges támogatást, azt, hogy biztosak lehetünk a segítségben, keresni az érintkezést. Még akkor is, ha magányra vágyunk. Akkor nagy lelki erőt, bátorságot kapunk és tudatára ébredünk annak, hogy egyek vagyunk a jó emberekkel.

És felmerül bennem az a gondolat, hogy az emberek miért nem alakítanak megbízható, tartós, tisztességes, kölcsönös segítségnyújtási, baráti szövetségeket? Olyasféléket, mint például a régi lovagi intézmények, vagy nem is tudom, minek nevezzem őket. Mennyivel könnyebb volna az életünk. Az életet megmérgező szemét alakokra, a kis és a nagy fasisztákra pedig cudar világ várna.

— Remek ötlet, Sandra! Egyelőre megalakítjuk mi hárman a magunk kis lovagrendjét.

– És vegyük be Calegari bácsit is — ajánlotta Lea.

– És Montuori hadnagyot is, mihelyt visszatér! — mondta Cesare.

Fokváros eltűnt a parti kiszögellés mögött. A szél villanyvonat bőgését hozta a fedélzetre, és Sandra fázósan összerázkódott.

— Menjünk a kajütbe, ez már nem az a szél, amellyel idáig jöttünk az Aquilán — jelentette ki Lea.

– És mi sem azok vagyunk — szólalt meg Sandra —, a történtek után komolyabbak, szigorúbbak lettünk és… talán jobbak is.

Harmadik rész

A TIGRIS DIADALA

1. FEJEZET

Altáj ajándéka

— Táviratod jött — nyújtotta át a kékes papírlapot az ezüstösen ősz hajú, fenséges megjelenésű asszony annak a fiatalembernek, aki az imént lépett be és lehajolt hozzá, hogy gyengéden megcsókolja, aztán feltépte ujjával az összeragasztott papírt, és felderült az arca.

— Mama, holnap érkezik Leonyid Kirillovics! Eléje megyek. Talán rá tudom beszélni, hogy nálunk szálljon meg.

— Legutóbb nem sikerült.

— Azt mondta, hogy mindig sokan keresik fel, és nem akar zavarni téged.

— Ugyan már, miket beszél?! Az én korombeliek tudnak úgy viselkedni, hogy senkit ne zavarjanak, nem úgy, mint ti, fiatalok…

— Tudom, mama, beismerem. De valld be, hogy ez bizonyos mértékben tőletek is függ: hiszen az új nem a puszta földön terem?

— Tudod, Msztyiszlav, én sokat gondolkodom ezen mostanában, amikor… egy kissé nyugtalanít a sorsod.

– Á, értem már! Nem találtam még meg az életem párját, egyedül élek, és ehhez hasonlók!

— Szlava, én komolyan beszélek. Tudod, még az is megfordult a fejemben, hogy egy időre elutazom… Szimferopolba, régi barátaimhoz. Ha egyedül maradsz, hamarosan törődni kezdesz magaddal. Minden veled egykorú fiú már rég megnősült; gyermekeik vannak.

— De eddig már hányan váltak el, mert hebehurgyán elvették az első nőt, aki útjukba került.

— A geológusok a legtöbb esetben a munkatársaikat veszik el feleségül. Hogy szerinted mindnyájan elváltak? Ahányat én ismerek, mind jól él, mint akárki más… Neked mindig csak rossz munkatársnőid akadtak?

— No nem, de hétköznapiak. Én meg egy különlegeset szeretnék.

Msztyiszlav mélyen meghajolt, elkapta anyja kezét és félig tréfásan, félig komolyan meg akarta csókolni.

— Mikor nő már be a fejed lágya? Ugyanolyan vagy, mint apád… — Megsimogatta fiának oldalt elválasztott puha, szőke haját. A fiú mindenben elhunyt édesapjának szakasztott mása volt. — Eredj, mosakodj meg, aztán eszel. — A mama gyengéden eltolta magától a fiát, és kiment a konyhába, amely ebédlőül is szolgált a nemrég átépített vén ház kis lakásában.

— Mama, ma találkoztam Glebbel — szólalt meg a fiú teázás közben —, már megint volt egy kalandja.

— A te Szugorin barátoddal mindig történik valami érdekes. Ez mindig így van az ásványkutatókkal, vagy ez az Ásványtani Intézet külön privilégiuma?

— Lehet, hogy külön kiváltsága, mert az ország minden zugából és a világ minden tájáról kapják a leleteket.

— Aztán mi történt a Szugorinnal?

— Több más szakemberrel együtt meghívták az Ermitázsba. Méghozzá a következő célból: negyvenkettőben bombatalálat érte Wittgenstein herceg egykori villáját. A robbanástól leomlott a fal, és napvilágra került belőle egy kincseket tartalmazó titkos széf. Nos, a légós lányok… Ne ráncold a homlokodat, mama, a lányok összeszedték és beszállították a törzshöz, onnan pedig az Ermitázsba kerültek mint régiségek. Az Ermitázsban felbecsülték az egészet és leadták az államnak, néhány ősi ékszert pedig megtartottak. Köztük valami furcsa szürke, fémesen szikrázó köveket, amelyek finom platinafoglalatba vannak ágyazva. Akkoriban senki sem tudta megállapítani, mik azok, következésképpen az értéküket sem — és ez most a muzeológusoknak eszükbe jutott. Ásványkutatókat hívattak, és kiderült, hogy ez új, a tudomány által nem ismert ásvány, amelyről nincs sehol, semmilyen leírás. Átveszi őket a múzeum, ahol röntgennel meghatározzák kristálytani azsúrozását. Hát nem érdekes? Újfajta ásványok ékszerekben, méghozzá bomba által véletlenül feltárt titkos széfben; lehet, hogy évszázadokon át hevert ott. Ilyesmit csak a maharadzsák kincseiről szóló regényben olvashat az ember!

— No persze, akárcsak a te kedvenc Indiádban. Fakírok, táncosnők, föld alatti üregek és tigrisek, múlt századbeli egzotikum. Hamarosan oda küldenek, és akkor majd kiszellőzik gyermekded fantáziád. Pedig kár! Engem meg persze megesz az unalom nemcsak egy idényen át, hanem tovább, egy-két évig.

— Te ezt már megszoktad, geológus felesége voltál, geológus anyja vagy!

— Kis, butám, a szerető szív ezt sohasem tudja megszokni! Csak megtanul tűrni és várni.

Msztyiszlav Ivernyov korán kiment a Moszkvai pályaudvarra tanítómestere, Andrejev professzor elé. Sokáig toporgott a peronon, jól megnézett mindenkit, aki leszállt a vonatról, és ekkor észrevett egy karcsú lányt, aki a kezében bőröndöt tartva ijedten nézegetett körül. A vonat kiürült, a leglassúbb utasok bágyadtán bandukoltak a peronon. Ivernyov keserűen vállat vont és bement a váróterembe. A bőröndös lány a perontetőt támasztó egyik vasoszlop mellett állt. Egész formás alakjáról olyan gyámoltalanság áradt, hogy Ivernyov agyán átfutott a gondolat, nem kellene-e felajánlania a segítségét.

A lány ekkor maga fordult hozzá, zavarában elpirult és egy kissé akadozva beszélt.

— Mondja, nincs itt még egy másik hely, ahol az emberek várakozhatnak? Nem kerülhettük el egymást?

— Nincs. Vagy a peronon, vagy itt a rács mögötti lépcsőkön. Másutt nem. Meg lehet még nézni a várótermekben, jóllehet ott nincs értelme várakozni. De azért nézzük meg, adja ide a bőröndjét.

— Nem nehéz! Tessék.

Ivernyov minél tovább fürkészte az idegen lányt, annál jobban erősödött benne az az érzés, hogy valami rendkívüli dolog vár rá. Ivernyovnak mindig a sötét hajú nők tetszettek, ez a lány pedig aranyszőke. A rövidre vágott sűrű, sima haja akárcsak a barnáknál, ferde frufru formájában simult széles és sima homlokára. Élénk barna szeme fölött a sötét szemöldök felfelé ívelt a halántéka felé, telt ajkán rózsaszínű rúzs fénylett. Álla felé keskenyedő, alig észrevehetően beesett arcán aszketikusság vagy talán halvány fáradtság tükröződött.

A lány nem a karján, hanem a vállára vetve vitte lilásszürke olasz köpenyét.

— Maga is várt valakit? — kérdezte a lány, amikor beléptek a magas boltozatos várócsarnokba.

— Igen, tanítómesteremnek, egy professzornak kellett volna megérkeznie. Fogalmam sincs, mi történhetett vele.

– Én meg most érkeztem, hogy a szünidőt a nénémnél töltsem. Először vagyok Leningrádban. De a néném nem jött ki elém, ez most már biztos. Egyedül kell elvergődnöm a lakására.

— Megvan a címe?

— Scsorsz sugárút.

— Az a Petrográdi oldalon van. Jöjjön, elviszem taxival. Én a Vaszilij-szigetre megyek, útba esik.

— Ha útba esik, köszönöm. Ez nagyon kapóra jön. — A lány hirtelen elmosolyodott. Mintha teljesen kicserélték volna: lehullott róla a látszólagos tárgyilagos önállóság máza, és a fiatalember előtt ott állt a Boriszov-Muszatov képeiről ismert áttetszőén ábrándos, kedves és szomorkás lány.

Ivernyov jobbra, a taxiállomás felé fordult új ismerősével.

— Miért jön ez kapóra? — kérdezte a férfi, miután beült a kocsiba és becsapta az ajtaját. A lány halványan elpirult.

— Nekem aligha futotta volna taxira.

— Egyetemista?

— Igen.

— Ha már így adódott, ismerkedjünk meg egymással! Msztyiszlav Makszimilianovics Ivernyov, tősgyökeres geológus, és ugyancsak tősgyökeres leningrádi lakos. Szólíthat egyszerűen Msztyiszlavnak, mert a keresztnevem és az apai nevem együtt eléggé nyelvtörő.

— Natalja Pavlovna Csernih.

— Természetesen szibériai?

— Altaji. Leendő pedagógus.

Mind a ketten elhallgattak. Lopva és egy kissé zavartan egymást nézegették.

A kocsi a Nagy sugárútról befordult egy szűk mellékutcába, majd kiért a Scsorsz sugarúira, amely itt éles kanyart írt le.

Ivernyov figyelmét felkeltette a szürke gránitépület, amelynek homlokzatán hatalmas féldombormű díszelgett. Egy félmeztelen női alak virágfüzért tartott széttárt karjaiban. A merengő arc és a gyönyörű test mesteri szobrászmunka volt. “Furcsa, de még sohasem vettem észre itt ezt a féldomborművet” — gondolta Ivernyov és elhatározta, hogy ha a lány bemegy ebbe a szép ódon épületbe, akkor…

— Ez az, a néném leírta nekem az ismertetőjelét! — kiáltott fel a lány, és szavai Ivernyov számára ígéretként hangzottak. — Lakása a második emeleten van, én tehát hazaérkeztem. Nagyon köszönöm magának! — Ügyesen kiugrott a kocsiból, hálásan és egy kissé talán szomorúan rámosolygott a férfira.

— Várjon csak, Natalja Pavlovna! Hátha nincs odahaza a nénje, esetleg elutazott valahová? Miért nem várta magát az állomáson? Mit csinál majd a bőröndjével?… Szaladjon fel bőrönd nélkül, én pedig megvárom itt a kocsiban!

— Igazán felesleges. Hová is mehetett volna Maruszja néném? No de nem töprengek ezen tovább, felszaladok…

Magas sarkú cipőjében gyorsan végigkopogott a járdán, aztán eltűnt a sötét kapualjban. Ivernyov a tekintetével követte, s közben arra gondolt, hogy képtelen ilyen egyszerűen elválni tőle. Meghívja magukhoz, bemutatja az anyjának. A lány itt vakációzik. Neki pedig még sok ideje van, amíg elindul az expedíciójuk. Megmutatja a lánynak Leningrádot, a szeretett és mindig új várost, amely mindig tartogat az ember számára valami váratlan építészeti, művészeti meglepetést, vagy egyszerűen a hatalmas és hideg Néva fölött szélesen fújdogáló szél leheletét!

Ivernyov rágyújtott, megkínálta a taxist is.

A lány leszegett fejjel lépett ki a kapun. Arcán két piros folt virított. Bűntudatos pillantást vetett Ivernyovra és zavartan így szólt:

— Bocsásson meg, hogy feltartottam. Kellemetlen hírem van: néném egyik pszkovi rokona megbetegedett, én nem ismerem az illetőt. Néném odautazott hozzájuk, címüket nem hagyta meg. A szomszédok azt mondják, hogy küldött nekem táviratot, és biztos volt abban, hogy nem ülök vonatra. Lehet, hogy a távirat elkallódott, diákszálláson előfordul az ilyesmi…

— Mi a szándéka? Van még valakije Leningrádban?

— Senkim nincs. Elmegyek az itteni tanárképző főiskolára, a diákszállásra. A főiskolások mindig kisegítik egymást. Átéjszakázom ott, pénzt szerzek és visszautazom Moszkvába… Jövőre kell halasztanom az ismerkedést Leningráddal.

— De hiszen a nénje egyszer csak hazajön?

— Egyszer biztosan! De én nem ismerem a pontos időpontot… egy hét vagy egy hónap… Még egyszer köszönöm, kérem a köpenyemet és a bőröndömet!

Ivernyov hirtelen ideges lett, elvörösödött és kiszállt a kocsiból.

— Mondja, Natalja Pavlovna, miért ne jöhetne hozzánk? De hogy milyenek a nők!… Mindjárt az isten tudja, mire gondolnak… Anyámmal lakom egy kétszobás lakásban. Elférünk, anyám majd elrendezi a dolgot. Aztán majd csak megjön a nénje is! Rendben van? — Kinyitotta a kocsi ajtaját. A lány bizalmatlanul tanulmányozta az arcát, mélyet sóhajtott, mintha fejest akarna ugrani a vízbe, aztán hirtelen előrenyújtotta kezét.

— Csak egy feltétellel. Vegye úgy, hogy ez csak ideiglenes megállapodás. Megismerkedem az édesanyjával, és aztán… aztán, ne is próbáljon lebeszélni, elmegyek a diákszállásra, no persze az illem kedvéért elüldögélek maguknál egy keveset.

— Ez még nem olyan biztos… — kezdte Ivernyov.

— Hogy mi a biztos, úgyis én döntöm el… Elfogadja a feltételemet?

— Mit tehetek mást? — tárta szét hirtelen a karját Ivernyov olyan közvetlen kisfiús mosollyal az arcán, hogy mind a ketten elnevették magukat.

A taxi végigrobogott a Nagy sugárúton és felszaladt a hídra.

— Ez a Vasziljevszkij-sziget, diákok, tudósok, művészek és tengerészek régi tanyája — magyarázta Ivernyov —, én a tizenhatodik soron lakom, ez nem utca, mert csak egyik oldalán húzódik házsor.

— Ez még érdekesebb. Valóban, itt a tizedik és a tizenegyedik sor, az utca pedig egy.

Jevgenyija Szergejevna őszintén meglepődött, amikor a fia egy szép idegen lánnyal lépett be az előszobába. Végig sem hallgatta fiának egy kissé zavart magyarázatát, hanem így szólt:

— Mindent értek. Szállás kell. Három variáció lehetséges: az első: a vendégünk, elnézést, hogy is hívják? Szlava elfelejtette bemutatni.

— Natalja, egyszerűen Tata.

— Tata az én szobámban alszik. A második: szomszédainknál, Monasztirjovéknál, odafönt most van egy szabad szoba. Tatát el lehet náluk helyezni. A harmadik variáció: te költözöl át Monasztirjovékhoz. Tata pedig elfoglalja a te szobádat. Én azt hiszem — folytatta a mama — ez a harmadik variáció a legjobb megoldás.

Tata felsóhajtott, hunyorított, rámosolygott Ivernyovra: a férfi győzött.

Valahányszor Ivernyov reggelente lement a lakásba, kimondhatatlanul megörült, amikor megpillantotta a gondosan megfésülködött, szépen felöltözött Tatát, aki a reggelikészítéssel buzgólkodott, vagy a mamával beszélgetett. Ivernyov mostanában legtöbbször sietett haza a munkából és türelmetlenül várta a vasárnapot. Együtt utaztak ki a város környékére, vagy napközben hosszú sétákat tettek Leningrádban, és ezek éppoly nélkülözhetetlenekké váltak számára, mint a mindennapos esti beszélgetések a Néva rakpartján. Kiderült, hogy Tata szenvedélyes fényképész és egy fényerős lencséjű, drága Start készülék tulajdonosa. Elmondta, hogy a készüléket a Szovjet Fotó című lap zsánerfotó-pályázatán nyerte. Fotólaboratóriumot rendeztek be a faliszekrényben. Nappal Tata segédkezett Jevgenyija Szergejevnának a háztartásban, varrogatott, mosott és ragyogó tisztára takarította a lakást.

Megérkezése után egy héttel Tata átment a Petrográdi oldalra és ott megtudta, hogy Maruszja nénje még legalább egy hónapig marad Pszkovban. Este bejelentette, hogy ideje visszautaznia. Ivernyov és az anyja megpróbálták maradásra bírni.

— Anya megszerette magát — mondta Ivernyov. — Tudja, hogy hívta magát a hátam mögött? Altaj ajándéka!

— Msztyiszlav! Nem szégyelled magad, te fecsegő! — korholta az anyja.

– Ó, nem! Bárhogy is szeretnék valóban ajándék lenni valaki számára valamiért. — Tata szája remegetett és mindig átható tekintetű, csillogó szeme megtelt könnyel. — A valóságban pedig egyszerűen csak egy peches lány vagyok!

— Elég, kislány! Az élete még csak most kezdődött, és hány siker és kudarc várja még. Hány éves Tata? És miféle kudarcok érték?

— Huszonöt! Csupa kudarc az életem. Korán elvesztettem apámat, írni szerettem volna, színésznő akartam lenni, de vagy tehetségem, vagy kitartásom nincs. A főiskolára későn iratkoztam be, és a pedagógiához sem érzek magamban tehetséget.

— No és, az én fiam meg harminckettő, és még mindig szilárd meggyőződése, hogy számtalan dolgot elvégez és rengeteg mindent felfedez. Mondtam, hogy magának arany keze van, én pedig régi vágású asszony vagyok és nem a levegőbe beszélek.

Jevgenyija Szergejevna megsimogatta a lány fejét és arcát. Tata az ajkához szorította az asszony kezét, aztán észbe kapott, és zsebkendőjével letörölte róla a rúzsfoltot.

— De ki vannak mostanában kenve-fenve a lányok — bosszankodott tréfásan Jevgenyija Szergejevna —, olyanok, mint a kimeszelt kemence: nem lehet hozzáérni. Már rég akarom megkérdezni, ki volt a maga édesapja. Tata? Már az első percben amikor azt mondta, hogy Tatának hívják, csodálkoztam, mert ez nagyon leningrádiasan hangzik, akárcsak a Tuszja. Falun és Moszkvában Natasának, Tálkának, Alkának hívják, délen meg Natának…

Tata felsóhajtott és tekintetét Ivernyov apjának arcképére szegezte. A könnyű empír-stílusú bútorokkal berendezett kis szobában ültek a pamlagon, a padlót fekete liliomokkal díszített szürke francia szőnyeg borította. Msztyiszlav szemben velük a szőnyegen ült maga alá húzott lábakkal.

— Be kell vallanom, hogy egy dolgot eltitkoltam maguk előtt. Apám, Pavel Jakovlevics Csernih, a csulismani erdők lovas erdőkerülője együtt dolgozott Makszimilian Fjodoroviccsal, idegenvezetőként és lovászként szolgált nála.

— Miért hallgatta ezt el?! — kiáltott fel szemrehányóan az anya és fia egyszerre.

— Arra gondoltam, hogy ha rögtön elmondtam volna, visszaéltem volna apám és Makszimilian Fjodorovics emlékével, ahhoz pedig semmi jogom nincs. Négyéves voltam, amikor apám meghalt, így hát csak anyám elbeszéléseiből ismertem azt a nagyszerű mérnököt, akivel apám még legénykorában, a húszas években járta az Altaj hegységet, és a mongóliai Ektag-Altajt. Anyám azt mondta, hogy apám sűrűn emlegette Makszimilian Fjodorovicsot és kijelentette, hogy nála jobb emberrel sohasem találkozott, és minden vágya az volt, hogy újból együtt járja vele a tajgát meg a sztyeppékét.

— Az utolsó éveiben férjem már nem utazgatott, csak tanácsadó volt. A blokád idején, negyvenkettőben halt meg, amikor Msztyiszlav tizenkét éves volt. Amikor elvittek bennünket az Uraiba, már alig éltünk.

— Anyám elbeszélései gyerekkoromban annyira magukkal ragadtak, hogy Ivernyov mérnök szinte már mesehőssé vált számomra. Mindaz, ami jót tapasztaltam az emberekben, neki tulajdonítottam. Darabot szerettem volna írni Makszimilian Ivernyovról, később pedig eljátszani, megszemélyesíteni a feleségét.

A meghatódott anya és fia egymásra pillantott. Jevgenyija Szergejevna megkérdezte:

— De miért titkolta ezt el?

— Képzelje el, mit éreztem, amikor Msztyiszlav bemutatkozott. Majdhogynem felkiáltottam: lehetetlen! Ilyen találkozás csak könyvben fordul elő!

— Merem állítani, hogy az életben sokkal gyakrabban fordulnak elő lehetetlen dolgok, mint a könyvekben. Az írók attól félnek, hogy szemükre vetik: csak kitalálták az egészet! Divatjamúlt lett a nagyotmondás. Az igaz életet igénylik, de hamisra sikerül, mert az élet nem ismeri az óvatosságot!

– És felhagyott a darabírás gondolatával? — kérdezte Msztyiszlav.

— Először is, még nem tudok darabot írni, másodszor pedig nagyon keveset tudok az apjáról. Hátha maga, Jevgenyija Szergejevna, őriz néhány fényképet, feljegyzést?

— Persze, hogy vannak olyanok. Mind a Msztyiszlavé, ő őrzi őket. Szégyenkezem a fiam miatt, mert szerintem csak egyszer nézett bele az apja archívumába!

— Tévedsz, anya! Végigolvastam a legutolsó útinaplóját, de a fiatalkori, forradalom előtti feljegyzéseit és írásait tiltott területnek tartottam. Nem mertem behatolni oda, amit gyerekkorom óta szentnek tekintettem: túl fiatalnak tartottam magam ahhoz!

— Kár. 1916-ban, amikor apád megnősült, harminckét éves volt, mint te most.

– Útinaplókat említett? — kérdezte Tata. — Hát ezek a naplók személyi tulajdonban vannak? Azt hittem… úgy hallottam, hogy valamelyik levéltárban őrzik őket.

— Pontosan így van! Apám összes tudományos naplóját, kutatásainak teljes dokumentációját a Geológiai Alapnál őrzik. Nálunk a családban csak az maradt, ami személyes naplónak vagy feljegyzésnek tekinthető: találkozások, lírai hangú benyomások, barátokkal folytatott levelezés.

— Most már értem. Pontosan az, ami a legfontosabb a kutató személyiségének a megértéséhez. Egyszer majd megmutatja nekem, Msztyiszlav, azt, amit lehetőnek tart?

— Szíves örömest! De előbb még meg kell ünnepelnünk ezt a nem mindennapi találkozást! Méghozzá kétszeresen! Először, húsos derelyével, amelyet anyámnál jobban senki nem tud készíteni! Aztán elmegyünk táncolni egyet valahová és bort iszunk. Például az Asztoriába vagy a Jevropejszkajába. Anyám nagyon maradi: idehaza nem engedélyez semmiféle ivászatot.

– Én sem szeretem — szólalt meg Tata. — Legfeljebb egy keveset iszom, ha társaságban vagyok. De bevallom, ha izgatott vagyok, rágyújtok egy cigarettára… Esetleg kaphatnék most egy cigarettát, és kimennénk a konyhába?

— Nem válaszolt az ünnepléssel kapcsolatos javaslatomra?

— Helyeslem, csak ne a következő két napon. Meg kell kapnom az ösztöndíjamat és a lapokban megjelent fotókért járó honoráriumokat. Akkor majd felvehetek valami rendesebb ruhát, amelyben megjelenhetek azokon a fényűző helyeken, ahová el akar vinni.

Mivel a vendég nem volt otthon, anya és fia azzal az őszinteséggel beszélt egymással, amely. Msztyiszlav gyermekkora óta meghonosodott közöttük.

— Nos, mama, mit szólsz hozzá? — kérdezte Msztyiszlav, aki kedvenc pózában ült-a szőnyegen.

— Csak annyit, hogy örülök! Nagyon örülök, Msztyiszlav!

— Mit jelent a csak annyit, anya?

— Nézd… Én még nem találkoztam olyan lánnyal, akinek úgy égett volna a keze alatt a házi munka, aki ilyen jóízűen főzne, okosan vásárolna, nagyszerűen varrna, aki ennyi sok mindenhez értene. Te mesélted, hogy amikor az uszodában voltatok, remekül úszott, azonkívül fut és autót vezet. Tata minden értéke, átlagon felüli külseje mellett olyan szerény és tartózkodó, hogy én, bevallom, arra gondoltam, nem nyomasztja-e titkos bánat, csalódott szerelem. Az ilyen lány nem kerülhette el a vállalkozó szellemű férfiak tekintetét. Ha igazam volna, te hogyan fogadnád a dolgot: ezt már most el kell döntened, mielőtt még vele tisztáznád a dolgot!

— Már gondolkoztam rajta, te bölcs anyám! Egyébként ma akarok beszélni vele, először megyünk mulatni. Most elment az estélyi ruhájáért, egyet-mást vett és itt-ott átalakított. Meglátjuk, hogy fest kiöltözve.

— Már rég szerettem volna látni. Szegénykének csak egy szoknyája, egy blúza és egy ruhácskája van, látszik, hogy nem könnyű az élete. Hányszor gondoltam arra, hogy megajándékozom, de féltem, hogy megsértődik. Annyira igyekszik meghálálni, hogy befogadtuk…

Kattant az ajtózár, anya és fia kimentek az előszobába.

Tata nagy csomaggal, elmaradhatatlan olasz köpenyében lépett be, amelyet egy kissé megpermetezett az eső, és halkan felnevetett:

— Minden kész!

Sokáig volt benn a szobájában és amikor kilépett, lesütötte a szemét. Msztyiszlav és Jevgenyija Szergejevna egyszerre kiáltott fel. A szép Tata gyönyörű nővé változott, akin most ki volt emelve minden, ami vonzó rajta.

Tata ugyanazt a frizurát viselte, mint mindig, de most a haja szépen be volt rakva és dúsnak látszott. A rózsaszín árnyalatú, nagyon finom lila színű, csillogó taftruha szorosan tapadt karcsú alakjára. Szabadon hagyott válla miatt megváltozott megszokott külseje, arca ihletetten komollyá, majdnem szigorúvá vált. Az aszimmetrikus kivágás lehúzódott egészen a bal melléig s megkerülte meztelen karját. A melle fölött egyetlen dísz hangsúlyozta a finom szín egyszerűségét és a ruha sima vonalait. Semmi más ékszert nem viselt, csak azt a jelentéktelen kővel díszített gyűrűt, amelytől sohasem vált meg.

— Halljuk az ítéletet, mélyen tisztelt bírák!

— Káprázatos! Nem találok szavakat. Eltávozott a kedves diáklány, és megjelent a büszke, sőt egy kissé gonoszkodó királynő. Felkészületlenül ért, ezért úgy érzem magam, mint akit letaglóztak. Kegyelemért esedezem a gyönyörű hölgy lábai előtt, én rögtön Blok-verseket fogok szavalni.

Tata egy kissé elpirult, majd Jevgenyija Szergejevnára emelte tekintetét.

— Szóljon rá. Jevgenyija Szergejevna! Tudni akarom az igazságot! Komolyan!

— Komolyan mondom: Msztyiszlav nem tud magához térni. És bevallom, én sem. Maga gyönyörű. Tata, olyannyira, hogy kezdem azt hinni, ez az ügyetlen geológus nem illik egy ilyen szép hölgy kísérőjéül.

— Ugyan már, Jevgenyija Szergejevna! — kacagott fel Tata.

— Nézd, most már tudod, mit akarsz! — mondta tréfásan a mama, és Msztyiszlav úgy fogta fel szavainak értelmét, mint beszélgetésük folytatását.

A zenekartól távol, egy kis asztal mellett ültek. A bortól és a tánctól kipirult Tata rátette kezét Msztyiszlav ujjaira, amelyek halkan dobolták a zene ritmusát.

— Jól érzi magát, Msztyiszlav?

— Nagyon! Magával! Jó táncosnak tartottam magam, de maga… Mondja, van olyasmi, amit maga rosszul csinál?

— Miért eszményít engem ennyire, Msztyiszlav, meg az édesanyja is? Ez olyan kötelezettségeket ró rám, amelyeket képtelen vagyok teljesíteni.

— Ki beszél itt kötelezettségekről? Ne legyen már ilyen komoly. Kedvesem — Ivernyov az utolsó szónál majdnem megakadt, zavarba jött és azt kérdezte: — Már rég meg akartam kérdezni, miért viseli ezt a gyűrűt? — Felemelte a lány kezét és egy kissé a fény felé fordította. A négyszögletesre és laposra csiszolt, lekerekített sarkú kis kő megcsillant, és a mélyén halványan feltűnt egy ferde kereszt. Tata összerezzent és elhúzta a kezét.

— Sohasem láttam még gyűrűbe ágyazva ezeket a köveket folytatta a geológus és vállat vont.

— Maga tudja, milyen kő ez?

— Persze. Bármelyik ásványkutató megmondja, hogy ez chiastolit, amely a fő optikai tengelyén keresztben van elvágva. Csak ez a kő játszik ilyen érdekesen a fényben — koncentrikus gyűrűk és kereszt. Nem illik magához, egész külsejéhez, ezért is keltette fel a kíváncsiságomat ez a gyűrű.

— Ajándék, és megígértem, hogy viselni fogom — mondta tompán Tata.

Szavai mellbe vágták a geológust.

– Én nem kérdezősködök, ha valamit el akar hallgatni.

– Ó, én nem akarom elhallgatni! Lehet, hogy nevetséges, de egy nagyszerű iskolai barátságról van szó. Ha akarja, nevezhetjük gyerekszerelemnek. A fiú szülei Szverdlovszkból származtak, és ez a gyűrű a család történetével van összefüggésben, mindig viselni kellett. Mi pedig megesküdtünk, hogy később, az iskola után egybekelünk, de a fiú, alighogy megkapta az érettségi bizonyítványt, motorkerékpárral karambolozott és meghalt. De az eskü kötelezett, ezért viselem ezt a komor gyűrűt. De ha magának nem tetszik… — Erőlködve lerángatta a gyűrűt, belecsúsztatta a táskájába, aztán engedelmesen és kedvesen nézett a férfira.

— Azt hiszem, elég volt ebből. Tata. Igaz? — Ivernyov a zajongó terem felé intett.

– Éppen kérni akartam rá, hogy menjünk. Sétáljunk egyet.

A fényes acélként csillogó Névánál a szerelmespárok egész hada közé csöppentek. Ivernyov felment Tatával a Smidt-hídra, elhaladtak az egyiptomi szfinxek mellett és leértek az Unyiverszityetszkaja rakpartra. Odalent halkan csobogott a víz a kő lépcsőfokon. Tata leült a gránitkorlátra. A fehér éjszaka furcsa világánál megsötétedett lila ruhája, akárcsak a szeme, amely most kifürkészhetetlenné vált. Újfent megismétlődött a mese, amely már sok millió szerelmes párral megesett a Néva rakpartján a leningrádi fehér éjszakákon. A lányok és asszonyok királykisasszonyokká és tündérekké változtak, akik a férfiakat behódolásra kényszerítik.

Ivernyovnak teljesen mindegy volt: az első volt-e vagy a százmillió-százezeregyedik azok közt, akiket megigézett a fehér éjszaka. A lány, akibe beleszeretett, ezen a napon kétszer változott meg elbűvölő módon.

— Tata…

A lány hirtelen feléje fordult…

…Néhány jóbarát gyűlt össze, hogy megünnepelje Ivernyov és Tata Csernih eljegyzését.

Tata, bármennyire szerette volna is Ivernyov, nem volt hajlandó felvenni “királynői” ruháját, mondván, hogy a háziasszony nem fogadhatja a vendégeket túl felcicomázva: hátha a vendégek utcai ruhában toppannak be. Igaza lett: Ivernyov testi-lelki jóbarátainak, Szugorinnak és Szoltamurad Behojevnek a felesége könnyű tarka ruhában érkezett.

— Csodálatos, csodálatos! — kiáltott fel Szoltamurad felhúzva szénfekete szemöldökét. — Nézd csak a kis mulya agglegényünket. Micsoda ragyogó lány! Csak helyeselni tudjuk, igaz, Gleb?

— Gleb persze helyesli, de jobb, ha bennünket kérdeznek meg — szólt közbe Szugorin felesége, a mongolos arcú vidám fiatalasszony.

— Hát akkor megkérdem! — kiáltott fel Behojev.

— Majd megsúgjuk Tatának, nehogy vérszemet kapjanak! Hát te miért hallgatsz, Gleb? Beleszerettél? Megtiltom! Minél előbb menj ki a terepre, ott majd szemmel tartalak.

— Hogyisne! — nevetett Gleb, aztán felemelte a poharát. — Az Altaj ajándékának egészségére!

— Ki árulta el magának a titkot? — kérdezte Tata.

— Ez aztán a titok! — szólalt meg az ásványkutató.

Vacsora után a háziak és a vendégek pillanatok alatt leszedték a terítéket, aztán beültek cigarettázni a nyitott ablakú konyhába. Jevgenyija Szergejevnát egy kissé távolabb ültették, jóllehet az asszony erősködött, hogy néha szeret a telefüstölt levegőben tartózkodni.

— Az ifjúságomra emlékeztet — mondta —, de én most várok! Vagy ezen a mai ünnepnapon szakítunk a régi szokással? Nálunk az a szokás, hogy ha összejövünk, a tudomány újdonságairól beszélgetünk — magyarázta a mellette ülő Tatának. — Hiszen itt jóformán mindenki tudós, noha különböző tudományok képviselői — tette hozzá egy kissé mentegetőzve.

— Nekem sem árt, Jevgenyija Szergejevna, ha egy kicsit művelődök. Jó volna, ha népszerű nyelven folytatnánk a beszélgetést.

— Emiatt ne nyugtalankodjék. Én vagyok itt a legműveletlenebb, de még én is megértek jóformán mindent — hangoztatta Szoltamurad felesége, aki ugyanolyan keskeny, barna arcú volt, mint a férje.

— Mindenesetre jó szokás — jelentette ki határozottan Ivernyova. — Sokkal jobb, mint az a primitív hagyomány, amely az utóbbi időben terjedt el a leningrádi fiatalok körében: mászkálnak egymáshoz, ajándékokkal, mindenféle semmitmondó ürüggyel. Az embernek hozzák a haszontalan holmikat, aztán csak járhatja az üzleteket, mint egy őrült, hogy valami eredeti ajándékot hajtson fel. Perzsa szokás, amelyet valaki megpróbál nálunk meghonosítani. Hülyeség! De az én fiam barátai nem követik a divatot. Lám, te is. Tata ajándék nélkül maradtál, csak virágot és bort kaptál…

– Én sajnos egy ilyen történelmi nevezetességű estén semmi újjal sem tudok kirukkolni — kezdte Szugorin. — Igaz, két-három érdekes ásványt kapott a múzeum, de aztán megérkezett a Bajkál-tavon túli vidékről egy pompás opál. Felveszi a versenyt a legszebb indiai és dél-amerikai testvéreivel is. Ekkora — és ujjaival egy galambtojásnyi kört írt le.

— Várj csak, Gleb! — mondta Ivernyov. — Emlékszel, két hónappal ezelőtt beszéltél nekem a hercegi széfből előkerült szürke kövekről?

– Ó, igen! Valóban! De nem mentünk velük semmire! A köveket ellopták!

— Mi, hogyan, hol?! — kiáltottak fel egymás után a jelenlévők.

— A múzeumunkból. A laboratóriumból. Óriási botrány volt. Vajon kinek és mi a fenének, kellettek, elnézést. Jevgenyija Szergejevna, ezek a kövek? A gazember bizonyára végigsorjázta az orgazdákat és elkótyavetyélte. Semmivé váltak a tudomány számára. Az első eset az Ásványtani Intézet fennállásának kétszázötven esztendeje alatt. A tolvaj azonban teljesen laikus, mert a kövek mellett sokkalta értékesebb holmik hevertek.

— Lehet, hogy csak azért emelték el őket, mert a laboratóriumban voltak, nem pedig a múzeumban, tehát könnyebb volt ellopni? — kérdezte Ivernyov.

— Semmit sem ér a mi ásványkutatónk — kezdte Behojev —, érdekeset nem tud mondani, ami meg volt, azt ellopták. A geológusok nemigen viszik előre a tudományt. Egészen mások vagyunk mi, humán tudósok!

Tata merőn nézett Szugorinra. Annyira elgondolkozott, hogy összerezzent, amikor Jevgenyija Szergejevna megérintette a vállát és így szólt:

— Kíváncsi vagyok, mivel tudnak hencegni a humán tudósok.

— Tanítómesterem, Pavel Arhiljevics — a csecsen férfi Muravjov professzorról, a neves indológusról beszélt — megbízott azzal, hogy rendezzem a személyes levéltárát. Hatalmas archívum! Lakásán két szoba tele van zsúfolva szekrényekkel, a padlótól a mennyezetig. A szobák pedig öt méter magasak…

— Ne foglalkozz annyit a plafonokkal — szólt rá Szugorin. — Beszélj inkább a szekrényekről, Szoltamurad. Halljuk a lényeget!

— Hallgass már, kérlek! Vajon miért bízta rám Muravjov professzor az archívum rendezését? Hát csak azért, mert olvasott valamit a lapokban, előbb az európai újságokban rövid beszámolókat, aztán a Dél-Afrikából érkezett lapokban már a részleteket is. Valamiféle olasz filmszínészek, akik Aquila nevű jachtjukon kóboroltak Dél-Afrika partjainál, ősrégen elsüllyedt ókori hajók egész flottájára bukkantak a víz alatt. A tudósok különbözőképpen nyilatkoztak a lapokban, de amikor az öreg professzor egy johannesburgi történész ama kijelentését olvasta, hogy a megtalált flottamaradvány nem más, mint Nagy Sándor nyomtalanul eltűnt hajóhada, dühbe gurult.

— Ohó! Ez már érdekes! — kiáltott fel Ivernyov.

— De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy az olaszok a legnagyobb hajón találtak egy fekete koronát, amelyet drágakövek díszítettek. Véletlen-e vagy sem, de a korona újból a vízbe esett és nyomtalanul eltűnt. Az olaszokat még meg is vádolták, hogy szándékosan dobták a tengerbe a leletet, mert a rendőrség el akarta kobozni.

— Hihetetlen! Biztosan hírlapi kacsa! — kiáltott fel idegesen Tata.

— Lehet, hogy kacsa! — bólintott Behojev. — De a dolog lényege, ahogy a mi precíz Glebünk szokta mondogatni, nem ez, Muravjov professzornak eszébe jutott, hogy nagyon régen, még a forradalom előtt egy német kutató, azt hiszem, Keiserlingnek hívták, indiai kéziratokból álló magángyűjteményét rendezgette. A névre nem emlékszem pontosan és a helyességét nem garantálom.

— Hát nem mindegy, hogy hívták az illetőt?! Halljuk, tovább! — siettette barátját Szugorin.

— Aha, felcsigázta a kíváncsiságodat! Várj, még csak most jön a java. Volt abban a gyűjteményben egy szanszkrit kézirat, amely körülbelül időszámításunk elejéről származott és a Nagy Sándorról szóló legendát tartalmazta. Mint ismeretes. Nagy Sándorról rengeteg legenda szól, sőt volt egy legendagyűjtemény is, amolyan hellén regényféle. A történelem első kalandregénye, amely nem jutott el épen a mi korunkig. Az indiai legenda nem az ismert történetek elismétlése vagy variációja volt, hanem Nagy Sándor életének egy olyan mozzanatáról szólt, amely nem szerepelt az ókori mondákban. Pavel Arhiljevics figyelmét felkeltette a kézirat, lemásolta és magával hozta Oroszországba, hogy aztán szabad idejében lefordítsa és közzétegye. Kitört az első világháború, amelyben önkéntesként harcolt, aztán jött a forradalom, majd a polgárháború. Megindult a tudomány helyreállításával kapcsolatos nagyszabású munka. Egyszóval a professzor megfeledkezett szándékáról, a kézirat másolata pedig hatalmas levéltárának valamelyik asztalfiókjában hevert. Valóban, már négy szekrényt forgattam fel és csak tegnap bukkantam rá. Az öreg most akarja megvalósítani réges-régi álmát: lefordítani és közzétenni, a fokvárosi lapnak pedig cikket ír. Mert a kéziratban is szerepel egy fekete korona! — kiáltott fel diadalittasan Szoltamurad, aztán szünetet tartott és végighordozta tekintetét a jelenlevőkön.

— No de miért kínoz bennünket? — mondta szemrehányóan Behojevnek Jevgenyija Szergejevna.

– Én csak azt tudom, amit a professzortól hallottam. A kézirat még nincs lefordítva. Tehát, mint ismeretes. Nagy Sándor benyomult Indiába, két nagy csatát vívott, az egyiket elvesztette, de amúgy egész India nyitva állt előtte. Ennek ellenére visszafordult, hazament új fővárosába, Babilonba, és ott hamarosan meghalt. A történészek ezt a többi között azzal magyarázzák, hogy seregei kimerültek, kis híján fellázadtak, maga Nagy Sándor megsebesült a fején, amikor egy várat ostromolt a közép-ázsiai hadjárat során. A költői ihletésű legendák szerint Nagy Sándor vágyott a tenger után. A hódító állítólag mindig egy szigetre vágyott, amely “a morajló széles tengeren, dübörgő hullámverés közepette fekszik”, ezt írja Homérosz Pharosz-szigetről. Egy ilyen helyen szerette volna Nagy Sándor befejezni életét, nem pedig Mezopotámia forró síkságain vagy az Indus folyó még ennél is forróbb völgyében… De az indiai legenda szerint Nagy Sándor az Induson átkelve behatolt India szívébe. Dékánba, s ekkor egy ősrégi város romjaira bukkant. Érdekes, hogy a legendának ez a része megegyezik azzal, hogy az Indus völgyében fellelhetők az ősindiai civilizáció maradványai. Ez a civilizáció rokonságban van a krétaival és időszámításunk előtti második-harmadik évezredből származik.

— Istenem, milyen hihetetlenül régi! — szaladt ki Jevgenyija Szergejevna száján.

Behojev elégedetten elmosolyodott, élvezte hallgatóinak érdeklődését.

— A romok között épségben maradt egy igen ősrégi templom. Néhány pap lakott benne egy oroszlánok lakta sivatag közepén. Ezek őrizték a múlt szent ereklyéjét: egy letűnt nép királyainak fekete koronáját, amely abból az időből származik, amikor az emberek fölött istenek, vagy a halandó asszonyok és az égi lakók szövetségéből született hősök uralkodtak. Egy monda szerint ha egy isteni származású ember teszi fejére a koronát és kimegy vele délben a napra, esze varázsütésszerűén megélesedik, és megismerve a jelent és felidézve a múltat, olyan erős lesz, mint az istenek. De ha a koronát közönséges halandó teszi a fejére — jaj neki! — elveszti emlékezőtehetségét és olyan lesz, mint egy csecsemő: játékszer a sors és az emberek kezében. Nagy Sándor hallott erről a mondáról és követelte a papoktól a koronát. A papok először megtagadták kérését, a hódító ekkor megfenyegette őket, hogy kövenként lebontatja a templomot és akkor is megtalálja az elrejtett kincset. A papok figyelmeztették a királyt, hogy csak az istenek gyermeke teheti fel büntetlenül a fekete koronát, de Nagy Sándor felkacagott. Az a verzió, hogy isteni származású — mert anyja Olümpiasz és Dionüszosz szövetségéből született, s ezt először anyja kezdte terjeszteni, aki gyűlölte Sándor apját, a sánta Fülöpöt — az évek során ténnyé szilárdult. És Nagy Sándor kétségkívül elhitte. Tétovázás nélkül lépett be a templom szentélyébe, ahol a papok körülfüstölték megszentelt fa füstjével és megkoronázták a fekete koronával. Nagy Sándor kilépett a napfényben fürdő lépcsőre, büszkén körülnézett és várta, hogy megszállja az isteni erő. Egyszer csak megtántorodott a nagy hódító, napbarnított arca elfehéredett, aztán végigvágódott a lépcsőn és legurult a homokra. Mihelyt fegyvertársai felemelték hadvezérüket, az magához tért, de ekkor kiderült, hogy elfelejtett mindent, amire gondolt és ami az utóbbi időben foglalkoztatta. Nagy Sándor emlékezete csak a múltat őrizte. A legenda szerint a király többé nem vágyott Hellaszba és kigyógyult Thaisz, a királyt minden hadjáratába elkísérő híres görög hetéra iránt táplált szerelméből. A feldühödött katonák azzal vádolták a papokat, hogy szándékosan megrontották hadvezérüket, ezért lemészárolták őket, a korona pedig Nagy Sándor személyi kincstárába került. A lényeg viszont az, hogy Nagy Sándor elfelejtette, miért is jött tulajdonképpen Indiába, elfelejtette, mik voltak a tervei, és visszafordította seregeit. A király Babilonba visszatérve lázas beteg lett és hamarosan meg is halt. Ez az egész legenda.

— Nagyon érdekes — szólalt meg elsőként Szugorin. — De vajon mi az összefüggése az olaszok dél-afrikai leletévei? Valamit nem értek.

— Persze, öregem. Ez természetes is, mert ismerni kellene a történelmet, amely szerint Nagy Sándor halálos ágyánál Babilonban ott voltak mellette a bizalmasai, más szóval a diadokhoszok: Ptolomaiosz, Szeleukosz, Nearkhosz és a többiek. Felhívom a figyelmet Nearkhoszra. A birodalom felosztásakor a Nagy Sándorral egykorú és Kréta hegyeiben született Nearkhosz, a hallgatag katona és legyőzhetetlen úszó örökölte a flottát, azt a hatalmas, több ezer embert számláló hajóhadat, amelyet Nagy Sándor tervei alapján az indiai földek gyarmatosításához készítettek elő. A flotta, amely nem tudni, hová indult, eltűnt, és eltűnt Nearkhosz is. Most már csak egy feltevés marad, az, hogy Nearkhosz vitte el a fekete koronát Nagy Sándor kincstárából, de mi történt azután?

— Ohó! — kiáltott fel Ivernyov.

— Persze itt már nem egy, hanem két feltevés van, ami még rosszabb — szívóskodott tovább Szugorin. — Hogy a Dél-Afrika partjainál megtalált flotta Nearkhosz hajóhada, és hogy csakis Nearkhosz vitte el a koronát.

— Helyes! De hát az az egybeesés, hogy a koronát a vezérhajón találták meg — nem mond semmit? Mi több, a legendát jóformán senki nem ismeri, de kiderült, hogy a fekete korona létezik, következésképpen újabb legenda válik valósággá. Egyébként mi már megszoktuk, hogy azt, amit az elmúlt századokban mesének tartottak, korunk pontos kutatásai igazolják. De ez még nem minden. A fokvárosi lapok, főképpen az Árgus, közölték, hogy az a jachton utazó olasz nő, aki megtalálta a koronát és a fejére illesztette, titokzatos pszichikai betegségbe esett, amelyet az orvosok annak tulajdonítottak, hogy a lány a könnyűbúvár felszerelésben túlságosan mélyre merült le!

A hallgatók, köztük Szugorin is, tapsba törtek ki.

— Na, Szoltamurad, maga aztán teljesítette a feladatát! — Jevgenyija Szergejevna legyezgetni kezdte magát. — Egészen melegem lett. Ez a legjobb történet, amit magától hallottam.

— Ha legalább a fele igaz lenne! — sziszegte Szugorin.

— Mindegy, öregem, mondd meg őszintén, érdemes volt vájkálni az archívumban?

— Okvetlenül! — ismerte el az ásványkutató.

— Nos, ha így elismerted, büntetésből lemégy és hozol valami innivalót.

Gleb kért egy táskát és engedelmesen elment. A többiek meg csak ültek és az indológus elbeszélésén meditáltak. Töprengésüket a telefon csengése szakította félbe.

— Interurbán — mondta Jevgenyija Szergejevna. — Vedd át a kagylót, Msztyiszlav, téged keresnek Moszkvából.

Msztyiszlav megismerte Andrejev professzor erőteljes hangját. Gratulációját valamennyien hallották.

— Ehhez nászajándék dukál — szakította félbe harsogó hangján a professzor Ivernyov köszönő szavait —, máris átadom! Tegnap tárgyalták az indiai kiküldetés kérdését. Az ősi kristálykőzetlemezek kutatásával kapcsolatos konzultáció…

— Leonyid Kirillovics szünetet tartott. — A maga kiküldetését egyöntetűen megszavazták. Rövidesen behívják az úti okmányok elintézése céljából. Menyasszonya pedig ne keseredjen el, ő majd később utazik maga után, mihelyt maga kieszközli neki az útlevelet. Mi egyelőre legényemberként kezeljük magát! Hát nagyon örültem! Adja csak át a kagylót a nagyra becsült Jevgenyija Szergejevnának, kissé kifaggatom a jövendőbelije felől. Minden jót, Msztyiszlav!

— Egy pillanat, Leonyid Kirillovics! — hadarta Ivernyov.

— Tudja, hogy magának köszönhetem, hogy találkoztam az én Tatámmal, a legcsodálatosabb lánnyal a világon?… Nagyon egyszerűen. Emlékszik, két hónappal ezelőtt Leningrádba készült jönni, sőt táviratozott is nekem, de aztán alighanem meggondolta magát? Kimentem ön elé a pályaudvarra, és ott véletlenül megismerkedtem Tatával. Ezért most a fogadott örömapa és jó szellem, az ön egészségére ürítjük poharunkat!

— Várjunk csak, fiatalember, itt valami nem stimmel! Szerelmes és a szerelem elkábította! Én semmiféle táviratot nem küldtem, nem volt szándékomban oda utazni!

— Semmit sem értek. Leonyid Kirillovics! A távirat nekem szólt és az ön neve szerepelt feladóként, csak a professzori címét is hozzátette, máskor mindig egyszerűen, rangja nélkül írja alá a táviratot.

— Megvan a távirat?

— Attól tartok, hogy nincs!

— Kár. Valamelyik itteni fiatal tréfája lehetett. Buta tréfa, természetesen! Megpróbálom kideríteni a dolgot és megmosom az illető fejét… Nos, adja az édesanyját!

Az izgatott Ivernyov átadta a kagylót anyjának és sietett közölni az újságot a többiekkel. Csak ekkor vette észre, hogy mennyire sápadt Tata. Azt hitte, hogy a közeli elválás gondolata keserítette el. Sietett megvigasztalni, mondván, hogy nem válnak el egymástól hosszabb időre, mint amennyire Ivernyov expedíciós úton szokott lenni. Viszont aztán együtt utazzák be Indiát! Lehet ennél szebb ajándék házasságuk első évében?

Tata úgy hallgatta, hogy belekapaszkodott a karjába és homályos tekintetét, amelyben tragikusság csillogott, Ivernyovra függesztette.

Ivernyov a Turiszt Szálló szobájának közepén állt nedves esőköpenyében, és szeme a semmibe meredt. A távirat, amelyet úgy összepréselt, hogy belefájdultak az ujjai, az anyjától érkezett. “Msztyiszlav baj van Tata elment semmit sem értek gyere haza”. Ivernyov megrázta fejét, aztán végigsimította homlokát. Vizet ivott. “Szombatra van kitűzve az esküvőnk… Nem, ez nem lehet! Tatával történt valami… De hiszen anya ezt írja: elment! Bár csak eltűnt volna! Ez az ördög műve!”

Ivernyov nyugalmat erőltetett magára és felhívta Andrejevet. Elnézést kért tőle, és közölte, hogy odahaza történt valami. Azonnal Leningrádra repül; megkérte a professzort, hogy holnap hívja fel a minisztériumot és tétesse át másnapra az ő látogatását.

Néhány perc múlva pedig már taxiban robogott a seremetyevói repülőtérre.

Jevgenyija Szergejevna kiszaladt eléje; Ivernyov hirtelen töpörödöttnek, tehetetlennek és öregnek látta. Bölcs és nyugodt édesanyját először találta ilyen nyomott hangulatban. Annyira megesett rajta a szíve, hogy a torka is elszorult. Egyetlen szót sem tudott kinyögni, csak némán állt és kérdőn nézett anyjára.

— Tata… elment még kedden, én rögtön megtáviratoztam neked, mihelyt megtaláltam a levelet — és Jevgenyija Szergejevna átnyújtotta fiának a nagy noteszból kitépett papírlapot, amely tele volt írva Tata egyenletes nagy betűivel.

“Bocsásson meg nekem! Kedves, végtelenül drága és jóságos Jevgenyija Szergejevna, magyarázza meg Msztyiszlavnak, hogy én rossz nő vagyok, hogy méltatlanul viselkedek, de nem tehetek másként. Ne keressenek. Néhány óra múlva már messze leszek és soha nem térek vissza ide, ahol két csodálatos embert ismertem meg: magát és Msztyiszlavot. Mind a ketten nyomban szeretettel befogadtak, én pedig… megbántom magukat, fájdalmat okozok maguknak. Ez a gondolat szörnyen kínoz, nem hagy békén. Ha tudja, bocsássa meg nekem és engedje meg, hogy búcsúzóul megcsókoljam gyengéd kezét és… — Itt valami gondosan ki volt húzva, majd sokkal egyenetlenebb betűkkel hozzátoldva: — és ha tudja, csókolja meg helyettem Msztyiszlavot. Ég önnel. Tata.”

Ivernyov többször végigolvasta a levelet, amely egy csapásra szétzúzta boldogságát, életének összes tervét.

— Itt valami nincs rendjén — préselte ki magából rekedten a szavakat.

— Vajon mi késztethette a szökésre, mint egy tolvajt, aki nem meri egyenesen és őszintén bevallani bűnét?…

— Nem szabad, mama! Nem ítélhetjük el! Ismernünk kellene minden körülményt!

— Nincs olyan körülmény, amely megengedné, hogy eltitkoljuk az igazságot azok elől, akiket szeretünk!

— Hát a szent anyai hazugság? A fehér lepelről szóló legenda? Hogy lehet ítélkezni egyoldalúan, csak a magunk szemszögéből, amikor a világon mindennek két oldala van?

— Mennyire szereted őt, Msztyiszlav!

— Szeretem, de ne hidd, hogy csak azért mentegetem. Hibáztatom Tatát, de nem ítélem el végérvényesen, mert az vagy megbocsátást von maga után, vagy megmérgezi az emlékét mindannak, ami történt.

— Te sohasem fogod elítélni! Többé sohasem látod, és semmit nem tudsz meg róla.

— Ritkán fordul elő, hogy egy cselekedetre ne derüljön fény. Előbb vagy utóbb tisztázódik… No de erről elég ennyi. Édesanyám, te nagyon szenvedsz? Holnap Moszkvába utazunk. Nem bírod itt ki egyedül.

A telefoncsengésre mind a ketten összerezzentek. A remény, amely megcsillant Jevgenyija Szergejevna és Msztyiszlav szemében, kihunyt.

Szoltamurad telefonált.

— Rossz híreim vannak. Jevgenyija Szergejevna, rosszul áll a dolog!

— Mi történt, kedvesem? Nálunk is baj van!

— Msztyiszlavnak esett baja?!

— Nem, Msztyiszlav hazajött, itthon van. Máris hívom.

— Várjon, miféle baj történt?

— Szoltamurad, Tata itthagyott bennünket!

— Nem létezik! Hogyhogy?… Jaj, jaj!… Majd később telefonálok. Majd csak jóra fordul minden!

Msztyiszlav kivette anyja kezéből a kagylót.

— Beszélj csak, Szoltamurad!

– Á, te vagy az, öregem? Hogyhogy?… Tudod, mi történt? Tűz ütött ki Muravjov lakásában! Azt mondják, hogy a dolgozószobában lévő régi vezetékek okozták a tüzet.

— Nagy a kár?

— Nagyon nagy! Elégett a kéziratok egy része, a másik részét a víz eláztatta. Kigyulladt az íróasztal is, és a tűz martaléka lett a legendamásolat, amelynek lefordítását már elkezdtük, minden elpusztult, egy oldal sem maradt. Az öreg kórházban van: a nagy bánattól infarktust kapott. Mindennap meglátogatom. Moszkvába kell utaznom. Találkozunk Moszkvában.

— Mi holnap indulunk édesanyámmal, Andrejevéknál megtalálsz bennünket. Rendben van?

— Megbeszéltük, öregem. Ég veled! Addig is!

2. FEJEZET

A chiastolit-köves gyűrű

— Tehát, Msztyiszlav, ha leutazol India déli részébe, ne feledkezz meg a csarnokitokról. Ha szerencsénk van, tudományunk szép ajándékkal kedveskedhet indiai barátainknak. Bebizonyítjuk, hogy a satpurai tábla csarnokit vonulatai Dél-Afrikában és Indiában azonosak, tehát lehet, hogy ez gyémántövezetek felfedezéséhez vezet. Úgy vélem, hogy az igen régi indiai tömbök általános alámosása nem volt olyan mély, mint Afrikában. Ez egy. Továbbá: az indiai törés gyémánttermő mezőinek övezetei vagy a dús növényzetű területeken feküsznek, vagy széles bazalttakaró borítja őket a dekkáni fennsík sivár vidékein. Készíts prognózisokat, mérlegelj, azonkívül pedig segíts mindenben. Mint a leningrádi Ásványtani Főiskola növendéke kitűnő ásványtani szakképesítést szereztél, már pedig ez az egész gyakorlat alapja.

Ivernyov hallgatta, időnként feljegyzett valamit szürke, vászonkötésű terepfüzetébe. Andrejev professzor befejezte az utasítást, hátradőlt a karosszékében, és elgondolkozott. Ivernyov rágyújtott, az egész falat betöltő hatalmas, kínai szőnyeg mintáit nézegette, aztán megkérdezte:

— Min töpreng, Leonyid Kirillovics?

— Elszomorodtam. Valamikor, amikor még olyan fiatal voltam, mint te, az járt a fejemben, beköszönt-e egyszer az az idő, amikor majd nem utazhatok expedícióval?

— Csakugyan nem tud utazni?

— Tudnék, de sohasem megyek, hogy ne erőltessem meg magam. Segédeim, a főgeológustól a kalauzokig, mindig azt mondogatták: “Magával akár a világ végére, akár a pokolba is elmennénk.” Miért? Soha senkinek nem húztam el a mézes madzagot a szája előtt, nem vagyok mestere sem a rábeszélésnek, sem a hízelgésnek, szigorú követelményeket támasztottam. Azért, mert mindig azt tartottam, hogy a vezető ne csak a fejét használja, ez kevés. A vezető az, aki a nehéz percekben mindenben élen jár. Elsőnek a vezető dugja vállát a besüppedt gépkocsi alá, a vezető vág elsőnek át a jeges vízen, a vezető csónakja indul elsőnek le a zuhogón; azért vezető, mert az esze, bátorsága, ereje, egészsége révén az élen járhat. Ha pedig ezek nem teszik ezt lehetővé, nem szabad belevágni.

— Nem tudok egyetérteni önnel, Leonyid Kirillovics! Ha jó a kollektíva, ha a közös munka vágya fűti…

— Aztán meddig tarthat ez a buzgalom, ha nincs, aki vezessen? Nem ha egyszer a szív elromlott, nem tudok többé lovakat kötélen vonszolni a szakadékon át, tutajt hajtani, erdőt irtani Nem megy! Régebben úgy gondoltam, hogy egyszer csak összeesek és meghalok a jégáron, a tajgában vagy a sivatagban Nem tudom, miért, de legszívesebben a sivatagot választottam volna, hogy a társaim sírdombot emelhessenek fölém kőből, amely tájékozódási pontul szolgálna a hozzám hasonló földkutatók számára. Ismered Marina Cvetajevának az arabs lóról szóló versét? A legenda szerint ez a ló, ha már többé nem tud futni, menet közben átharapja erét és elpusztul, elvérzik…

— No de kedves Leonyid Kirillovics, mi van magával?

— Hát nem látod? Szörnyen szeretnék Indiába utazni, de tudom, hogy nem bírnám az ottani hőséget és hazaküldenének mint hasznavehetetlen bálát.

— Micsoda kifejezéseket használ! Bála… málha… bárka! — kacagott fel Ivernyov.

Leonyid Kirillovics rosszalló pillantást vetett a tanítványara, aztán meggondolta magát és elmosolyodott.

– Így van ez már évszázadok óta. Magam is ilyen voltam fiatal koromban, én sem hittem, hogy meghalhatok. Nem gondoltam volna, hogy sajnálni fogom az elszalasztott lehetőségeket, tudva azt, hogy többé nem térnek vissza. De ha mégis visszatérnek, már nem lesz hozzájuk erőm.

– Én még sohasem sajnáltam azt, amit elszalasztottam.

— Természetes. Mert előtted áll még a végtelen út! Ez a fiatalság. De majd ha eljön az idő, és rádöbbensz, hogy már sohasem lesz többé semmi más…

— Ezt én képtelen vagyok megérteni.

– És még hosszú ideig nem fogod megérteni. No jól van, üsse kő az elszalasztott lehetőségeket. Ha azok nincsenek, vannak halaszthatatlan tennivalóink! Mellesleg, nincs az édesapád személyi iratai között valamiféle útmutatás az ókon közép-ázsiai vagy központi-ázsiai ércbányákról?

— Hogyan, hát önt is érdekli?

— Mi van veled? Nincsenek rendben az idegeid? Átestél a vizsgálatokon? Vigyázz, nehogy megzavarja a fejedet ez a kiküldetés, elvégre felelősségteljes munkáról van szó. Emlékszem, összekevertél valamit az én érkezésemmel kapcsolatban, badarságokat motyogtál a telefonba.

— Ehhez semmi köze az idegeimnek! Arról van szó, hogy ön már a második ember, aki édesapám személyes archívuma iránt érdeklődik.

Most a professzor kapta fel a fejét.

— Tulajdonképpen nem engem érdekel, az ördögnek kellenek az ókori ércbányák, nem nekem, az ilyesmi az érckutatók meg a régészek dolga. De megjelent itt egy külföldi régész, félig német, félig török, az ankarai régészeti intézettől. Egyebek között nálam is járt, valahonnan megtudta, hogy én Makszimilian Fjodorovics tanítványa voltam. Úgy emlékszem, hogy édesapád ismertetett valahol Afganisztán és Irán határán fekvő háromezeréves ércbányákat. Egyszóval ez a Wilfried Deragazi professzor…

— Hogy mondta?

— Wilfried Deragazi. Jól hangzó név, nem egy könnyen felejti el az ember. A professzor mesélt nekem a dravida kultúráról, amely négyezer évvel ezelőtt Indiából átterjedt Nyugat-Kínába és szovjet Közép-Ázsiába. Létezik egy Anau kultúra, mely nevét egy Ashabad környéki faluról kapta, és amely valami oknál fogva rendkívül jelentős, de állítólag nálunk nincs kellőképpen feltárva, panaszolta a török vendég. Ez a kultúra a híd szerepét tölti be India és Kréta között. Krétát pedig Észak-Afrikával köti össze. Ismertetőjeleit felfedezték a Szaharában. Találtak csodálatos szépségű kis szobrocskákat, rajzokat, kerámiákat. Az intézet szeretne korszerű tudományos módszereket alkalmazni a széttelepülések hosszú kapcsolatainak és útjainak nyomon követésére: az ékszerekben és egyéb tárgyakban előforduló fémek és ásványok színképelemző izotópos elemzését. Minden egyes mintadarabból csupán egy gramm szükséges. A professzor tehát megpróbálja azokon a helyeken összegyűjteni őket, ahol feltehetőleg lezajlottak az ókori kapcsolatok. Érdekes és értelmes dolog!

– Érdekesnek érdekes — jegyezte meg Ivernyov, közben nagyokat szívott a cigarettájából — de Tata… a menyasszonyom, aki nemrég faképnél hagyott, valami oknál fogva nagyon érdeklődött apám személyes archívuma iránt.

— Micsoda?! Milyen célból? És tulajdonképpen ki ez a lány?

— Apám egyik tajgai kísérőjének, egy bizonyos Pavel Csernihnek a lánya.

— Biztos, hogy volt egy ilyen kísérője?

— Nem tudom. Eszembe se jutott, hogy utánanézzek. Meg aztán hová is fordultam volna?

— Megpróbáljuk. Bár… miért is ne lett volna?

— Azt akarja ezzel mondani, hogy Tata… esetleg egyáltalán nem Csernih?

— Hogy tételezhetnék én fel ilyesmit? Az már a te dolgod, hogy tisztázd a kérdést. Aztán mi érdekelte a te Tatádat?

— Egyszerűen apám személye, útvonalai, apró részletek, amelyekből összeállna az én apámnak és az ő apjának az arculata.

— Hm… És rég… hm… otthagyott?

— Néhány napja. Éppen Moszkvában voltam, úgyhogy édesanyám táviratozta meg.

— Ki tudja, lehet, hogy véletlen összeesés? Ez a legvalószínűbb. No, menjünk teázni, hallod: Jekatyerina Alekszejevna csörömpöl a csészékkel.

Ivernyov csak ült tovább és feszülten gondolkodott. Andrejev felállt és a vállára tette a kezét.

— Gyerünk!

Ivernyov felállt, aztán egy mozdulattal megállította a professzort.

— Kihez hasonlít az a külföldi régész?

— Jóvágású, eléggé fiatal. Van benne valami démonikus, olyan, mint egy filmhős. Egyszóval, érdekes ember. Nálunk vacsorázott és mindenkit levett a lábáról. Rita elvitte a Nagy Színházba egy balettelőadásra és nagyon büszke a lovagjára. Azt mondta, hogy a lányok majd felfalták a szemükkel ezt a Deragazit.

— Milyen nyelven beszél?

— Velünk mind a három nálunk elfogadott nyelven: angolul, franciául, németül. Egy kicsit oroszul is tud. Azt mondta, hogy még több más nyelven is beszél.

— Szerencsés ember!

— Te is kettőt tanultál meg, mégpedig sokkal jobban, mint én. Képtelen vagyok rá. — A professzor elgondolkodott, majd hozzátette: — És hogy öltözködik ez a török! Még nekem is feltűnt érdekes köves gyűrűje. Hát bizony csak egy geológus tudja értékelni a képzelőerőt. Képzeld el, chiastolit-kristály, amely keresztbe van vágva fő optikai tengelyén, úgyhogy a fényben…

— Szürke keresztet alkot!

— Hát persze. Úristen, olyan fehér vagy, mint a fal! Mi van veled? Ülj le!

Ivernyov türelmetlenül toppantott.

— Leonyid Kirillovics, hogy lehet az? Tata… állandóan ugyanilyen gyűrűt viselt az ujján!

— Hohó!… — Andrejev arca mindjárt megkeményedett, ráadásul kivett egy cigarettát Ivernyov tárcájából. Rágyújtott, elgondolkodott, aztán belelapozott a noteszába és felvette a kagylót. — Egybeesés vagy sem, tisztázzuk. Sok minden megeshet!… Andrejev geológus professzor vagyok, tanácsot szeretnék kérni fontos ügyben — folytatta most már a kagylóba. — Nem, inkább küldjenek ki valakit hozzám a lakásomra vagy az intézetbe. Én mondom, jobb így, helyén van még a fejem! Rendben van, kapcsoljon át egy nagyobb sarzsihoz. Vigyázzon, magát terheli majd a felelősség! Úgy bizony!

Ivernyov hallgatta a szaggatott, egyoldalú beszélgetést és fejében vészterhes gondolatok kavarogtak: “Tata, Tata! Csak nem?… Altaj ajándéka… Miért?”

— Ezredes elvtárs — folytatta Leonyid Kirillovics és röviden beszámolt az illetőnek Deragaziról és Tatáról. — Igen, még itt van, tudományos kiküldetésben érkezett. Persze, lehet tiszta véletlen is. — Leonyid Kirillovics megkönnyebbülten, halkan felnevetett. — A tanítványom? Igen, itt van. Most a lakásomon. Egy óra múlva itt lesz? Nagyszerű, éppen jókor érkezik a teázáshoz.

A professzor visszatette a kagylót, és tanítványára szegezte tekintetét:

— Tudod, Msztyiszlav, nekünk kell rájönnünk, miért kellenek őnekik az édesapádról szóló adatok és mik is ezek az adatok. Különben ki más jöhetne rá? Milyen jól hangzik a kémregényekben: a bölcs detektív leül, töri a fejét és rájön az indítékra. Csakhogy az ellenség ereje éppen abban rejlik, hogy ő már az elején tud mindent, nekünk meg törnünk kell a fejünket. Ha egyáltalán létezik ellenség, és nem egy véletlen egybeesésen alapuló kitalálás az egész elejétől végig.

— Két egybeesésről van szó — szólalt meg Ivernyov halkan, és közben a homlokát ráncolta, mintha fájna valamije.

— Hogyhogy?

— Az első: két ember érdeklődik apám nem publikált és nem is expedíciós, hanem személyes naplói iránt. A második: mind a ketten teljesen egyforma gyűrűt viselnek, amilyet mi még soha nem láttunk.

— No nézd csak! Valóban! Egyszóval azt hiszed, hogy a te Tatád…

– Én semmit nem hiszek és nem is akarok hinni! — kiáltott fel élesen Ivernyov.

— Pedig ki kell gondolni valamit — felelte sóhajtva Andrejev. — Halálosan utálom az ilyen dolgokat. Az embernek mindjárt eszébe jut, hogy a föld kérgén, a sivatagokon, a erdőkön és hegyeken kívül mindenféle aljasság burjánzik titokban és a föld alatt. Úgy érzi az ember, hogy egy olyan pallón jár, amely mocsáron húzódik keresztül, lába alatt pedig nyüzsög valami.

— Eltúlozza a dolgot, Leonyid Kirillovics. — A keserű ráncok elárulták Ivernyov belső viaskodását.

– Á, itt van Katuska! — üdvözölte a kelleténél hangosabban éppen belépő feleségét.

— Már megint cigarettáztál? — kérdezte az asszony gyanakodva. — Hát az esküdözéseid meg a fogadkozásaid?

— Tudod, Katuska, egy kicsit felidegesítettem magam India miatt. Ez a fiú utazik — intett Ivernyov felé.

— No és aztán? Msztyiszlav Indiába, Finogenov Afrikába utazik, holnap meg egy harmadik tanítványod Afganisztánba vagy Irakba indul. Ezek szerint ki se veszed a szádból a cigarettát?

— Nem, nem, csak most vétkezek, többé nem fordul elő! Hogy állsz a teával? Mindjárt itt lesz egy távol-keleti geológus.

— Kicsoda?

— Nem ismered. Üzemi geológus.

— Azokat egyáltalán nem ismerem. Szerintem unalmas népség.

— Előfordul. Ritácska merre van?

— Elment a színházba a törököddel. Ö is meghívta Ritát. Nekem ez nem tetszik, ez a férfi körüldöngicséli, mint méhek a virágot. Rita meg, tudod, lobbanékony lány, esztelen, akár az apja!

— Köszönöm! — Andrejev mélyen meghajolt. — No de utóvégre is… persze…

— Nem fejeznéd ki magadat világosabban?

— Később. Egy kicsit várunk a teával. Az üzemi geológus bármely pillanatban itt lehet.

A “távol-keleti geológus” távozása után Ivernyov és Andrejev még elbeszélgettek a dolgozószobában, de csak nem sütöttek ki semmi okosat.

— Itt maradsz nálunk éjszakára! — A geológus felállt. — Szellőztess ki alaposan, telefüstöltük a szobát. Gyere, hozzuk be az ágyat.

— Nem tudok én elaludni, Leonyid Kirillovics!

— Igyekezz! Egyébként te tudod. Nekem viszont ki kell aludnom magam, reggel fontos értekezletem van. Egyszóval megegyeztünk. Meghívom Deragazit, amíg még itt vagy, a “geológus” meg bekukkant hozzánk. Csak aztán ha megpillantod a gyűrűt, el ne áruld magad, mert elijesztjük. Rita meg csak forgolódjon körülötte, hátha Deragazi őelőtte is megpendíti ezt a témát.

— Nem félti Ritát?

— Nagyon őszinte kislány. Beszélek vele, jobban hallgat rám, mint az anyjára! Vállalnunk kell egy kis kockázatot.

“Ez — a vaslépcső, már a látása is örömet jelent. És ez az est pedig a legnagyobb és legszebb örömöm” — morfondírozott Girin, miközben felfelé lépkedett Szima lakásához.

A lány fekete pulóverben és széles szürke szoknyában fogadta. Girin a munkájáról, a sportról kérdezősködött. Szima hirtelen bőbeszédű lett és mindent elmondott neki “Harun-al Rasid kalifáról” és annak “nagyvezíréről”. Girin Szima egyszerű elbeszéléséből saját igazságának rendkívül naiv és buzgó keresését érezte kicsendülni. A lány vele szemben ült egy kissé zavartan, kihúzott derékkal, összekulcsolt kézzel a térdén és tágra nyitott óriási szürke szemét Girinre szegezte, mint aki várja az elismerést. A férfiban torokszorító, szinte elviselhetetlen gyöngédség ébredt a lány iránt.

— Amikor magát hallgatom, szeretnék a kalifa hű testőre lenni — mondta Girin váratlanul.

Szima hirtelen elpirult, felugrott és végigment a szobán.

— Még soha sem láttam magát nadrágban — mondta Girin, hogy más témára váltson. — Nem szokott nadrágot viselni?

— Nemigen.

— Miért?

— Nem illik az alakomhoz, a pulóver sem nagyon — a lány még jobban elpirult. — A teakészítés a háziasszony teendője — mondta szokásához híven félig kérdő, félig kijelentő hangon és kiment.

Girin átült a pianínóhoz, ujjai lassan végigfutottak a billentyűkön. Hideg és sima érintésük ismerős volt számára, és enyhe szomorúsággal töltötte el, mint egy távoli és elveszett emlék. Mint a tavaszi nyírfa csengő cseppjei, úgy hullottak az életét végigkísérő kedvenc dalának hangjai. Szima beviharzott és rátelepedett a pianínó fekete oldalához simuló fotel karfájára.

— Ivan Rogyionovics — suttogta —, játssza még, szeretem ezt a dalt.

Girin engedelmesen folytatta a játékot. Szima úgy ült, mint egy szobor, aztán eszébe jutott a teafőző.

A Mesél az őszi éj című japán dal, amelyet Girin csak kétszer hallott a rádióban, bevésődött emlékezetébe, mint minden, ami nagyon tetszett neki. Mindkét pedált lenyomva igyekezett kicsalogatni a kotóhoz és szemiszenhez hasonló csengő és elnyújtott hangokat. Fel-felröppentek, mint bús alkonyi madarak, a hallgatag tavak sötét vize fölött siklottak és belevesztek a végtelen éjszakába. Ez a kép rajzolódott ki Girin képzeletében a dal és a szabályos, lassú kíséret hangjaira. Girin halkan dúdolta a dalt, ezért nem vette észre, hogy Szima újra megjelent.

— Az az érzésem, hogy régóta ismerem és szeretem ezt a dalt — mondta a lány elgondolkodva. — Talán azért, mert a női bánat csendül ki belőle.

— Miért éppen női? Szerintem a férfi bánat is beleillik.

— Nem, ez női — jelentette ki határozottan Szima. — Mert a gyermekszületésre gondolok. Mi pszichológiailag sokkal nagyobb felelősséget érzünk az életért, mint a férfiak. Ez a felelősségérzet egész életre szól, nem szűnik meg, csak fokozódik a szerelem által, és a százszorosára növekszik a gyermek megszületésével. De nem, én nem egészen…

— De igen! Úgy látszik, maga ugyanúgy gondolkozik, mint én, márpedig én jó pár éve…

Rita robbant be szélvészként a szobába, az izgalomtól annyira kipirultán, hogy még a szeplői is teljesen eltűntek. Olyan bűbájos volt kisfiús mosolyával, hogy Girin akaratlanul is elgyönyörködött benne.

Rita észrevette ezt, és zavarba jött.

– Édes Szimácska, nagy kalifám, mentsd meg a te vezíredet! Mert elpusztul!

— Mi történt? — aggodalmaskodott a barátnője. Rita zavart pillantást vetett Girinre, aztán kétségbeesetten megrázta fejét.

— Elmondok mindent! Ivan Rogyionovics a mi emberünk, ő megérti, azóta pedig, hogy ti… — Rita még jobban elpirult, aztán hirtelen kibökte: — Szima, én szerelmes vagyok!

— De miért ez a tragikus hang? Én csak azt tudom mondani: no végre, és kapsz tőlem egy csókot.

— Jaj, kalifám, minden olyan fonákul sült el! Az illető külföldi, és egyáltalán nem tetszik nekem!

— Térj észre, Margarita! Miket hordasz itt össze?! Beleszerettél és nem tetszik? Mikor történt?

— Most a napokban, és azóta szinte elnyomás alatt érzem magam. Ha együtt vagyunk, csak rám néz, és én máris a hatalmában vagyok. Az az érzésem, hogy ha rám parancsolna, macskaként kúsznék eléje és a lábához dörgölődznék. Borzalmas, ez még sohasem történt meg velem. És a lényeg, hogy még nem tudom, beleszerettem-e, de már nem is találok benne örömet. Most már tudom, mi az, amit azelőtt érzelgésnek tartottam. Szívesen elfelejteném az egészet, de félek tőle, félek, hogy valami hibát követek el, egy helytelen mozdulatot csinálok, vagy helytelen szót mondok, ó kedvesen mosolyog, de a szeme, amelyből, ha rám szegeződik, mintha gonoszság sugározna, figyel, figyel!

— Ez nem jó, lányom. Nem értem. Ki az illető?

— Nem árulom el! Szédülök, így ni! — Rita veszettül forogni kezdett a tükör előtt, aztán megállt, lecsillapodott és leült a pianínó forgószékére.

Szima és Girin némán figyelték. Rita komótosan rátette ujjait a billentyűzetre, aztán végigfuttatta őket a billentyűkön, és egyszer csak játszani kezdett egy zaklató, de szép melódiát, amelyet Girin még soha sem hallott. Kérdő pillantást vetett Szimára.

Rita énekelt:

— A sofőr dala egy brazil filmből — súgta oda Szima Girinnek.

Rita tovább énekelt egy nőről, aki a sofőr mellett ül, arról, hogy kanyart kanyar követ, de a távoli cél még mindig nem látszik. Rita elhallgatott, lehorgasztotta a fejét, és Girin úgy látta, hogy az imént még csillogó szemét könnyek fátyolozzák el.

— Jól van, most aztán mindent tudunk, de halljuk a többit. Ki az a férfi? — kérdezte Szima.

Az, hogy Szima gondolkodás nélkül többes számot használt egyes szám első személy helyett, örömmel töltötte el Girin szívét.

— Ankarai régész professzor, a neve Wilfried Deragazi.

— Várj csak egy pillanatra. Ankarai? Török? És mit keres itt? Tudományos kiküldetésben van?

— Igen, igen! Apámhoz jött. Megismerkedtünk, kétszer voltam vele színházban. Aztán sétáltunk, aztán csak úgy autókáztunk, sétakocsikáztunk Moszkvában, aztán azt akarta, hogy üljünk be egy vendéglőbe, de én nem mentem, aztán nálunk vacsorázott.

— Ennyi az egész?

— No és, mi kellene még?

— Mondott neked valamit? Megkérte a kezedet? Csókolóztatok?

— Azt mondta, amit ilyenkor mondani szoktak: nagyon tetszem neki, szerinte minden orosz lány szép, de én vagyok köztük a legszebb, és hogy milyen vidám, kisportolt vagyok, ezt mondta, kisportolt vagyok, és hogy boldog az az utazó, kutató, akinek én leszek a párja. Aztán megcsókolt és… és még egyszer megcsókolt és még egyszer…

Rita kezébe temette kipirult arcát.

— Néhányszor csókolóztatok, úgy — faggatta Szima buzgón — és sétáltatok, és beszélgettetek, aztán milyen nyelven?

— Franciául.

Rita könyörgő pillantást vetett barátnőjére, aztán elfogta Girin sötét, erősen figyelő tekintetét, amely mintha feszült gondolatainak keskeny sugarát lövellte volna feléje. A lány hirtelen összerezzent, megperdült a forgószéken és szembefordult az orvossal.

— Nézzen rám még egyszer így — kérte Rita —, mert máris nyugodtabbnak érzem magam.

— Azt hiszem, kezdem érteni, hogy miről van szó — jelentette ki Girin.

— Miről? — kiáltott fel egyszerre Rita és Szima.

— Egyelőre nem árulhatom el, mert különben súlyos következményei lehetnek. Mondja, nem ismertetne össze a maga régészével?

Rita bólintott.

— Még el kell mennem vele a Barátság Házába, megígérte, hogy megmutatja nekem egyik ismerősének fényképkiállítását.

— Ez lesz a legjobb. Közölje velünk az időpontot, aztán én és Szima majd “véletlenül” összetalálkozunk magukkal. De egy mukkot sem rólam, főleg azt el ne árulja neki, hogy pszichológus vagyok. Aztán próbáljon nem nézni a szemébe, amikor magához beszél. Nézzen a vállára, kényszerítse magát. Ha mérges lesz, felemeli a hangját, ne törődjön vele.

Wilfried Deragazi fesztelenül ült a Barátság Háza egyik szalonjának kényelmes foteljében. Mint igen jól nevelt ember, csak titokban méregette beszélgető partnereit, de mély, sötét szemében gúnyos szikra bujkált.

Rita mintha tűkön ült volna, hol pír öntötte el az arcát, hol elsápadt. Deragazi Girinnel jóformán nem is törődött, az egyiptomi cigaretta kékes füstjén keresztül Szimat mustrálta, aki a megbeszélt találkozó első percétől kezdve teljesen lekötötte a figyelmét. Szima lassan és túl lágyan ejtett angol szavakkal egyik kérdést a másik után tette fel. Girin, akinek semmi sem kerülte el a figyelmét, észrevette, hogy még Szima is, aki jóllehet lelkileg sokkal erősebb volt, mint Rita, lassacskán a régész vonzó személyének hatása alá került.

“Rajta!” — határozta el magát Girin és összeszedte minden idegi erejét a közelgő párviadalhoz. Most már tudta, kivel van dolga, de ez nem könnyítette meg a feladatát.